Chapter 280

Helló! 😊

Bocsánat a késésért, sűrűbb lett a péntek, mint terveztem, és ma is több programom volt, de már itt van a rész. Ami elég jó az eddigiekhez képest, sőt 😉 De a vége megint nem túl vidám... Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Találkozunk egy hét múlva, a szokott módon.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 280

 
Louis szemszöge
Azt mondani, hogy elkerültem Harryt, nem kifejezés. Ahogy a napok teltek, valahogy csak kettő, mindenáron elkerültem őt. Tudom, hogy itt van ebben a házban, de nem tudom rávenni magamat arra, hogy lássam őt. Kopogott az ajtómon néhányszor, de egy gyenge kifogást kapott, hogy miért nem nyitom ki az ajtót.
Egyszerűen csak nem álltam készen.
Most már túl sokáig húztam, Karen pedig nyugtalan lesz, tudom. Kicsattan a boldogságtól, és tudom, hogy nem akarja folytatni a családi hagyományukat, miszerint sokáig titokban tart valamit. Nem is kellene, boldognak kellene lennie és büszkének és izgatottnak. Nem tehetem ezt tönkre neki azzal, hogy gyáva vagyok.
Pontosan ez az, amiért nem kerülhetem el ezt a pillanatot tovább. Tudom, hogy Harry itt van a házban, az előbb hallottam a csizmáit kopogni a folyosó keményfapadlóján. Az előbb hallottam az ajtaját becsukódni, aztán pillanatokkal később hallom kinyitódni újra. Hallom azokat a nehéz csizmákat, ezúttal az ajtómon kívül. Csendben várok, szánalmasan reménykedve egy kopogásért, de azt kívánva, hogy menjen el egyszerre. Még mindig várok a napra, amikor az agyam kitisztul, amikor újra értelmes gondolataim lesznek.
Minél több idő telik el, annál jobban kezdem megkérdőjelezni, hogy mennyire voltak tiszták a gondolataim valaha is. Mindig ennyire össze voltam zavarodva, mindig ilyen bizonytalan voltam magamban és a döntéseimben? Nem vagyok biztos benne, de azt kívánom, bárcsak tudnám a választ.
Várok lehunyt szemekkel és a fogaim között remegő ajkakkal Harryre, hogy elmenjen, mielőtt kopog. Csalódott, mégis megkönnyebbült vagyok, amikor hallom az ajtaját becsukódni a folyosón. Összeszedve az összes erőmet és a telefonomat a kezembe, leellenőrzöm magamat a tükörben utoljára, majd végigmegyek a folyosón. Amikor felemelem a kezemet, hogy kopogjak, az ajtó kinyílik, Harry pedig póló nélkül van, lenézve rám.
- Mi a baj? – kérdezi azonnal.
- Semmi, én… – figyelmen kívül hagyom a csavart a gyomromban, ahogy összehúzza szemöldökeit egy aggódó mozdulatban. Kezei ismét megérintenek, nagyujjai gyengéden megnyomják az arcomat, én meg csak az ajtóban állok, felpislogva rá, egy elérhető, összefüggő gondolat nélkül. – Beszélnem kell veled valamiről – felelem végül. A szavak halkan jönnek ki, ő pedig tiszta zavarodottsággal a zöld szemeiben néz le rám.
- Nem tetszik ennek a hangzása – jegyzi meg komoran, miközben elveszi kezeit az arcomtól.
Leül az ágy szélére, aztán int, hogy csatlakozzak hozzá. Nem bízom a kis távolságban köztünk, és úgy tűnik, még a sűrű levegő is kínoz a fülledt szobában.
- Szóval? Mi az? – Harry szemöldökei megemelkednek, majd széttárja kezeit maga mögött, és hátra hajol rájuk. Sportos rövidnadrágja szűk, az övrésze annyira alacsonyan van, hogy meg tudom mondani, hogy nem visel alatta alsónadrágot.
- Sajnálom, hogy ilyen távolságtartó voltam veled. Csak szükségem van egy kis időre, hogy kigondoljak mindent – felelem. Nem ezt terveztem mondani neki, de úgy látszik, a számnak más terve van, mint a fejemnek.
- Semmi gond. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy távolságot adjak neked, de örülök, hogy bejöttél ebbe a szobába, mert mindketten tudjuk, hogy szar vagyok abban, hogy teret adjak neked, és ez a kibaszott őrületbe kerget – megkönnyebbültnek tűnik most, hogy a szavak kikerültek közénk. Tekintete az enyémen pihen, én pedig nem tudok elnézni a mögöttük lévő intenzitástól.
- Tudom – nem tagadhatom le az irányítást, amit szerzett a saját cselekedetei felett az elmúlt héten. Tetszik, hogy egy kicsivel kevésbé kiszámíthatatlanabb, de a pajzs, amit már felépítettem ellene, még mindig jelen van, még mindig a háttérben leselkedik, várva Harryre, hogy nekem támadjon, ahogy mindig teszi. – Beszéltél már Christiannal? – kérdezem tőle, vissza kell térni a kéznél lévő témához, mielőtt túlságosan is elveszek a soha véget nem érő káoszunkban.
- Nem – vág gúnyos arckifejezést. Egyértelműen megbántottam őt. Ez nem jól megy.
- Sajnálom, nem akartam érzéketlen lenni – mondom neki komolyan gondolva. – Csak tudni akarom, hogy állsz most.
Néhány pillanatig nem válaszol, a köztünk lévő csend pedig úgy húzódik köztünk, mint egy soha véget nem érő út.

Harry szemszöge
- Nem vagy érzéketlen. Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán beszélsz velem – emlékeztetem őt.
- Mikor tervezel elmondani mindent Kennek Londonról? – kérdezi tőlem Louis.
Visszafekszem az ágyra csukott szemekkel, majd elgondolkozom kérdésén, mielőtt válaszolok. Az elmúlt néhány napban sokszor gondolkoztam ezen, oda-vissza variálva aközött, hogy egy rohanó vallomásban mondjam el neki, vagy az ellentettjét csináljam és megtartsam az információt magamnak.
Tudnia kell-e, és ha elmondom neki, képes leszek elfogadni azokat a változásokat, amik ebből adódnak majd? Lesz bármilyen változás, vagy csak ribanckodok ezzel kapcsolatban? Szeszélyesnek tűnik, abban a pillanatban, hogy elkezdem tolerálni és talán megbocsátani a férfinek, megtudom, hogy ő nem az apám, akinek meg kellene bocsátanom.
- Még mindig nem döntöttem el, hogy elmondom-e neki egyáltalán. Valamennyire ki akartam kérni a véleményedet erről.
Louis kék szemei nem ragyognak úgy, ahogy ahhoz már hozzászoktam, de több élet van bennük ma, mint amikor legutóbb láttam őt. Tiszta kibaszott kínzás volt ugyanazon tető alatt lenni anélkül, hogy a közelében legyek, ahogyan arra szükségem van.
Úgy tűnik, minden megváltozott a sors ironikus csavarjának köszönhetően, és most én vagyok az, aki figyelemért könyörög, könyörögve egyszerűen bármiért, amit Louis felajánl nekem. Még most is a gondolkozó kifejezés a szemeiben elég ahhoz, hogy enyhítse a folyamatos fájdalmat, amivel nem vagyok hajlandó megtanulni élni, nem számít, milyen messzire löki el magát tőlem.
- Szeretnél kapcsolatot tartani Christiannal? – kérdezi lágyan, kis ujjai átrajzolják a kikopott varrást az ágytakarón.
- Nem – válaszolom gyorsan. – A pokolba, nem tudom – visszakozom. – El kell mondanod nekem, hogy mit kellene csinálnom.
Louis bólint, tekintete találkozik az enyémmel.
- Nos, szerintem csak akkor kellene elmondanod Kennek, ha úgy gondolod, hogy az segíteni fog neked feldolgozni a fájdalom egy részét a gyerekkorodból. Nem hiszem, hogy el kellene mondanod neki, ha az egyetlen okod rá, hogy megtedd rosszindulatból vagy dühből, és amennyire Christian halad, szerintem van rá egy kis időd, hogy meghozd ezt a döntést. Csak meglátni, hogy alakulnak a dolgok, tudod? – ajánlja az ő megértő hangsúlyával.
- Hogy csinálod ezt? – kérdezem, miközben megbillenti az állát, összezavarodva.
- Csinálni mit?
- Mindig a jó dolgot mondod.
- Nem ezt csinálom – lágy nevetés hallatszik köztünk. – Nem a jó dolgokat mondom.
- De igen – nyújtom ki a kezemet neki, de ő elhúzódik. – Tényleg a jó dolgokat mondod, mindig azokat mondtad. Csak nem hallottalak meg korábban.
Louis elnéz tőlem, de ez rendben van. Bele fog telni neki egy kis időbe, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy ezeket a dolgokat hallja tőlem, de hozzá fog szokni. Megfogadtam magamnak, hogy elmondom neki, hogyan érzek, nem leszek már önző, és nem várom el azt tőle, hogy megfejtse minden szavamat, minden szándékomat.
Vibrálás hallatszik az öléből, aztán egy telefont vesz elő a túlméretezett pulóverének zsebéből. Kényszerítem magamat, hogy azt tettessem, ő vette a WSU-s pulóvert, és nem Liam ruháját viseli. Láttam már minden egyes hímzett WSU-s árut hordani, amit ismer az ember, de utálom annak a gondolatát, hogy az ő ruhái hozzáérnek Louis bőréhez. Ez irracionális és tényleg kibaszottul hülyeség, de nem tudom megállítani a gondolatot attól, hogy belépjen és megpihenjen a fejemben.
Louis elhúzza nagyujját a képernyőn, nekem pedig beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, milyen fajta telefont fog. Kikapom az iPhone-t a kezeiből, mielőtt megállíthatna.
- Egy iPhone? Szarakodsz velem! – nézek le az új telefonra a kezeimben. – Ez a tiéd?
- Igen – arca kipirul, majd a mobilért nyúl, de kinyújtom a karomat a fejem felé, el a nyúlkálásától.
- Ó, szóval most veszel egy iPhone-t, de amikor én akartam neked venni egyet, akkor nem akartad – ugratom őt. Szemei kitágulnak, aztán egy ideges levegőt vesz. – Mitől gondoltad meg magad? – mosolygok rá, enyhítve kellemetlenségén.
- Nem tudom, ideje volt, azt hiszem – vonja meg vállait, még mindig ideges.
- Mi a jelszó? – kérdezem, miközben megérintem a számokat, amikről feltételezem, hogy az. Igazam van, és szembe találom magam a kezdőképernyőjével.
- Harry! – visítja, megpróbálva elvenni tőlem a telefont. – Egyszerűen nem nézheted át a telefonomat! – hajol át, majd megérinti csupasz karomat az egyik kezével és a mobilért nyúl a másikkal.
- De igen, átnézhetem – nevetek fel. A legegyszerűbb érintésétől izgalomba jöttem, minden sejtem a bőröm alatt életre kel attól, hogy bőre az enyémen van.
- Add nekem a tiédet akkor – mosolyodik el végül, aztán kinyújtja követelő kis kezét, hogy illeszkedjen ahhoz az édes kis vigyorhoz, ami már annyira hiányzott.
- Dehogy, bocs – folytatom az ugratását, miközben megszállottan átfutom az üzeneteit.
- Add nekem a telefont! – nyafog, majd közelebb mozdul hozzám. – Valószínűleg csomó dolog van a mobilodon, amit nem akarok látni – mosolya eltűnik, és szó szerint érzem a védőfalát visszaereszkedni a helyére.
- Nem, nincs. Több mint ezer kép van rólad és egy egész album a hülye zenéidből, és ha tényleg látni akarod, milyen szánalmas vagyok, leellenőrizheted a hívásnaplót és megláthatod, hányszor hívtam fel a régi számodat, csak hogy halljam azt a robotikus ribancot, hogy elmondja nekem, a számod már nem üzemel.
Mereven bámul rám, nyilvánvalóan nem hisz nekem. Nem mintha hibáztatnám őt. Szemei meglágyulnak, de csak futólagosan, mielőtt megszólal.
- Semmi Janine? – hangja olyan halk, hogy alig hallom meg a vádat.
- Mi? Nem! Gyerünk, nézd meg. A szekrényen van.
- Inkább nem.
A térdeimre hajolok, aztán vállamat az övéhez nyomom.
- Louis, ő semmi nekem. Soha nem is lesz más.
Louis keményen próbálkozik, hogy ne érdekelje, harcol magában, hogy megmutassa nekem, továbblépett tőlem, de én jobban ismerem őt ennél. Tudom, hogy forrong annak a gondolatától, hogy bárki mással voltam.
- Mennem kell – próbál meg felállni, de én nem hagyom. A szabad kezemet használom, hogy a dereka köré fonjam, aztán mellkasomat az övéhez nyomom, hogy legyőzzem őt egy lágy, nem ősemberi módon.
- Tudom, hogy mire gondolsz, mi történt, de nincs igazad – próbálom meggyőzni őt.
- Nem, tudom, mit láttam. Láttam őt a pólódban – csattan fel.
- Nem voltam észnél, Louis, de nem dugtam őt meg – nem tettem volna meg. Elég rossz volt az, hogy hozzám ért. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy el kellene-e mondanom Louis-nak, mennyire ki nem állhattam Janine cigaretta ízű ajkait az enyéimen, de ellene döntök.
- Persze – forgatja a szemeit.
- Hiányzol és a viselkedésed is – próbálom meg enyhíteni a hangulatot, de ő csak a szemeit forgatja ismét. – Szeretlek – teszem hozzá. Ez elkapja a figyelmét, aztán ellöki a mellkasomat, hogy egy kis helyet tegyen testünk közé.
- Ne csináld már ezt! Nem dönthetsz csak úgy, hogy most akarsz, és azt várod tőlem, hogy visszaszaladjak hozzád.
El akarom mondani neki, hogy vissza fog jönni hozzám, hogy ő hozzám tartozik, és soha nem fogom abbahagyni azt, hogy meggyőzzem őt erről, de helyette rámosolygok és megrázom a fejemet.
- Váltsunk témát. Csak azt akartam, hogy tudd, hiányzol, oké?
- Oké – sóhajt fel. Ujjait az ajkaihoz teszi és megcsípi azokat, amitől elfelejtem, hogy mire akartam témát váltani.
- Egy iPhone – fordítom el a telefonját a kezemben ismét. – Nem tudom elhinni, hogy vettél egy iPhone-t és úgy döntöttél, hogy nem mondod el nekem – pillantok át, aztán figyelem, ahogy homlokráncolása átalakul egy félmosollyá.
- Nem nagy dolog. Sokat segít az órarendemmel, Liam pedig meg fogja mutatni nekem, hogyan kell letölteni zenét és filmeket.
- Segíthetek neked – ajánlom fel.
- Semmi gond, tényleg – hesseget el engem.
- Segítek neked. Megmutathatom most – nem adom meg neki a lehetőséget, hogy még egyszer elküldjön.
Így töltünk el egy órát, én átnézem a katalógusát, kiválasztva az összes kedvenc zenéjét, és megmutatom neki, hogyan kell letölteni azokat a nyálas, Tom Hanks-es, romantikus vígjátékokat, amiket úgy tűnik, hogy imád. Louis majdnem egész végig csendben van, csak néhány „köszönöm” és „nem, nem az a zene” hagyja el a száját, én pedig megpróbálom nem erőltetni neki a beszélgetést.
Én tettem ezt vele, én változtattam őt ezzé a csendes, bizonytalan emberré, aki előttem van, és az én hibám, hogy nem tudja, hogyan viselkedjen most. Az én hibám, hogy minden alkalommal, amikor hozzáhajolok, ő elhúzódik, elvéve egy darabot belőlem minden alkalommal.
Lehetetlennek tűnik, hogy lenne még bármim, amit neki adhatnék, hogy még nem fogyasztotta el és nem sajátította ki minden egyes részemet, de valahogy, amikor rám mosolyog, a testem még egy kicsit termel magából, amit neki adhat. Az összes az övé, és ez mindig is így lesz.
- Megmutassam azt is, hogyan kell letölteni a legjobb pornót? – kísérlek meg viccelődni, a jutalmam pedig az, hogy ismét elpirul az arca.
- Biztos vagyok benne, hogy mindent tudsz arról – csipkelődik ő is. Imádom ezt. Imádom, hogy képes vagyok úgy ugratni őt, ahogyan régen szoktam, és kibaszottul imádom, hogy megengedi nekem.
- Nem nagyon igazából, sok elképzelésem van idefent – ütögetem meg a homlokomat a gipszemmel, mire Louis grimaszol. – Csak rólad – teszem hozzá.
Homlokráncolása nem tűnik el, de nem vagyok hajlandó megengedni neki, hogy így gondolkozzon. Őrültség azt gondolni, hogy én bárki másra gondolnék, csak rá nem. Kezdem azt hinni, hogy Louis olyan őrült, mint én. Talán ez megmagyarázná, miért maradt velem ilyen sokáig.
- Komolyan gondolom. Csak rád gondolok. Mindig rád – hangom most komoly, túlságosan is kurvára komoly, de nem érdekel eléggé ahhoz, hogy megváltoztassam. Már megpróbáltam a viccelő, barátságos szart, és megbántottam az érzéseit. Meglep azzal, hogy megkérdezi:
- Milyen fajta dolgokra gondolsz velem kapcsolatban?
- Nem akarod, hogy válaszoljak erre – veszem fogaim közé alsó ajkamat, miközben a képek róla felvillannak az agyamban. Louis kiterülve az ágyon, combjai széttárva, ujjai pedig az ágyneműt karmolják, miközben elmegy a számban.
- Valószínűleg igazad van – nevet fel, aztán felsóhajt. – Mindig ezt csináljuk, mindig visszacsúszunk ebbe – integet kezével oda-vissza köztünk. Pontosan tudom, hogy érti. Életem legrosszabb hetének közepén vagyok, ő meg megnevettetett és megmosolyogtatott egy rohadt iPhone-nal.
- Ezek vagyunk mi, bébi. Ilyenek vagyunk. Nem tehetünk róla.
- De tehetünk. Nekünk muszáj. Nekem muszáj – szavai talán meggyőzőnek hangzanak a fejében, de engem nem hülyít meg.
- Ne gondolj túl mindent. Tudod, hogy ennek így kellene lennie, csipkelődve egymással a pornóval, én az összes mocskos dologra gondolva, amiket már megtettem és még mindig meg akarok tenni veled.
- Ez szó szerint őrültség. Nem csinálhatjuk ezt – feleli, miközben közben közelebb hajol hozzám, ellentmondva szavainak.
- Csinálni mit?
- Nem minden szól a szexről – szemei a farkamra fókuszálnak, és meg tudom mondani, hogy megpróbál elnézni az ott lévő dudortól.
- Soha nem mondtam, hogy igen, de mindkettőnknek tehetsz egy szívességet és abbahagyhatod azt, hogy úgy viselkedsz, mintha nem ugyanazokra a dolgokra gondolnál, mint én.
- Nem tehetjük – feleli megnyalva az ajkait. A köztünk lévő távolság túlságosan is minimális, légzésünk pedig összehangolódott.
- Nem felajánlottam – emlékeztetem őt. Nem ajánlottam, de az pokolian biztos, hogy nem utasítanám vissza. Bár nem vagyok elég szerencsés, kizárt dolog, hogy megengedi nekem, hogy megérintsem őt. Egyhamar nem.
- Javasoltad – mosolyodik el.
- Mikor nem?
- Igaz – küzd le egy kuncogást. – Ez annyira összezavaró. Nem kellene ezt csinálnunk. Nem bízom magamban a közeledben.
Baszki, örülök, hogy nem.
- Mi lehet a legrosszabb, ami megtörténik? – erőltetem, majd egyik kezemet a vállához teszem. Louis megrándul az érintésre, de ez nem ugyanaz a taszító megrándulás, amihez az elmúlt héten hozzászoktam.
- Továbbra is idióta lehetek – suttogja, aztán lassan fel-le mozgatom kezemet karja hosszán.
- Ne gondolkozz, csak zárd ki a fejedet és engedd, hogy a tested irányítsa ezt. A tested akar engem, Louis, szüksége van rám.
Ő megrázza a fejét, megtagadva az egyszerű igazságot.
- De, de, igen – továbbra is őt érintem, most már közelebb a mellkasához, és várok rá, hogy megállítson engem. Ha megteszi, megszüntetek minden érintkezést. Soha nem erőltetném rá, hogy testileg velem legyen. Már sok elbaszott szarságot csináltam, de ez soha nem lesz lehetőség. – Látod, a lényeg az, hogy minden egyes helyet tudok, ahol megérinthetlek – nézek a szemeibe jóváhagyásért, az pedig úgy villan fel, mint egy neon jelzés. Nem fog megállítani, a teste még mindig vágyakozik utánam. – Én tudom, hogyan mész el olyan keményen, hogy minden mást elfelejtesz.
Talán, ha ki tudom elégíteni a testét, a fejét könnyebb lesz meggyőzni. Aztán amint áttöröm a fejét és a testét, a szíve követni fogja az irányt. Soha nem voltam szégyenlős, amikor a testéről és arról van szó, hogy kielégítsem őt, miért most kezdeném el?
Igennek veszem azt, hogy csendben van, és azt, ahogy úgy tűnik, nem tudja elvenni szemeit az enyéimtől, majd a pulóvere széléért nyúlok. Rohadjon meg ez az izé, ez nehezebb, mint annak lennie kellene. Louis megüti a rossz kezemet, majd leveszi a pulóvert.
- Nem kényszerítelek bele most semmibe, ugye? – meg kell kérdeznem tőle.
- Nem – leheli. – Tudom, hogy ez egy szörnyű ötlet, de nem akarok megállni – vallja be, mire bólintok, csendesen remélve, hogy meggondolja magát. – El kell menekülnöm mindentől, kérlek, vond el a figyelmemet.
- Zárd ki a fejedet. Ne gondolj a többi sok szarságra, és fókuszálj erre – húzom végig ujjaimat a nyakvonalán, mire kirázza őt a hideg érintésem alatt.
- Oké – meglep, majd ajkait az enyéimhez nyomja. Másodperceken belül a lassú, bizonytalan csók eltűnik, és átvesszük a helyét mi.
A félénk pillanatok elillannak, aztán hirtelen a saját helyünkön vagyunk, minden más baromság eltűnt, és csak Louis és én vagyunk, és az ajkai, ahogy az enyémhez csapódnak, nyelve, ahogy sietős húzásokat ejt a sajátomon, kezei a hajamban, ahogy meghúzza a töveknél és az őrületbe kerget.
Köré fonom a karjaimat, majd az övéhez nyomom a csípőmet, amíg a háta el nem éri a matracot. Térde be van hajlítva, felemelve, egy vonalban a farkammal, én pedig szégyentelenül hozzá dörzsölöm magamat. Louis zihál kétségbeesésemen, aztán elveszi a kezét a hajamból, hogy a saját mellkasához tegye. Fel tudnék robbanni annak az érzésén, hogy alattam van, ez kurvára túl sok, de nem elég, és egy gondolatot sem tudok megalkotni rajta kívül.
Louis megérinti magát, megcsípve az egyik mellbimbóját, én meg úgy bámulok le, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell bármi mást csinálni, kivéve azt, hogy a tökéletes testét bámuljam, és ahogy végre ellazul velem. Neki még jobban szüksége van erre, mint nekem, szüksége van a figyelemelterelésre a való világtól, én pedig boldogan fogok szolgálni ezen figyelemelterelésként.
Mozdulataink nincsenek kiszámítva, a tiszta szenvedély tüzel minket. Én vagyok a tűz, Louis meg a rohadt benzin, és nincs kilátásban az, hogy megálljunk vagy lelassuljunk, amíg valami biztosan fel nem robban. Én ott fogok várni akkor, készen, hogy leküzdjem a lángokat érte, biztonságban tartva őt, így nem égetem meg őt, ismét.
Kezei levándorolnak a testén, aztán megmarkol engem, dörzsölve a kezét rajtam, és kényszerítenem kell magamat, hogy ne menjek el egyedül csak a kezétől. Megmozgatom a csípőmet, szétnyitott lábai között pihentetve, miközben lehúzom a rövidnadrágom övrészét. Leszedem magamról egy kézzel, amíg mindketten meztelenek vagyunk deréktól lefelé.
A nyögés, ami elhagyja ajkait, illik a sajátomhoz, amikor hozzá dörzsölöm magam, bőr a bőrhöz. Két ujjamat a szájába dugom, aztán lenyúlok és elkezdem előkészíteni őt. Száját a csupasz vállamhoz nyomja. Megnyalja és megszívja a bőrömet, ahogy kitágítom szűk nyílását.
Amint úgy gondolom, hogy készen áll rám, elmozdítom az ujjaimat, majd egy nyöszörgést kapok tőle. Látásom elhomályosul, miközben belé nyomom magamat. Megpróbálom megízlelni minden másodpercét ennek, minden pillanatot, amiben hajlandó velem lenni ilyen módon.
- Szeretlek – ígérem neki. Szája abbahagyja a mozgást, a karjaimon lévő fogása pedig meglazul.
- Harry…
- Házasodjunk össze, Louis. Kérlek – kérem, teljesen belé nyomva a farkamat, megtöltve őt, remélve, hogy elkapom őt a gyengeség egy tisztességtelen pillanatában.
- Ha ilyen dolgokat fogsz mondani, akkor nem csinálhatjuk ezt – veti ellen. Látom a fájdalmat a szemeiben, az önuralom hiányát rajta, amikor rólam van szó, és azonnal bűntudatot érzek, amiért felhoztam ezt a kibaszott házasságot, miközben megdugom őt. Kurvára jó időzítés, te önző seggfej.
- Sajnálom, abbahagyom – biztosítom őt egy csókkal. Megadom neki ezt az időt, hogy gondolkozzon, én pedig leállok a kemény szarsággal, amíg ki-be lökődök a forró, nedves…
- Ó, Istenem – szakítja félbe a gondolataimat egy nyögéssel. Ahelyett, hogy bevallanám halhatatlan szerelmemet iránta, csak azokat a dolgokat fogom kimondani, amiket hallani akar.
- Annyira szűk vagy körülöttem. Olyan rég volt már – felelem a nyakába, majd az egyik keze a derekamhoz nyomódik, mélyebben nyomva magát bennem.
Szemeit szorosan lehunyja, lábai megfeszülnek, tudom, hogy már közel van, és még ha utál is engem most, imádja a mocskos számat. Nem fogom sokáig bírni, de ő sem. Már hiányzott ez, nem csak a tiszta, kibaszott tökéletesség, vagyis hogy benne legyek, hanem hogy ilyen módon legyek közel hozzá, ez valami, amire szükségem van, valami, amire szüksége van.
- Gyerünk, bébi. Menj el körülöttem, engedd, hadd érezzelek – szűröm ki összeszorított fogaimon keresztül.
Louis szót fogad, megszorítja az egyik karomat és a nevemet nyöszörgi, ahogy fejét hátra nyomja a matracra és szétesik, én követem őt azonnal, belé lövellve.
- Baszki – könyökölök le mellé, óvatosan, hogy ne törjem őt össze a testem súlyával. Szemei le vannak hunyva, szemhéjai nehezek, miközben küzd velük, hogy kinyissa.
- Mhmm – ért egyet.
Megtámaszkodom a könyökömön mellette, aztán lenézek rá, amíg nem figyel. Félek, hogy mi fog történni, amikor megteszi, amikor elkezdi megbánni ezt és felém érzett haragja megnő.
- Jól vagy? – nem tehetek róla, de ujjammal csupasz csípőjének ívét simogatom.
- Igen – feleli, hangja tömény és kielégült.
Annyira kibaszottul örülök, hogy eljött az ajtómhoz. Nem tudom, mennyi ideig bírtam volna anélkül, hogy lássam őt, vagy halljam a hangját.
- Biztos vagy benne? – erőltetem. Tudnom kell, hogy ez mit jelentett neki.
- Igen – kinyitja az egyik szemét, én pedig nem küzdhetem le a hülye mosolyt az arcomon.
- Oké – bólintok. – Miért jöttél ide mindenek előtt? – kérdezem tőle, mire a kielégült, álmos nézés eltűnik gyönyörű arcáról. – Mi az? – Zayn arca bukkan fel tébolyult gondolataimban. – Mondd el, kérlek.
- Karenről van szó – mi a fenéért beszélgetünk Karenről, miközben meztelenek vagyunk? – Ő… nos, – Louis megáll egy pillanatra, mire mellkasom váratlan pánikkal telik meg a nőért.
- Mi van vele?
- Karen terhes – feleli. Mi? Mi a fasz?
- Kitől? – kérdezem. Ez nyilvánvalóan szórakoztatja Louis-t.
- Apukádtól – nevet fel, de gyorsan dolgozik azon, hogy kijavítsa magát. – Kentől. Ki mástól?
Nem tudom, mit vártam, hogy mit hallok, de az, hogy Karen terhes, rohadtul nem volt az.
- Mi?
- Tudom, hogy ez egy kicsit meglepő, de nagyon boldogok.
Egy kicsit meglepő? Ez több, mint egy kicsit kurvára meglepő.
- Kennek és Karennek gyerekük lesz? – ejtem ki a nevetséges szavakat.
- Igen – figyel engem óvatosan. – Hogyan érzel ezzel kapcsolatban?
Hogyan érzek ezzel kapcsolatban? Kurvára nem tudom. Alig ismerem a férfit, csak éppen elkezdtük felépíteni valamit, most meg gyereke lesz?
- Azt hiszem, nem számít, én hogyan érzek, nem? – fekszem a hátamra, majd újra lehunyom a szemeimet.
- De igen, számít – feleli Louis. – Számít nekik. Azt akarják, hogy tudd, a baba semmit sem fog megváltoztatni, Harry. Azt akarják, hogy a család tagja legyél. Egy báty leszel – mondja Louis lágy hangon.
Egy báty? Smith és az ő fura, felnőttes személyisége jut eszembe, és hányingerem lesz. Ez túl sok, hogy bárki is kezelni tudja, és az pokolian biztos, hogy túl sok olyan valakinek, aki annyira elbaszott, mint én.
- Tudom, hogy nehéz felfogni, de szerintem… – kezdi el Louis.
- Jól vagyok. Le kell zuhanyoznom – mászok ki az ágyból, aztán felveszem a rövidnadrágot a padlóról. Louis felül, összezavarodva és megbántva, mikor felhúzom a rövidnadrágot a lábaimon.
- Itt vagyok, ha beszélni akarsz róla. Én akartam lenni az, aki elmondja neked mindezt – feleli. Ez túl sok. Ő nem is akar engem. Nem hajlandó hozzám jönni.
Baszki, a sötét gondolatok visszaharcolják útjukat a fejembe, engem pedig eltipor a küzdelem. Mikor lesz ennek vége? Miért bukkan fel ez a szar folyamatosan minden egyes kibaszott alkalommal, amikor végre azt gondolom, hogy irányíthatom a saját fejemet?