Chapter 279

Helló! 😊

Már meg is hoztam az újabb fejezetet, amiben vannak pozitív dolgok, de negatívak is. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni majd róla. Más fontos mondanivalóm szerintem most nincsen, egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 279

 
Louis szemszöge
„- Pumpkin! Ide, gyere be ide! – kiált végig apa a folyosón, az izgatottság tiszta a hangjában.
Kiszállok a kis ágyamból, majd a nappaliba sietek. A laza kötőtől a köntösömön majdnem elesek sietségemben, mire újra bekötöm azt, ahogy belépek a szobába. Anya és apa egy gyönyörűen megvilágított fa mellett állnak. Mindig is imádtam a karácsonyt.
- Nézd csak, Pumpkin, vettünk neked ajándékot. Tudom, hogy felnőtt vagy már, de megláttam ezt és meg kellett vennem neked – mosolyodik el apa, anya pedig hozzáhajol. Felnőtt? Lenézek a lábaimra, megpróbálva megfejteni szavait. Nem vagyok felnőtt, legalábbis nem hiszem, hogy az vagyok.
Egy kis dobozt helyeznek a kezembe, mire mohón letépem a fényes szalagot az ajándékról. Imádom az ajándékokat. Nem gyakran kapok, így amikor ez megtörténik, az egy különleges dolog nekem.
Anyám izgatottsága meglep, még soha nem láttam így mosolyogni, az apám meg, nos, úgy érzem, mintha nem kellene itt lennie, de nem emlékszem, miért van ez.
- Siess, nyisd ki! – sürget apa, miközben leemelem az ajándék tetejét.
Benyúlok, aztán visszahúzom a kezemet, amikor valami megszúrja az ujjamat. Majdnem szitkozódok a fájdalomtól és a padlóra ejtem a dobozt. Az injekciós tű a szőnyegre esik. Amikor visszanézek a szüleimre, az apám bőréből az összes szín kifutott, szemei pedig üresek.
Anya mosolya ismét fényes, fényesebb, mint korábban valaha, miközben apa lehajol, hogy felvegye az injekciós tűt a padlóról. Tesz egy lépést felém a tűvel a kezében, mire megpróbálok hátrálni, de a lábaim nem mozdulnak. Nem mozdulnak nem számít, milyen keményen próbálkozom, és tehetetlen vagyok, csak ordítani tudok, ahogy belenyomja a tűt a karomba.”

…

- Louis! – Liam hangja kétségbeesett, hangos és ijesztő, miközben a vállaimat rázza. Felülök valahogy, pólóm izzadsággal áztatott. Ránézek, aztán le a karomra, tanulmányozva, mint egy őrült, szúrási jelek után. – Jól vagy? – kérdezi. Én levegő után kapkodok, mellkasom fáj, ahogy levegőért és a hangomért küzdök. Megrázom a fejemet, mire fogása szorosabb lesz a vállaimon. – Hallottam, hogy kiabálsz, így… – Liamet félbeszakítja Harry, aki beviharzik a szobába. Arca mélypiros, szemei kitágultak.
- Mi történt? – hessegeti el Liamet tőlem, majd leül mellém az ágyra. – Hallottam, hogy kiabálsz, mi történt? – kezei az arcomhoz mozdulnak, nagyujja átsiklik a könnyes nyomokon ott.
- Nem tudom, volt egy álmom – sikerül kimondanom.
- Milyen fajta álom? – hangja majdnem suttogás, nagyujja még mindig simogat, lassabban, mint valaha, a szemeim alatt lévő bőrön.
- Olyan, amilyen neked van – válaszolom, hangom ugyanolyan fojtott. Egy sóhajtás hagyja el ajkait, és a homlokát ráncolja.
- Mióta? Mióta vannak olyan fajta álmaid, mint nekem?
Beletelik egy pillanatba, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt megszólalok.
- Csak mióta megtaláltam őt, és csak kétszer volt. Nem tudom, honnan jönnek.
Egy aggódó kéz túr bele a hajába, mire szívem kifacsarodik az ismerős mozdulat látványára.
- Nos, biztos vagyok benne, hogy az, hogy megtalálod a halott apád testét, azt okozná bárkinek, hogy… – megáll mondat közben. – Sajnálom, baszki, kell nekem egy szűrő – sóhajt fel frusztráltan. – Szükséged van bármire? Víz? – tekintetét elveszi az enyémtől, majd átnéz az éjjeliszekrényre. – Úgy érzem, mintha már ezerszer ajánlottam volna fel neked a vizet az elmúlt néhány napban – próbál meg elmosolyodni, de az kényszerített, akár még szomorú is.
- Csak vissza kell aludnom – biztosítom őt.
- Maradok? – félig követeli, félig kérdezi.
- Nem hiszem… – halkul el a hangom, aztán átnézek Liamre. Majdnem elfelejtettem, hogy ő is a szobában van velünk.
- Semmi gond – Harry szemei elnéznek mellettem a fejem mögött lévő falra. – Megértem.
Amikor legyőzötten megvonja a vállait, mindenembe beletelik, minden csepp önbecsülésembe, hogy ne fonjam karjaimat nyaka köré és ne könyörögjek neki, hogy aludjon velem. Szükségem van a vigasztalására, szükségem van a derekam körül lévő karjaira, és hogy a mellkasán legyen a fejem, miközben elalszom. Szükségem van rá, hogy megadja nekem azt a békét álmomban, amit mindig én szolgáltattam neki, de ő már nem az a biztonsági háló, akire támaszkodtam. Viszont az volt ő valaha is? Igen is meg nem is, mindig csak épphogy nem volt elérhető, folyamatosan elfutva tőlem és a szerelmünktől. Nem hajszolhatom őt újra, egyszerűen nincs erőm arra, hogy valami olyan után fussak, ami ennyire elérhetetlen, ennyire irreális.
Mire sikerül kiszakadnom a gondolataimból, már csak Liam van a szobában.
- Csússz odébb – utasítja halkan.
Pontosan azt teszem, majd elalszom, megbánva korábbai gondolataimat arról, hogy azt kívántam, bárcsak távol maradtam volna Harrytől. Még az elkerülhetetlen tragédia közepén is, ami a mi kapcsolatunk volt, soha nem vonnám vissza egyetlen másodpercét sem. Nem csinálnám meg ismét, de egy pillanatot sem bánok, amit vele töltöttem.

Harry szemszöge
Az időjárás sokkal jobb itt, a Pullmanon. Az eső már sehol sincs, és már a nap is előjött egy kicsit. Most április van, rohadtul ideje van, hogy süssön a nap.
Louis a konyhában volt Karennel és azzal a Sarah csajjal egész nap. Én megpróbálom megmutatni, hogy tudok teret adni neki, hogy tudok várni addig, amíg kész nem lesz arra, hogy beszéljen velem, de ez nehezebb, mint azt képzeltem. A tegnap este kemény volt nekem, tényleg, rohadtul kemény, látni őt annyira feldúltan, annyira félve. Utálom, hogy a rémálmaim elárasztották őt. Átvenném őket tőle, ha megtehetném.
Amikor Louis az enyém volt, mindig békésen aludt. Ő volt a horgonyom, a vigaszom éjszaka, harcolva a démonjaimmal helyettem, amikor túl gyenge voltam, túl elfoglalt az önsajnálatommal, hogy segítsek neki harcolni. Ő ott volt, pajzzsal a kezében, küzdve minden képpel, ami elbaszott fejemet fenyegette. Lecsupaszította a terhet egyedül, mely végül összetörte őt.
Ő még mindig az enyém, csak nem áll készen arra, hogy ismét beismerje. Annak kell lennie. Nincs más mód.
Leparkolom az autómat az apám háza előtt. A bérbeadó ügynök megpróbált szarakodni velem, amikor felhívtam őt, hogy elmondjam, kiköltözöm. Etetett valami baromsággal arról, hogy rám terhel két hónapnyi lakbért, amiért felbontom a bérleti szerződést, de megszakítottam a hívást a beszélgetés közepén. Nem érdekel, mit kell fizetnem, nem lakom ott többé. Tudom, hogy ez egy kényszeres döntés, és nem pontosan van másik hely, ahol lakhatok, de remélem, hogy maradhatok Ken házában néhány napig Louis-val, amíg meg tudom győzni őt, hogy költözzön Seattle-be velem.
Készen állok erre. Készen állok arra, hogy Seattle-ben éljek, ha Louis ezt akarja, az ajánlatom pedig az esküvővel kapcsolatban nem megy sehová. Ezúttal nem. Összeházasodok ezzel a fiúval és Seattle-ben élek, amíg meg nem halok, ha ez az, amit akar, ha ez boldoggá teszi őt.
- Milyen hosszú ideig marad az a csaj? – kérdezem a Priusra mutatva, ami Liam kocsija mellett parkol.
Valamennyire jó fej dolog volt tőle, hogy felajánlotta, hogy elvisz az autómhoz, főleg miután kiosztottam őt, amiért a szobában aludt Louis-val. Nem lettem volna képes kinyitni az ajtót, mutatott rá, de betörtem volna a rohadt dolgot, ha az kellett volna. Annak a gondolata, hogy megosztottak egy ágyat, a kibaszott őrületbe kergetett azóta, hogy megláttam őt elhagyni Louis szobáját ma reggel. Figyelmen kívül hagytam a zavart arckifejezést az arcán, amikor félálomban talált meg a padlón ülve az ajtónál.
Megpróbáltam elaludni az üres ágyban a számomra kijelölt szobámban, de egyszerűen nem tudtam. Közel kellett lennem hozzá, csak arra az esetre, ha történik valami és megint kiáltozik. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, miközben küzdöttem, hogy ébren maradjak a folyosón, egész éjszaka.
- Nem tudom. Visszamegy New Yorkba később a héten – hangja magas és pokolian kínos. Mi a fene?
- Mi az? – kérdezem tőle, miközben besétálunk a házba.
- Semmi – arca elpirul, én pedig követem őt a nappaliba.
Louis az ablak közelében áll, kibámulva a térbe, míg Karen és mini-Karen felnevetnek. Louis miért nem nevet? Miért nem vesz részt a beszélgetésben legalább?
- Itt vagy! – mosolyog a nő Liamre. Elég csinos, sehol sincs Louis szépségének közelében, de jó látvány a szemnek, az biztos. Liam elpirul, miközben a lány megközelíti őt egy süteménnyel a kezében, és minden összeáll.
Miért nem láttam korábban? Kurvára tetszik neki a csaj! Millió vicc és kínos megjegyzések árasztják el az agyamat, és szó szerint meg kell harapnom a nyelvemet, hogy megállítsam magamat attól, hogy ezzel az információval kínozzam Liamet. Figyelmen kívül hagyom a beszélgetésük elejét, majd egyenesen Louis-hoz sétálok. Úgy tűnik, nem veszi észre jelenlétemet, amíg közvetlenül előtte nem állok.
- Mi történik? – kérdezem. Van egy vékony vonal a távolság és… nos… a normál viselkedésem között, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó egyensúlyt találjak, de nehéz megtörni a szokásokat.
Tudom, hogy ha túl sok teret adok neki, el fog fordulni tőlem, de ha megfojtom őt, el fog futni. Ez új nekem, teljesen feltérképezetlen terület tényleg. Utálom bevallani ezt magamnak, de egy kicsit túlságosan is hozzászoktam, hogy ő a boxzsákom. Utálom magamat azért, ahogy bántam vele, és tudom, hogy jobbat érdemel nálam, de szükségem van erre az utolsó esélyre, hogy valaki mássá váljak.
Nem, önmagamnak kell lennem, csak egy olyan verziómnak, aki érdemes a szerelmére.
- Semmi, csak sütünk. A szokásos – egy gyenge mosoly húzódik ajkaira, én pedig rá vigyorgok.
Ezek a kis szeretetjelek, ezek az apró felém érzett imádatának utalásai azok, melyek táplálják reményemet. Egy remény, ami új és nagyon kint van a komfortzónámból, de örömmel töltöm az időmet azzal, hogy megoldjam.
Louis csatlakozik a beszélgetéshez Karennel és a Sandra csajjal, így másodperceken belül Liam és én el vagyunk felejtve és ott maradunk a nappaliban.
- Bejön neked Sarah, ugye? – támadom le, amint biztos vagyok benne, hogy a nő nem hall engem.
- A neve Sophia.
- Ugyanaz – vonok vállat.
- Nem – forgatja a szemeit. – Nem az. Úgy viselkedsz, mintha senki nevére sem tudnál emlékezni, kivéve Lou-ét.
- Louis – javítom őt ki egy homlokráncolással. – És nincs szükségem arra, hogy bárki más nevére emlékezzek.
- Ez tiszteletlenség. Már minden néven hívtad Sophiát, ami S betűvel kezdődik, kivéve a valódi nevét, és az őrületbe kergetett, amikor Danielle-t Delilah-nak szólítottad.
- Idegesítő vagy – jegyzem meg, aztán leülök a kanapéra, mosolyogva a mostoha… ő igazából nem a mostohatestvérem már. Sosem volt az.
- Ahogy te is – küzd egy mosollyal. Érdekelné őt, ha tudná? Valószínűleg nem, valószínűleg megkönnyebbülne, hogy nem vagyunk rokonok, még házasság által sem.
- Tudom, hogy tetszik neked, valld be – kínzom őt.
- Nem, nem kedvelem. Nem is ismerem őt – néz el. Lebukott.
- New Yorkban lesz veled, milyen romantikus – húzom ajkamat a fogaim közé, hogy elfojtsak egy nevetést rémült arckifejezése miatt.
- Abbahagynád? Ő sokkal idősebb nálam, nagyon nem az én pályám.
- Ő túl dögös neked, de ki tudja? Lehet, hogy fiatalabb pasit keres – ugratom őt. – Hány éves?
- Huszonnégy. Hagyd – könyörög, én pedig úgy döntök, hogy ezt teszem. Folytathatnám még ezt, de amúgy is más dolgaim vannak, amikre fókuszálhatok.
- Seattle-be fogok költözni – mondom neki. Valamennyire majdnem szédültnek érzem magam, ahogy kibököm a hírt. Valamennyire.
- Mi? – hajol előre, egy kicsit túl meglepetten.
- Igen, meglátom, mit tud tenni Ken abban, hogy segítsen befejezni a félévemet távoktatásban, aztán szerzek egy lakást Seattle-ben Louis-nak és nekem. A diplomázós dolgaimról már lemondtam, szóval nem kellene túl nagy dolognak lennie.
- Mi? – Liam szemei elvándorolnak az enyéimtől. Nem hallotta, amit az előbb mondtam?
- Nem ismétlem meg magamat. Tudom, hogy hallottál.
- Miért most? Te és Louis nem vagytok együtt és ő…
- Együtt leszünk, csak egy kis időre van szüksége, hogy átgondolja, de meg fog nekem bocsátani, mindig megteszi. Majd meglátod.
Ahogy a szavak elhagyják a számat, felnézve Louis-t látom meg az ajtóban állni, egy mély homlokráncolás húzódik gyönyörű arcán. Baszki. Sarkon fordul, majd szó nélkül visszasétál a konyhába.
- Baszki – lehunyom szemeimet és fejemet a kanapé párnáján pihentetem, leszidva magamat a szörnyű időzítésemért.

Louis szemszöge
- New York a legjobb város a világon. Hihetetlen. Most már öt éve élek ott, és még mindig nem láttam mindent – feleli Sophia, miközben egy tepsit sikál, amiben én égettem oda a tésztát. Nem figyeltem, túlságosan el voltam veszve a saját fejemben, hogy észrevegyem a sütőből jövő füstöt. Csak amikor Karen és Sophia besiettek a konyhába a kamrából, akkor figyeltem fel az odaégett tésztára.
- Seattle a legnagyobb város, amiben valaha voltam, de készen állok New Yorkra. El kell tűnnöm innen – mondom nekik. Harry arca egyszerűen nem tűnik el a fejemből, ahogy kimondom a szavakat.
- Nos, közel lakom a NYU-hoz, szóval körbe vezethetlek, ha akarod. Mindig jó ismerni valakit, főleg egy ilyen nagy városban.
- Köszönöm – felelem, komolyan gondolva.
Liam ott lesz, de ő éppen olyan elveszett lesz, mint amilyen biztosan én is, így mindkettőnknek jól jön egy barát, aki ismeri a várost. Annak a gondolata, hogy New York Cityben éljek, annyira megfélemlítő, hogy az majdnem elsöprő, de biztos vagyok benne, hogy mindenki így érez, mielőtt átköltözik az ország másik felébe. Ha Harry is jönne…
Megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak a hiábavaló gondolatoktól. Még arról sem tudtam meggyőzni Harryt, hogy Seattle-be költözzön miattam, az arcomba nevetne, ha arra kérném, hogy költözzön New Yorkba.
- Nos, – mosolyodik el Karen, felemelve a pohár tejét az enyémhez – New Yorkra és az új kalandokra! – ragyogja. Sophia felemeli a poharát, és nem tehetek róla, de lejátszom Harry szavait a fejemben a köszöntő közben.
„Meg fog nekem bocsátani, mindig megteszi. Majd meglátod.” Mondta Liamnek. A félelem, hogy az ország másik felébe költözök, csökken minden egyes szavával, ahogy lejátszódnak a fejemben, minden szótag egy ütés az arcomba, méltóságom apró törmelékébe, amim még maradt.