Chapter 282

Sziasztok! 😊

Bocsánat a késésért ismét, elég későn értem haza tegnap, és már nem volt lelkierőm kirakni az új fejezetet, de már itt is van. Szerintem tetszeni fog nektek a rész, főleg az előzőekhez képest. Imádtam a Liam és Harry közötti rövid beszélgetést 😂 A vége meg abszolút kedvenc, cuki nagyon 😍 Kíváncsi vagyok, mi lesz a ti véleményetek. Egy hét múlva találkozunk a szokásos módon, remélhetőleg már késés nélkül 😅 Ó, és akik most fognak érettségizni, sok sikert kívánok, ügyesek legyetek! 🎓😉

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 282

 
Louis szemszöge
Az út éppen olyan szörnyű volt, mint amilyennek vártam. Úgy tűnt, az út soha nem akar véget érni, minden egyes sárga vonal az ő egyik mosolya volt, az egyik homlokráncolása. Úgy tűnt, minden végtelen forgalmi vonal gúnyolódik minden hibával, amit elkövettem, és minden egyes autó az úton egy újabb idegen volt, egy újabb ember a saját problémáival. Egyedül éreztem magamat, túlságosan egyedül a kis autómban, miközben tovább és tovább vezettem attól a helytől, ahol akartam lenni.
Bolond vagyok, hogy egyáltalán harcolok ezzel? Lehetek-e elég erős ahhoz, hogy küzdjek a jelenlegivel ezúttal? Akarok egyáltalán?
Mik az esélyei annak, hogy abból, ami már a századik alkalomnak érződik, mitől olyan más ezúttal? Csak azért használja azokat a szavakat, amiket mindig is akartam hallani kétségbeesésből, mert tudja, mennyire különállóvá váltam?
A fejem olyan érzés, mintha egy száz oldalas regény lenne, ami tele van mély gondolatokkal, agyatlan csevegéssel, és egy csomó marha kérdéssel, amelyekre nem tudom a választ.
Amikor bekanyarodtam Kimberly és Christian háza elé csak percekkel ezelőtt, a feszültség a vállaimban majdnem elviselhetetlen volt. Szó szerint éreztem az izmokat megfeszülni a bőröm alatt addig a pontig, hogy elpattannak, és ahogy a nappaliban állok most, várva Kimberlyre, hogy csatlakozzon Smith-hez és hozzám, most a feszültség tovább nő.
- Azt mondta, lent lesz, amikor befejezi apa lábának a dörzsölését – ráncolja össze az orrát Smith undorodva. Nem tehetek róla, de felnevetek a gödröcskés kisfiún.
- Oké. Köszönöm – mondom neki.
Smith szó nélkül leül a kanapé szélére. A kezében lévő készülékre fókuszál, én pedig rá. Harry kistestvére. Ez egy olyan furcsa gondolat, hogy ez az imádnivaló kisfiú, aki úgy tűnik, nem kedvel engem valamilyen oknál fogva, Harry biológiai testvére volt végig. Egy módon van értelme, mindig olyan kíváncsi volt Harryvel kapcsolatban, és úgy tűnt, élvezi a társaságát, amikor a legtöbb ember nem így volt ezzel.
- Hol van a te Harryd? – kérdezi tőlem, rajta kapva, hogy bámulom. A te Harryd. Olyan érzés, mintha minden egyes alkalommal, amikor felteszi ezt a kérdést, az én Harrym messze van. Ezúttal messzebb van, mint valaha.
- Ő… – kezdem el, miközben Kimberly belép a szobába felém közeledve, kitárt karokkal. Magas sarkú és smink van rajta. Feltételezem, a külvilág még mindig megy tovább, habár az enyém már megállt.
- Louis! – sikítja, karjai a vállaim köré fonva és olyan szorosan szorítva meg, hogy felköhögök. – Gah! Olyan rég volt már! – szorít meg még egyszer, mielőtt elhúzódik és a karomnál fogva húz be a konyhába.
- Mi a helyzet? – kérdezem tőle, majd felülök ugyanarra a bárszékre, amin úgy tűnik, mindig ülök. Ő megáll a reggeliző pult előtt, majd kezével beletúr rövid, szőke hajába, hátrahúzva azt és megpróbál egy rendezetlen kontyot csinálni belőle a feje tetején.
- Nos, mindannyian túléltük azt a rohadt kirándulást Londonba. Alig, de túléltük – grimaszolja, én pedig ugyanezt teszem.
- Hogy van Mr. Vance lába?
- Mr. Vance? – nevet fel. – Elég legyen ebből. Hívd nyugodtan Christiannak vagy Vance-nak – nevet. – A lába gyógyul, szerencsére a tűz inkább a ruháját érte el, nem annyira a bőrét – egy homlokráncolás jelenik meg arcán és egy remegés rázza meg vállait. – Te hogy vagy? Sajnálattal hallottam apukádról. Többször kellett volna felhívnom téged. Csak elfoglalt voltam és megpróbáltam ezt az egészet kitalálni – nyúl át a grániton Kimberly, aztán kezét az enyémre helyezi.
- Nem, nem. Ne kérj bocsánatot.     Olyan sok minden volt veled. Amúgy sem voltam a legjobb társaság. Elment az eszem, szó szerint – próbálok meg nevetni, de még én is megérzem, milyen hamis és száraz a kínos zaj, amit hallattam.
- Meg tudom mondani – figyel engem szarkasztikusan. – Mi van ezzel? – int kezeivel előttem, mire lenézek a foltos pulóveremre és piszkos farmeremre.
- Nem tudom, hosszú két hét volt ez – vonok vállat.
- Nyilvánvalóan megint nehéz helyzeten mész keresztül. Ismét csinált valamit Harry? Vagy ez ugyanaz, ami Londonban volt? – húzza fel egyik íves szemöldökét Kimberly. Kimberly egyike azoknak a nőknek, akiktől mindig csinos akarsz lenni, mint ő.
- Nem pontosan. Vagyis, csak azt tette, amit mindig, de végre elmondtam neki, hogy befejeztük – látom a kételkedést kék szemeiben. – Komolyan mondom. Azon gondolkozom, hogy New Yorkba költözöm.
- New York? Mi a fene? Harryvel? – esik le az álla. – Ó, mindegy, az előbb mondtad, hogy szakítottatok – üti meg kezével a homlokát drámai módon.
- Liammel, ő a NYU-ra megy, és megkért, hogy menjek én is. Halasztok egy félévet, és remélhetőleg képes leszek bejutni a következőben.
- Wow, szükségem van egy percre – nevet fel.
- Ez egy nagy változás. Tudom. Csak annyi, hogy én… nos, el kell mennem innen, és Liam már amúgy is megy, és tényleg szükségem van erre – ez őrültség, teljesen őrültség, csak átköltözi az ország másik felébe, és Kimberly reakciója bizonyítja ezt.
- Nem kell megmagyaráznod nekem. Szerintem ez egy nagyon jó ötlet, csak meglepődtem. Te átköltözöl az országon időbeosztás nélkül, vagy anélkül, hogy egy évig terveznéd – Kim meg sem próbálja irányítani vigyorát.
- Hülyeség, igaz? Nem? – kérdezem, bizonytalanul, hogy mit remélek válaszként.
- Nem! Mióta vagy ilyen bizonytalan magadban? Tudom, hogy sok szarságon mentél keresztül, de össze kell szedned magad. Fiatal vagy, briliáns és gyönyörű. Az élet nem olyan rossz! A pokolba, próbáld meg kitisztítani az égett sebeket a vőlegényednek, miután megcsalt téged a „rég elveszett szerelmével” és gondoskodnod kell róla, miközben tényleg csak meg akarod őt fojtani – rajzol idézőjeleket a levegőbe az ujjaival, és a szemeit forgatja.
Nem tudom, hogy vicces akart-e lenni, de meg kell harapnom a nyelvemet, hogy megállítsam magamat a nevetéstől azon a képen, amit a fejemben kreált.
- Komolyan, rendben van az, hogy szomorú vagy, de ha engeded, hogy a szomorúság irányítsa az életedet, soha nem lesz életed – szavai elérnek engem valahol az önző nyafogásom és az idegeim között, hogy New Yorkba költözöm egy szilárd terv nélkül.
Igaza van, sok mindenen keresztülmentem az elmúlt évben, de mi jó lesz ebből?     Hogy szomorúságot és a veszteség fullánkját érezzem minden gondolatnál? Amennyire imádtam a semmi érzésének nyugalmát, nem érzem magamat önmagamnak. Éreztem, hogy szétcsúszok minden egyes negatív gondolattal, és kezdtem félni attól, hogy soha nem leszek önmagam ismét. Még mindig nem vagyok az most sem, de talán egy nap?
- Tudom, hogy igazad van, csak nem tudom, hogyan hagyjam abba. Csak olyan dühös vagyok állandóan – szorítom ökölbe a kezeimet, mire Kim bólint. – Vagy szomorú vagyok. Sok szomorúság és fájdalom van. Nem tudom, hogyan különítsem el, és most ez elemészt, átvéve az irányítást a fejemben.
- Nos, ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzott tőlem, de először is izgatottnak kell lenned. New Yorkba költözöl! Viselkedj úgy. Ha leverten járkálsz New York City utcáin, soha nem lesznek barátaid – mosolyodik el, lágyítva szavait.
- És mi van, ha nem tudom? Mármint mi van, ha mindig így érzek?
- Akkor mindig így fogsz érezni. Ez van, de nem gondolkozhatsz így. Én már megtanultam az éveim alatt, bár nem túl sok év alatt – vigyorodik el – megtanultam, hogy szarságok történnek és továbblépsz. Szívás, és hidd el, tudom, hogy ez Harryről szól. Mindig Harryről szól, de el kell fogadnod a tényt, hogy ő nem fogja megadni neked, amit akarsz és amire szükséged van, és próbálj meg minden tőled telhetőt, hogy azt tettesd, továbblépsz. Ha be tudod csapni őt és mindenki mást is, végül el fogod hinni te is.
- Gondolod, hogy meg tudom tenni? Tudod, hogy valaha is túljutok rajta? – kérdezem Kimtől, csavargatva az ujjaimat az ölemben.
- Hazudni fogok most neked, mert arra van szükséged, hogy ezt halld most – sétál Kimberly a szekrényhez, majd két boros poharat vesz ki. – Sok baromságot és dicséretet kell hallanod most, mindig van rá idő, hogy szembenézz az igazsággal később, de most – kutatja át a fiókot a mosogató alatt, aztán egy bornyitót vesz elő. – Most bort iszunk, és elmondom neked az összes szakítós sztorit, amiktől a tiéd gyerekjátéknak fog tűnni.
- A horrorfilm? – kérdezem, tudva, hogy az ellenkezőjére gondolt.
- Nem, okos tojás. Arról beszélek, hogy ismerek nőket, akik évekig voltak házasok, a férjeik pedig megdugták a nők testvéreit. Ezektől a fajta őrült történetektől rá fogsz jönni, hogy a tiéd nem olyan rossz – egy fehérborral teli poharat helyez elém, és éppen amikor azon vagyok, hogy tiltakozzak, Kimberly felemeli, aztán az ajkaimhoz nyomja.
Másfél üveggel később nevetek és a pultra hajolok támogatásért. Kimberly végigment az őrült kapcsolatainak listáján, én pedig végre abbahagytam azt, hogy megnézzem a telefonomat minden tizedik másodpercben. Harrynek amúgy sincs meg a telefonszámom, emlékeztetem magamat folyamatosan.
Harryről beszélünk, ha akarja a számot, talál egy módot rá, hogy megszerezze. Emlékeztet bosszantó tudatalattim. Nem tudok nem a Kennel való beszélgetésére gondolni. Hogy ment? Jól van? Várnom kellett volna, hogy megbizonyosodjak róla, jól van, mielőtt elindultam?
Néhány történet, amit Kimberly mesélt nekem az elmúlt egy órában túl őrültnek tűnik, hogy igaz legyen. Meg vagyok győződve róla, hogy a bortól tett hozzá mindegyikhez néhány részletet. Kizárt dolog, hogy egy nő rajtakapta a férjét, hogy lefekszik a nő testvérével, aztán az anyjával, aztán a válási ügyvédjükkel. Teljesen kizárt dolog, hogy a nő körbe-körbe kergette a férjét az ügyvédi irodában a fejéhez dobálva a magas sarkúit, miközben a férfi futott, nadrág nélkül, át a folyosón.
Nevetek, tényleg nevetek most, Kimberly pedig a hasát fogja, azt állítva, hogy látta a férfit pár nappal később a jövendőbeli ex-feleségének magas sarkújának a lenyomatával, ami fénylett a homloka közepén.
- Nem is viccelek! Őrület volt! A legjobb része ennek az egész történetnek az, hogy most újra házasok! – csapja kezét a pulthoz, mire én megrázom a fejemet hangjának volumenén most, hogy részeg. Örömmel látom, hogy Smith egyedül hagyta a hangos borivókat, én meg elfelejtettem, hogy Mr. Vance… Christian egyáltalán itt lakik. – A férfiak seggfejek. Mindegyikük – emeli fel frissen újratöltött poharát az én üres poharamhoz. – De az igazat megvallva, a nők is seggfejek, szóval az egyetlen mód arra, hogy ez működjön az az, ha találsz egy seggfejet, akivel bánni tudsz. Egyet, akitől egy kicsivel kevésbé vagy seggfej.
Christian ezt a pillanatot választja, hogy betolja magát a konyhába.
- Ez az egész beszélgetés a seggfejekről elhallatszik a folyosóra – mosolyog a menyasszonyára, aki fészkelődik, mint mindig, amikor Christian így néz rá. Meg vagyok lepve ettől. Tudtam, hogy Kim a megbocsátás folyamatánál tart, csak nem tudtam, hogy ez egy kész dolog volt, vagy hogy ennyire boldognak néz ki eközben.
- Bocsi – mosolyog le rá, majd Christian Kim csípőjéhez nyúl, az ölébe húzva őt a kerekesszékben. Megrezzen, amikor Kimberly combja hozzáér a sérült lábához, aztán gyorsan megigazítja magát Kim a másik lábára.
- Rosszabbul néz ki, mint amilyen – mondja nekem Christian, amikor észreveszi, hogy oda-vissza nézek a fém szék és a lábán lévő égett hús között.
- Igaz. Ő tényleg csak tejel ebből az egész dologból – csipkelődik Kimberly, megbökve a gödröcskét Christian bal arcán. Én elnézek.
- Egyedül vagy itt? – kérdezi Vance, figyelmen kívül hagyva a haragos pillantást, amit Kimberly küld neki, amikor megharapja Kim ujját. Nem tudom megállni, hogy ne nézzem őket, még akkor is, ha tudom, hogy nem leszek az ő helyükben a közeljövőben, ha egyáltalán lesz ilyen.
- Igen. Harry a Pullmanon az ő… – megállok, hogy kijavítsam magamat. – Kenéknél.
Christian csalódottnak néz ki, Kim már nem vet haragos pillantást, a bennem lévő lyuk pedig, mely már betelítődött az elmúlt órában, kezdi megmutatni magát Harry nevének hangos említésére.
- Hogy van? Tényleg azt kívánom, bárcsak fogadná a hívásaimat, a seggfej – motyogja Christian, én meg a bort hibáztatom, amiért készülök felcsattanni rá.
- Sok minden történik most vele – a csípés a hangsúlyomban nyilvánvaló, és azonnal bunkónak érzem magamat. – Sajnálom. Nem akartam így hangozni, csak tudom, hogy sok mindenen megy most keresztül. Nem akartam goromba lenni.
Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a vigyort, ami Kimberly arcán van, ahogy megvédem Harryt. Christian megrázza a fejét és felnevet.
- Semmi gond. Megérdemlem az egészet. Tudom, hogy igen, csak beszélni akarok vele, de tudom, hogy megjelenik majd, ha készen áll. Na, itt hagylak titeket, csak látni akartam, miről szólt a nagy nevetés és sikítás.
Azzal megcsókolja Kimberlyt, gyorsan, de szeretettel, aztán kigurítja magát a helyiségből. Én kitartom a poharamat egy újratöltésért. Ismét.
- Várj, akkor ez azt jelenti, hogy nem fogsz már velem dolgozni? Nem hagyhatsz ott azokkal a rosszindulatú nőkkel! Te vagy az egyetlen ember, akit bírok, eltekintve Trevor új barátnőjétől.
- Trevornak van barátnője? – kérdezem, kortyolva a hűvös borból. Kimberlynek igaza volt, a bor és a nevetés segít. Érzem magamat kimerészkedni ebből a kagylóból, megpróbálva visszatérni az életbe, minden egyes viccel és abszurd történettel egy kicsivel könnyebbnek találom.
- Igen! A vörös hajú! Tudod, aki a közösségi médiánkat irányítja?
Megpróbálom elhelyezni a nőt, de nem látok át a fejemben táncoló boron.
- Nem ismerem őt. Mióta járnak?
- Csak néhány hete. Ezt kapd ki – Kimberly szemei felderülnek a kedvenc dolgára. – Christian hallotta őket együtt.
Iszom még egy kortyot, várva rá, hogy megmagyarázza.
- Együtt együtt. Úgy értve, hogy dugtak az irodájában! És ami még őrültebb az az, hogy milyen dolgokat hallott meg – abbahagyja a nevetést. – Perverzek voltak. Arról beszélek, hogy Trevor nagyon rosszfiú az ágyban. Elfenekelték egymást, valami perverz módon szólították egymást, meg minden.
Én nevetésben török ki, mint egy szeleburdi iskolás fiú. Egy iskolás fiú, aki túl sok bort fogyasztott el.
- Kizárt! – nem tudom elképzelni az édes Trevort, hogy bárkit is elfenekel. Még jobban nevetek a képtől, és megrázom a fejemet, megpróbálva nem túl sokat gondolni bele. Trevor helyes, nagyon helyes, de annyira jól nevelt és édes.
- Esküszöm! Christian meg volt róla győződve, hogy a lány ki volt kötözve az asztalhoz vagy valami, mert amikor következőnek látta Trevort, leszedett valamit az asztala sarkairól! – int kezeivel a levegőbe, mire a hűvös bor az orromon keresztül jön ki. Ez után a pohár után befejezem. Hol van Harry, az alkoholhatóság, amikor szükségem van rá?
Harry.
Szívem elkezd száguldozni, nevetésem pedig gyorsan abbamarad, míg Kimberly még egy piszkos részletet hozzátesz a történethez.
- Nem tudom elhinni. Ő olyan édes és gyengéd. Nem lehetséges, hogy kikötözött egy nőt az asztalához és kihasználta az alkalmat vele! – teszem hozzá. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Áruló és bor irányította agyam elkezdi elképzelni Harryt és egy asztalt és kötelet és fenekelést.
- Amúgy is kik szexelnek az irodájukban? Istenem, azok a falak papírvékonyak – feleli Kimberly, én meg érzem leesni az államat. Igazi képek, emlékek Harryről, ahogy ráfektet az asztalomra, villannak át agyamon, és a már amúgy is felhevült bőröm elpirul és ég. Kimberly megajándékoz egy mindentudó mosollyal, majd hátra billenti fejét. – Azt hiszem, ugyanazok az emberek, akik más emberek otthoni edzőtermében szexelnek – vádol meg egy kuncogással. Figyelmen kívül hagyom őt az égető zavar ellenére, amit érzek.
- Visszatérve Trevorra – felelem annyira elrejtve az arcomat a pohár mögé, amennyire az csak lehetséges.
- Tudtam, hogy egy állat. A férfiak, akik mindennap öltönyt viselnek, mindig állatok – vonja le a következtetést.
- Csak az erotikus regényekben – ellenkezek egy könyvre gondolva, amit már terveztem, hogy elolvasok, de még nem jutottam oda.
- Azok a történetek erednek valahonnan, nem? – kacsint rám. – Folyamatosan elsétálok Trevor irodája előtt, remélve, hogy meghallom őt a csajjal, de még nem kaptam őket rajta.
Ennek az egész estének a nevetségességétől könnyedebben érzem magamat olyan módon, ami már nagyon régen volt. Megpróbálom megfogni ezt az érzést és olyan szorosan tartani a mellkasomhoz, amennyire csak tudom, nem akarom, hogy elillanjon.
- Ki tudta, hogy Trevor ilyen állat, igaz? – húzza fel a szemöldökeit, mire megrázom a fejemet.
- Kibaszott Trevor – felelem, aztán csendben várok, ahogy Kimberly hangos nevetésben tör ki.
- Kibaszott Trevor! – visítja, én pedig csatlakozom hozzá a gúnynév eredetére gondolva, miközben felváltva ismételjük azt, az alkotójának a legjobb benyomásunkkal.

Harry szemszöge
Ez a nap hosszú volt. Rohadtul túl hosszú, és készen állok arra, hogy aludjak. A meghitt beszélgetés után Kennel ki vagyok merülve. Ezt követte Sarah, Sonya, akármi a franc neve van, és Liam szem-kefélése az ebédlőasztalon keresztül, halálra untam magam ettől.
Hiányzik Louis, és dühös voltam, amikor megtudtam, hogy anélkül ment el, hogy szólt volna nekem. Hadd fogalmazzak máshogy, anélkül ment el, hogy tudtam volna. Szart se kell elmondania nekem. Bár akarom, hogy így tegyen, ezt nem mondhatom ki hangosan.
Jól viselkedtem, ahogy megígértem Louis-nak, és megettem a vacsorámat csendben, miközben Karen és az apám, vagy akárki is ő, figyelt engem óvatosan, várva rám, hogy felrobbanjak vagy tönkretegyem a vacsorájukat valahogy, de nem tettem. Csendben maradtam és megrágtam minden egyes falatot, még a könyökömet sem tettem rá a csúnya asztalterítő izére, amiről Karen azt gondolja, hogy tavaszi színeket ad hozzá vagy valami szarság, de nem. Förtelmes, és valakinek el kellene égetnie, amikor nem figyel.
Egy kicsivel jobban éreztem magamat, kínosan, mint a picsa, de egy kicsit jobban az apámmal való beszélgetés után. Szórakoztatónak találom, hogy folyamatosan apának hívom őt most, de tiniként alig tudtam kiejteni a nevét rosszallás vagy anélkül, hogy azt kívántam volna, bárcsak ne ment volna el, csak azért, hogy megüthessem őt. Most, hogy megértem, vagyis valamennyire megértem, hogyan érzett és miért tette, amit tett, végre el tudok engedni valamennyit a haragból, amit olyan sokáig tartogattam magamban.
Bár furcsa volt érezni mindazt elillanni a testemből. Hallottam már megmagyarázva ezt regényekben, megbocsátás, ahogy hívják, de egészen ma estéig még sosem éreztem ezt. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy tetszik az érzés, de azt bevallom, hogy segít elterelni a figyelmemet annak a folyamatos hiányáról, hogy hiányzik Louis. Nagyjából.
Jobban érzem magam, boldogabbnak? Nem tudom, de nem tudok nem a jövőre gondolni most. Egy jövőre, ahol Louis és én vásárolunk szőnyeget vagy akármit, amit a házas emberek csinálnak. Az egyetlen házas emberek, akikről tudom, hogy tolerálják egymást, az Ken és Karen, és fogalmam sincs, hogy mit csinálnak együtt. Eltekintve attól, hogy gyereket csinálnak a negyvenes éveikben. Éretlen módon összerezzenek a gondolatra, és azt tettetem, hogy az előbb nem a szexuális életükön gondolkoztam.
A jövőre gondolni sokkal szórakoztatóbb, mint azt valaha is képzeltem. Soha nem vártam semmit a jövőtől, vagy a jelentől, mindig tudtam, hogy egyedül leszek, így nem zavartattam magamat azzal, hogy hülye tervekkel vagy kívánságokkal szórakozok. Egészen nyolc hónappal ezelőttig, nem tudtam, hogy lehet olyan valaki, mint Louis. Fogalmam sem volt róla, hogy van ez a bosszantó ember a világon, arra várva, hogy a feje tetejére állítsa az egész életemet azzal, hogy teljesen az őrületbe kerget és jobban megszeretteti magát velem, mint a lélegzést.
A pokolba, ha tudtam volna, hogy ő ott van, nem vesztegettem volna azzal az időmet, hogy megdugok minden embert, akit csak tudtam. Nem foglalkoztam korábban semmivel, nem volt hajtóerő kék szemekkel, ami segített volna, ami átvezetett volna az elbaszott életemen, így túl sok hibát követtem el, és most a legjobbnál is keményebben kell dolgoznom, hogy megpróbáljam helyrehozni azokat a hibákat.
Ha visszavonhatnám, senkihez sem érnék hozzá. Egyetlen emberhez sem. És ha tudtam volna, hogy milyen jó lesz megérinteni Louis-t, felkészítettem volna magamat, számoltam volna a napokat, amíg be nem rontott a szobámba abban a diákszövetségi házban, hozzáérve a szarjaimhoz, amikor már megmondtam neki, hogy ne tegye.
Az egyetlen dolog, ami távolról is a saját magam irányítása alatt tart, az a remény, hogy Louis fel fog bukkanni. Meg fogja látni ezúttal, nem fogom visszavonni a szavaimat, és ezúttal rohadtul össze fogok házasodni vele, még ha az oltárhoz is kell vonszolnom őt.
Ez még egy a problémáink közül, ezek a gondolatok. Amennyire le fogom tagadni ezt az arcába, nem tehetek róla, de elmosolyodom most annak a látványán, hogy fekete szmokingban van, morcos arcot vágva és kiabálva velem, ahogy szó szerint a lábainál fogva húzom őt végig a leszőnyegezett padok közti részen, míg valami barom dalt játszanak hárfán vagy valami másik hangszeren, amit senki sem használ az esküvőkön és temetéseken kívül.
Ha meglenne a telefonszáma, írnék neki, csak hogy megbizonyosodjak róla, jól van. De nem akarja, hogy meglegyen nekem a telefonszáma, meg tudom mondani, és sok korlátozásra volt szükségem, hogy ne kapjam ki Liam telefonját a zsebéből és lopjam el Louis számát vacsora után.
Ebben az ágyban fekszem, a Pullmanon, amikor Seattle-be kellene vezetnem. Kellene, lehetne, szükség lenne, de nem lehet. Egy kis teret kell adnom neki, vagy még tovább fog elhúzódni tőlem. Feltartom a telefonomat a sötétben, majd átlapozom a róla készült képeket a mappámban. Ha az lesz mindenem egy ideig, hogy átlapozom az emlékek képeit, több képre lesz szükségem. Hétszázhuszonkettő nem elég.
Ahelyett, hogy továbbra is egy rögeszmés titokban követő ember legyek, kiszállok az ágyból és felveszek valami nadrágot. Nem hiszem, hogy Liam vagy a terhes Karen értékelné, ha meztelenül látna engem. Vagyis, talán mégis. Elmosolyodom a gondolataimon, aztán feláldozok egy pillanatot, hogy kitaláljam a tervemet. Liam makacs lesz, tudom, de könnyű megtörni őt. Ordítani fogja Louis telefonszámát, abban a másodpercben, hogy másodszorra viccelek az új kiszemeltjével, amit túlontúl letagad, mint egy gyerek az általános iskolában.
Kétszer kopogok, tisztességes figyelmeztetést adni neki, mielőtt kinyitom az ajtót. Alszik, a hátán fekszik egy könyvvel a mellkasán. Kibaszott Harry Potter. Tudhattam volna. Egy jelként odafentről telefonja képernyője felvillan az asztalon, én pedig érte nyúlok. Louis neve és egy üzenet eleje jelenik meg. Körözök a nyakammal, megpróbálva nem engedni a féltékenységnek, hogy átvegye az irányítást. Miért ír neki ilyen későn?
Megpróbálom kitalálni a jelszavát, de Liamet nehezebb olvasni, mint Louis-t. Az övé olyan nyilvánvaló volt és komikus tényleg, tudtam, hogy hozzám hasonlóan félni fog, hogy elfelejti, és az 1, 2, 3, 4-et választotta. Ez a mi jelszavunk mindenre. PIN kódok, a kábel tévénk fizetős kódja, bármi, ami számokat követel, ez az, amit mindig használunk. Látható, gyakorlatilag kurvára házasok vagyunk amúgy is.
- Ébredj fel, faszfej – ütöm meg Liamet egy párnával az ágyáról, mire felnyög.
- Menj el.
- Kell Louis száma – ütés.
- Nem.
Ütés. Ütés. Erősebb ütés.
- Ugh! – nyafogja felülve. – Rendben. Megadom a számot – nyúl a telefonjáért, én pedig a kezébe helyezem azt, miközben figyelem a számokat, amiket megnyom, csak abban az esetben, ha szükségem lesz rá a jövőben.
A kezembe adja a telefont, miután feloldotta, aztán megköszönöm neki, miután begépelem a számát a telefonomba. A megkönnyebbülés, amit érzek, miközben megnyomom a mentést, szánalmas, de nem érdekel. Még egyszer megütöm a párnával Liamet, csak a rend kedvéért, majd elhagyom a szobát.
Szerintem hallom őt szitkozódni rám, amíg be nem csukom az ajtót nevetve. Hozzá tudnék szokni ehhez az érzéshez, ez a… reményhez hasonlító érzés, ahogy egy egyszerű jó éjszakát üzenetet írok neki és nyugtalanul várok rá, hogy válaszoljon. Úgy tűnik, kezd minden egyre jobb lenni nekem, végre, és az utolsó lépés Louis bocsánata. Csak szükségem van egy szeletre a reményből, amivel mindig irántam volt, hogy visszatérjen.
*Harrry?* Írja az üzenet. Baszki, kezdtem azt hinni, hogy figyelmen kívül fog hagyni.
*Nem, nem Harrry. Csak Harry.* Döntöm el, hogy csipkelődéssel kezdem a beszélgetést, még akkor is, ha könyörögni akarok neki, hogy jöjjön vissza Seattle-ből, vagy ne boruljon ki, ha én felbukkanok ott az éjszaka közepén.
*Bocsi, nem tudok írni ezen a billentyűzeten. Túl érzékeny.* El tudom képzelni őt az ágyában fekve Seattle-ben, kancsalítva és a homlokát ráncolva, miközben a mutatóujját használja, hogy beüssön minden egyes betűt.
*Igen, iPhone-ok, mi? A régi billentyűzeted kemény volt, szóval látom, miért van problémád.*
Egy mosolygós fejjel válaszol, én pedig le vagyok nyűgözve és szórakozott is vagyok, hogy emojikat használ. Én kurvára utálom őket és mindig visszautasítottam, hogy használjam őket, erre tessék, most sietve töltöm le ezt a szart, hogy a hozzáillő mosolygós fejjel válaszoljak.
*Ott vagy?* Kérdezi, éppen ahogy elküldöm az övéhez illő arcot.
*Igen, miért vagy fent ilyen későn? Láttam, hogy írtál Liamnek.* Nem kellett volna ezt elküldenem.
Eltelik néhány másodperc, aztán egy képet küld egy kis boros pohárról. Tudnom kellett volna, végül is Kimmel lógott.
*Bor, mi?* Küldöm el, kísérve valamivel, ami úgy néz ki, mint egy meglepett arc, azt hiszem. Miért van olyan sok ezekből a rohadt dolgokból? Mikor lenne szüksége valaha bárkinek is arra, hogy elküldjön egy képet egy tigrisről az Isten szerelmére?
Kíváncsi vagyok és egy kicsit beszívtam a figyelemtől, amit ad nekem, elküldöm a rohadt tigrist, aztán magamnak nevetek, amikor ő egy tevével válaszol. Nevetek minden egyes alkalommal, amikor egy hülye kis képet küld nekem, ami biztosan senkinek sem válik hasznára.
Imádom, hogy megértette, hogy tudja, azért küldtem a tigrist, mert szó szerint rohadtul semmi értelme, most pedig a „küldd a legvéletlenszerűbb emojit” játékot játsszuk, én meg itt fekszem a sötétben, egyedül, annyira nagyon nevetve, hogy a hasam ténylegesen fáj.
*Kifogytam.* Feleli több mint öt percnyi oda-vissza után.
*Én is. Fáradt vagy?*
*Igen, túl sok bort ittam.*
*Jól szórakoztál?*  Meg vagyok lepve, amikor azt akarom, hogy igent válaszoljon, hogy tényleg jól szórakozott, még akkor is, ha én nem voltam az estéje része.
*Igen, jól. Jól vagy? Remélem, minden jól ment az apukáddal.*
*Igen, talán beszélhetünk róla, amikor Seattle-be érek?* Tolakodó üzenetemet egy szívvel és egy olyan képpel küldöm el, ami egy felhőkarcolónak néz ki.
*Talán.*
*Sajnálom, hogy olyan rossz barát voltam. Jobbat érdemelsz nálam, de szeretlek.* Küldöm el az üzenetet, mielőtt megállíthatnám magamat. Ez igaz, és csak nem tehetek róla, hogy leírtam most. Már elkövettem azt a hibát, hogy magamban tartottam az érzéseimet előle, és most ezért vonja kétségbe az érzéseimet olyan gyorsan.
*Túl sok bor van az agyamban ehhez a beszélgetéshez. Christian hallotta Trevort szexelni az irodájában.* A szememet forgatom a képernyőmön lévő nevén. Kibaszott Trevor.
*Kibaszott Trevor.*
*Ezt mondzhtam én is. Ugynaaneztf a dolgot mindtam Kimnek.*
*Túl sok hiba van benne, hogy el tudjam olvasni. Menj aludni, írj holnap.* Küldöm el, aztán elkezdek egy új üzenetet. *Kérlek. Kérlek, írj holnap.*
Egy mosoly húzódik az arcomra, amikor egy képet küld egy mobiltelefonról, egy álmos fejet és azt a rohadt tigrist.