Chapter 293

Helló! 😊

Igyekeztem minél előbb hozni a fejezetet, és hát... meg tudunk belőle jó néhány dolgot erről a könyvről. Én ekkor azonnal megértettem Harry helyzetét, az előző rész után még nehezteltem Harryre, de ennél átéreztem a helyzetét. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok gondolni. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást, és remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár! 😊😘🌞🌊

Chapter 293

Harry szemszöge
Komplikációk.
Az élet tele van velük, úgy tűnik, az enyém rohadtul kurvára tele van velük, túlcsordul és kifolyik a tetején egy soha véget nem érő hullámban. Bonyodalmak hulláma után újabb hullám ütközik össze a legfontosabb pillanatokkal és dolgokkal az életemben, ez a pillanat pedig az, amit nem engedhetek, hogy el legyen árasztva.
Ha nyugodt maradok, ha kurvára nyugodt maradok és megpróbálom megmagyarázni magamat, vissza tudom tartani a szökőárat, ami össze fogja törni ezt a kis nappalit bármelyik pillanatban.
Látom azt készülődni kék szemei mögött. Látom az összezavarodottságot haraggal kavarogni, egy nagy vihart kavarva, éppen, mint a tenger a villámlás és mennydörgés előtt. A víz nyugodt, pihentető, csak alig fodrozódik a felszínen, Louis ugyanilyen ebben a pillanatban. A lábain áll, egy fehér papírlapot szorít remegő kezei között, arckifejezése pedig baljós, figyelmeztet engem a közelgő veszélyre.
Őszintén kurvára fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, hogy hol kezdjem. Ez egy olyan bonyolult történet és színtiszta szar vagyok a problémamegoldásban. Nagyobb erőfeszítést kell tennem, hogy megformáljam és alakítsam a szavaimat, hogy olyan magyarázatot adjak, amitől nem fog elfutni, ismét.
- Mi ez? – néz végig szemeivel egy oldalt, mielőtt a levegőbe dobja azt egy kezével, majd összegyűri a markában maradt kis halom szélét.
- Louis – teszek egy elővigyázatos lépést felé.
- Ne tegyél még egy lépést felém – arca kemény, védekező egy olyan módon, amihez nem vagyok hozzászokva, ahogy lábaival hátrafelé csoszog.
- Meg kell hallgatnod – könyörgök, kutatva összezavarodott vonásait. Szarul érzem magam, teljesen és tökéletesen szarul. Éppen nemrég tértünk vissza magunkhoz és már végre visszajutottam hozzá, most meg ez van.
- Ó, hallgatlak, rendben – hangja hangos, hangsúlya szarkasztikus.
- Nem tudom, hol kezdjem, csak adj egy percet és megmagyarázom.
Ujjaim beletúrnak a hajamba, meghúzva a tövénél, azt kívánva, bárcsak el tudnám cserélni az ő fájdalmát az enyémre, és kitépni a hajamat egyenesen a koponyámból. Igen, elbaszott kép.
Louis megáll, türelmetlenül türelmesen, szemei oldalról oldalra mozognak. Szemöldökét felemeli és leengedi, szemei összeszűkülnek és kitágulnak, miközben elkezdem.
- Hagyd abba az olvasást – teszek egy lépést, majd kiveszem kezei közül a kéziratot. Az oldalak a padlóra esnek, csatlakozva a többi baromsághoz, összegyűlve a lábainál.
- Magyarázd meg. Most – sürget, szeme hideg, egy viharos szürkeség, ami őszintén megijeszt.
- Oké, oké – mozgolódok a sarkamon. – Oké, írok egy ideje – vallom be.
- Mióta? – lép felém. Meg vagyok lepve attól, ahogy a testem reagál, mintha félnék tőle.
- Hosszú ideje – kerülöm el az igazságot.
- El fogod mondani nekem, és most fogod elmondani.
- Lou.
- Ne Lou-zz nekem. Nem ugyanaz a srác vagyok, akivel egy évvel ezelőtt találkoztál. Elmondod nekem most, vagy elmész innen a francba – szándékosan rálép az egyik lapra, én pedig nem tudom rávenni magamat arra, hogy hibáztassam őt. – Vagyis, nem tudlak kirúgni, mert ez Liam lakása, de elmegyek, ha nem magyarázod ezt meg. Most – teszi hozzá, megmutatva azt, hogy dühe ellenére még mindig édes.
- Hosszú ideje írok, a legelejétől, hogy találkoztunk, de semmilyen szándékom nem volt az, hogy bármit is csináljak vele. Csak kiöntöttem a mérgemet, a papírt használva, hogy kitaláljam, mi a fasz volt a fejemben, viszont jött ez az ötlet…
- Mikor? – ujját a mellkasomhoz nyomja, megbökve engem erősen, biztosan ezt gondolja, de nem is tévedhetne nagyobbat. Ezt nem fogom elmondani neki, nem most.
- Azután kezdtem el, hogy csókolóztunk.
- Először? – széttárja kezeit, megütve mellkasomat, mire ujjaimat köréjük fonom, ahogy újra nekem nyomja őket. – Játszottál velem – szakítja el kezét az enyémtől, aztán nyitott kezeivel a hajába túr.
- Nem, nem játszottam! Ez nem olyan volt! – próbálom meg nem felemelni a hangomat rá, de nem sikerül.
- „Alig bírta ki a hangját éjjel kettőkor” – gúnyolódik mérgesen. Egy másodperc kell hozzá, hogy felismerjem szavait.
- Az nem rólad szólt, az a rész nem rólad szólt, esküszöm.
- Tényleg, Harry? Nem rólam szólt? Ki máshoz mennél haza éjjel kettőkor?
- Nos, az rólad szólt, de nem én beszéltem. Csak szarságokat írtam le akkor, tudod, milyen elbaszott volt a fejem még akkor.
- Szóval… – vet rám haragos pillantást. – Szóval szörnyű dolgokat írtál rólam, eleget ahhoz, hogy egy egész könyvet megtöltsön, amiről semmit sem tudok, és rendben kellene lennem ezzel, mert a fejed nem volt normális? Nem számít, milyen volt a fejed, ez nem mentség arra, hogy mostanáig eltitkoltad ezt – lépked a kis nappaliban füstölögve és kavarogva. Kezeit összeszorítja az oldalánál, mielőtt a levegőbe dobja fel őket, ismét. – Olyan sok titok, túl sok titok. Túl vagyok ezen.
- Túl vagy ezen? – tátom el a számat rajta. Teste még mindig nyugtalanul mozog körbe a szobában. – Beszélj hozzám, mondd el, hogyan érzel ezzel az egésszel kapcsolatban.
- Hogyan érzek? – rázza meg a fejét, szemei vadak. – Úgy érzem, mintha ez egy ébresztő lenne, a madzag visszahúzott engem a valóságba és el az elmúlt pár nap nevetséges reményétől. Ezek vagyunk mi – int kezével oda-vissza. – Mindig van valami bomba, ami arra vár, hogy felrobbanjon, és nem vagyok elég hülye ahhoz, hogy arra várjak, hogy leromboljon. Többé nem.
- Ez nem bomba, Louis. Úgy viselkedsz, mintha szándékosan írtam volna ezt azért, hogy megbántsalak!
Kinyitja a száját, hogy beszéljen, mielőtt újra becsukja, nem találva szavakat, biztos vagyok benne. Amikor összeszedi magát, azt feleli:
- És mégis mit gondoltál, hogy fogom érezni magam, amikor meglátom ezt? Tudtad, hogy végül meg fogom tudni, egyszerűen miért nem mondtad el nekem? Utálom azt, amilyen érzés ez.
- Mi milyen érzés? – kérdezem óvatosan.
- Ez az érzés, mint egy égés a mellkasomban, amikor ilyen dolgokat teszel, és utálom ezt. Olyan régóta nem éreztem már így, és soha nem akartam újra így érezni, mégis itt tartunk – a vereség hangja tiszta lágy hangjában, én pedig libabőrös leszek, amikor elfordul tőlem.
- Gyere ide – nyúlok a karjáért, aztán olyan közel húzom őt magamhoz, amennyire csak engedi. Karjait keresztbe teszi maga előtt, ahogy a mellkasomhoz nyomom őt. Nem ráz le magáról, de nem ölel meg. Mozdulatlanul áll, és nem vagyok biztos benne, hogy vége van-e már a legrosszabbnak. – Mondd el, hogy mit érzel – hangom kínosan és röviden szólal meg. – Hogy mit gondolsz.
Megint lök egyet a mellkasomon, kevesebb erővel ezúttal, majd elengedem őt. Letérdel, aztán felveszi az egyik oldalt.
Ezt eredetileg a kifejezés egyik formájaként kezdtem el írni, és őszintén kifogytam a szarokból, amiket olvastam. A könyvek és Lou között voltam, Louis Tomlinson akkor elkezdte felkelteni a kíváncsiságomat. Elkezdett bosszantani és feldühíteni, és azon találtam magamat, hogy többet és többet gondolkoztam rajta.
Amikor ő a fejemben volt, úgy tűnt, semmi másnak nem volt hely. Rögeszmévé vált, és meggyőztem magamat, hogy ez a játék része volt, de jobban tudtam ennél, viszont nem voltam kész, hogy bevalljam. Emlékszem, hogyan éreztem az első alkalommal, amikor láttam őt, ahogy az ajkait biggyesztette, és ahogy szörnyülködtem a ruháján.
A nadrágja borzasztó volt, a cipője meg még rosszabb. „Um, igen… a nevem Louis”. Bámult le a padlóra, amikor először ejtette ki a nevét, és emlékszem, azt gondoltam, hogy furcsa neve van, ezután nem nagyon figyeltem már. Niall kedves volt hozzá, engem meg irritált, ahogy bámult, elítélve azokkal a kék szemekkel.
Bosszantott minden nap, még akkor is, amikor nem beszélt velem, főleg akkor.
- Figyelsz rám egyáltalán? – tör át hangja az emléken, aztán ránézek, ismét füstölög.
- Én… – hezitálok.
- Nem is hallottál – vádol meg jogosan. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted. Ezt csináltad mindannyiszor, amikor hazamentem és eltetted az irattartódat, ezt találtam meg a szekrényben, éppen mielőtt megláttam az apámat…
- Nem keresek kifogást, de annak a szarnak a fele ostobaság, teljes ostobaság.
- Ostobaság? – szemei átvizsgálják a kezében lévő lapot. – „Nem bírta az italt, rendetlen módon átbotladozik a szobán, ahogy ízetlen emberek mozognak, amikor túl sokat ittak, hogy lenyűgözzenek másokat.”
- Ne olvasd az a szart – veszem el a lapot tőle, de gyorsan utána kap.
- Nem! Nem írhatod le az én történetemet, és nem mondhatod nekem, hogy nem olvashatom el. Még mindig semmit sem magyaráztál el – megy át a nappalin, felemelve cipőjének egyik párját a bejárati ajtó közelében lévő szőnyegről. Mindkét lábára felveszi a cipőt, aztán megigazítja a rövidnadrágját.
- Hová mész? – kérdezem tőle, felkészülve arra, hogy kövessem őt.
- Elmegyek sétálni – meg tudom mondani, hogy fejben leszidja magát, amiért bármilyen információt megad nekem.
- Megyek veled.
- Nem.  Nem jössz – kulcsai a kezében vannak.
- Alig vagy felöltözve, és hűvös van odakint – emlékeztetem őt. Egy gyilkos pillantással ajándékoz meg, éppen ahogy tudtam, hogy ezt fogja tenni, és egy másodpercre esküszöm, hogy szó szerint kibaszottul látom őt megfontolni, hogy teljesen leveszi a ruháit. Egy szó nélkül elhagyja a lakást, becsapva az ajtót maga mögött.
Semmi sincs befejezve most, semmi sincs megoldva. A tervem, miszerint irányítom a komplikációkat egy kibaszott katasztrófába ment át, és most ez a szarság még bonyolultabb. Letérdelek a padlóra, kényszerítve magamat, hogy ne kövessem őt, hogy ne kapjam őt a vállamra, miközben rugdalózik és ordít, és ne zárjam őt be a szobájába, amíg készen nem áll arra, hogy beszéljen velem.
Nem, ezt nem tehetem meg. Az visszalépés lenne az egész „fejlődésen”, amit véghez vittem. Helyette összeszedem az összekevert oldalakat a padlóról, és elolvasok néhány szót, emlékeztetve magamat, miért döntöttem úgy mindenek előtt, hogy megpróbálok csinálni valamit ezzel a szar írással.

..

- Mi az, amit folyamatosan megpróbálsz elrejteni ott? – hajolt le Niall, olyan kíváncsiskodóan, mint mindig.
- Semmit, ember, foglalkozz a saját dolgoddal – vágtam mogorva arcot az udvarra bámulva. Nem tudtam, hogy kezdtem el itt ülni minden nap, pontosan ebben az időpontban. Nem volt semmi dolgom, amit csinálhattam volna Louis-val és rohadt idegesítő Liammel, akik a kávézóban találkoztak minden reggel. Egyáltalán semmi dolgom nem volt ezzel.
Nem akartam látni a bosszantó fiút. Tényleg nem akartam.
- Hallottalak téged és Mollyt tegnap este a folyosón, te beteg – pöccintette le a hamut Niall a cigijéről, majd egy pofát vágott rám.
- Nos, nem akartam beengedni őt a szobámba, ő meg nem fogadta el a nemet válaszként – nevettem fel, büszkén, hogy Molly annyira hajlandó volt leszopni engem bármelyik pillanatban, még a folyosón is a szobám mellett. Azt nem mondtam el nekik, hogy lekoptattam őt és végül magamnak vertem ki, míg egy bizonyos valakire gondoltam.
- Seggfej vagy – rázta meg a fejét Niall. – Nem seggfej? – kérdezte Tessától, ahogy megközelítette a lepusztult piknikasztalt.
- Igen, az – nyújtotta ki a kezét Tessa egy cigiért Nialltől, én pedig megpróbáltam nem a fiúra nézni krumpliszsák nadrágban, várva, hogy átmenjen az úton.
- Egy ilyen napon szerelmes leszel, én meg kurvára szét fogom röhögni az agyamat. Te fogsz leszopni valakit a folyosón, és majd te nem mehetsz be a másik szobájába – Niall élvezte, hogy így gúnyolódik velem, de én alig hallottam őt.
Miért öltözött úgy? Azon találtam magam, hogy elgondolkoztam, miközben felhajtotta ingének hosszú ujját. Figyeltem, tollal a kezemben, ahogy közelebb sétált, szemei az előtte lévő járdára fókuszáltak, és túl sokszor kért bocsánatot, amikor nekiment egy vézna srácnak, amitől kiesett a kezéből egy könyv.
Lehajolt, hogy segítsen neki és túlságosan sokszor kért bocsánatot. Rámosolygott, én pedig nem tehettem róla, de emlékeztem, hogy milyen lágyak voltak ajkai, amikor rám nyomult az egyik este. Kurvára meglepődtem, nem olyan típusnak gondoltam őt, aki megteszi az első lépést, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy csak a rohadt béna barátnőjével csókolózott előttem. Zihálása, és az, ahogy a kezei olyan mohók voltak, hogy megérintsenek engem, elég egyértelművé tették ezt.
- És mi a helyzet a fogadással? – int Tessa Louis felé, miközben ő szélesen elmosolyodik, meglátva Liamet az ő teljes kocka fényében, hátizsákkal meg minden.
- Semmi új – válaszoltam azonnal, eltakarva az előttem lévő papírt a karommal.
Honnan kellene tudnom, mi történik a nagyhangú, rosszul öltözött fiúval? Alig beszélt hozzám, mióta a rohadt őrült anyja és a rohadt béna barátnője felbukkant az ajtaján dörömbölve szombat reggel.
Miért volt a neve leírva erre a papírra? És miét éreztem úgy, hogy totálisan le fogok izzadni, ha Tessa nem hagyja abba azt, hogy úgy bámuljon rám, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Ő bosszantó, de úgy tűnik, jobban kedvel engem, mint Zaynt legalábbis.
- Dögös – mondják egyszerre.
- Ha faszfej lennék, kettőtök ellen mennék. Én amúgy is jobban nézek ki – csipkelődött Niall, együtt nevetve Tessával.
- Én semmit sem akarok kezdeni ezzel a szarsággal. Ez az egész kibaszottul hülyeség tényleg, nem kellett volna megdugnod a barátnőjét -  próbált meg leszidni Tessa.
- Megérte – nevettem fel, visszanézve az udvar másik felén lévő járdára. Louis eltűnt, én pedig témát váltottam a közeledő hétvégi buliról kérdezve.
Miközben ők ketten azon civakodnak, hogy mennyi hordót vegyenek, én azon találom magamat, hogy leírom, mennyire félt Louis pénteken, amikor majdnem beverte az ajtómat, hogy megszabaduljon attól a hátborzongató Neiltől, aki megpróbált rámozdulni. Neil egy köcsög. Biztos voltam benne, hogy mérges maradt rám, amiért az ágyára öntöttem azt az üveg fehérítőt vasárnap este. Nem mintha nem szartam volna le, ez volt a helyzet alapja.

Ezután a szavak csak folyamatosan írták magukat. Nem volt irányításom felette, és minden egyes interakcióval, amim volt vele, több mondanivalóm volt róla. Ahogy undorodva összeráncolta az orrát, amikor elmagyarázta nekem, hogy utálja a ketchupot. Minden kis részlettel, amit megtanultam róla, nőttek az érzéseim. Később letagadtam őket, de ott voltak.
Amikor együtt laktunk, nehezebb volt írni, azon találtam magam, hogy sokkal kevesebbet írok, de amikor megtettem, elrejtettem a legutóbbi írásomat a szekrényben egy cipős dobozban. Fogalmam sem volt idáig, hogy Louis megtalálta azt a rohadt cuccot, erre most itt vagyok, azon gondolkozva, mikor fogom abbahagyni azt, hogy komplikáljam a rohadt életemet.
Több emlék árasztja el az agyamat, és azt kívánom, bárcsak bedughatnám őt a fejembe, így olvashatná a gondolataimat és megfejthetné a szándékaimat. Ha a fejemben lenne, láthatná a beszélgetést, ami New York Citybe vezetett engem, hogy könyvkiadókkal találkozzak. Ez nem olyan valamit volt, amit valaha is szándékoztam megtenni, csak megtörtént. Olyan sok pillanatot írtam le, olyan sok emlékezetes pillanatot köztünk. Az első alkalmat, amikor kimondtam, hogy szeretem őt, a második alkalmat, amikor nem vontam azt vissza. Mindezekre az emlékekre gondolni, míg feltakarítom ezt a rendetlenséget, elsöprő, és nem tehetek az emlékekről, melyek felállnak a fejemben.

..

A kapufának támaszkodtam, dühösen és sérülésekkel. Miért kezdem el egy verekedést azokkal a srácokkal egy hülye, rohadt tábortűz közepén egyébként is? Ó, igen, mert Louis elment Zaynnel, Zayn meg rám rakta a telefont, otthagyva semmivel, csak egy szarkasztikus hangsúllyal, és a tudattal, hogy Louis a lakásában volt.
Ez sokkal jobban az őrületbe kergetett, mint kellett volna. El akartam felejteni ezt, kizárni és fizikai fájdalmat érezni a nem szívesen látott féltékenység égetése helyett, amit éreztem. Dugna vele Louis? Folyamatosan gondolkoztam. Zayn nyerne? A győzelemről szól még ez egyáltalán? Nem tudtam megmondani. A vonalak elmosódtak néha, és nem tudtam pontosan, hogy mikor történt, de tudatában voltam, nagyjából.
Leültem a fűre, letörölve a vért a számról, amikor Louis megközelített engem. Látásom kissé homályos volt, de ő olyan tiszta volt nekem, emlékszem erre. A visszaút alatt Ken házához nyugtalan volt, bizonytalan, és úgy viselkedett, mintha valami veszett állat lennék. Az útra fókuszált, majd azt kérdezte: „szeretsz engem?”
Pokolian meglepődtem, kibaszottul meglepődtem, és nem voltam felkészülve arra, hogy megválaszoljam a kérdését. Már kijelentettem a szerelmemet iránta, aztán visszavontam, és ott volt ő, őrülten, mint valaha, azt kérdezve tőlem, hogy szeretem-e őt, míg az arcom duzzadt volt és zúzódásos. Persze, hogy szerettem őt, ki a fasszal akarok viccelni?
Elkerültem azt, hogy válaszoljak a kérdésére egy ideig, amíg elkerülhetetlenné nem vált, a szavak pedig kiömlöttek belőlem. „Te vagy az. Te vagy az a személy, akit a legjobban szeretek a világon.” Vallottam be. Igaz volt ez, amilyen zavarba ejtő és kellemetlen volt bevallani, szerettem őt, és ettől kezdve tudtam, hogy az életem sosem lesz ugyanolyan ő Utána (After).
Ha elhagy engem, ha élete hátralévő részét tőlem távol tölti, akkor sem lennék ugyanaz. Átalakított engem, és ott álltam, véres ujjpercekkel meg minden, azt akarva, hogy jobb legyek neki.
A következő nap azon találtam magam, hogy a halom összegyűrt, kávé áztatta oldalaknak címet adok. After.

..

Még mindig nem voltam kész vagy ténylegesen fontolóra sem vettem, hogy kiadjam ezt, amíg el nem követtem azt a hibát, hogy elvittem azt az egyik csoportterápiás foglalkozásomra néhány hónappal ezelőtt. Luke elvette az irattartót a műanyag székem alól, miközben elmeséltem annak a történetét, hogy földig égettem anyám házát. A szavak kényszerítettek voltak, utálok erről a szarságról beszélni, de szemeimet a kíváncsi tekintetek felett tartottam, melyek figyeltek engem, és azt tettettem, hogy Louis ott volt, a helyiségben mosolyogva és büszkén rám, amiért megosztom a legsötétebb időszakomat egy csoportnyi idegennel, akik éppen olyan elbaszottak voltak, mint én vagyok… voltam.

..

Lenyúltam, hogy elvegyem az irattartót, miközben Dr. Tran elengedte a csoportunkat. Pánikom rövid életű volt, amikor átnéztem Luke-ra és megtaláltam a tartót a kezeiben.
- Micsoda mindez? – kérdezte tőlem, szemei átnéztek egy oldalt.
- Ha egy hónappal ezelőtt találkoztál volna velem, a kurva fogaidat nyelnéd le most – vetettem rá haragos pillantást, elvéve az irattartót fogásából.
- Bocs, ember, nem vagyok jó a társadalmi etikettben – mosolya kellemetlen volt, és valamilyen oknál fogva úgy éreztem ettől, mintha megbízhatnék benne.
- Nyilvánvalóan – forgattam a szemeimet, visszanyomva az elvesztett oldalakat a zsebekbe.
- Elmondod nekem, hogy mi az, ha veszek neked gyökérsört (root beer) a szomszédban? – nevetett fel.
- Milyen szomorúak vagyunk? Egy pár gyógyuló alkoholista, rábeszélve arra, hogy elolvassanak egy élettörténetet – ráztam meg a fejemet, elgondolkozva azon, hogyan jutottam el erre a pontra ilyen fiatal korban, de olyan hálás voltam Louis-ért, ha nem érte lett volna, még mindig a sötétségben rejtőzködnék, rothadásra hagyva.
- Nos, a gyökérsörtől nem fogsz semmilyen házat leégetni, én meg nem fogok bántó dolgokat mondani Kacinak – válaszolta. Tudtam, hogy többért jár Dr. Tranhez, mint a pártanácsadás, de úgy döntöttem, nem leszek totális faszfej és nem szólok rá érte.
- Rendben. Jó lesz a gyökérsör – egyeztem bele, majd elsétáltunk a szomszédban lévő étterembe. Egy nagy rakás kaját rendeltem végül az ő számlájára, és végül engedtem, hogy elolvasson néhány oldalt a vallomásomból.
Húsz perccel később véget kellett vetnem neki. Az egész cuccot elolvasta volna, ha hagyom neki.
- Ez csodálatos, tényleg, ember. Ez… elbaszott néhány részben, de megértem. Nem te beszéltél, a démonok voltak.
- Démonok, mi? – ittam egy nagy kortyot, kiürítve poharamból a gyökérsört.
- Igen, démonok. Amikor részeg vagy, tele vagy velük. Ebből néhányat, amit az előbb olvastam, tudom, hogy nem te írtad. A démonoknak kellett lenniük – mosolygott, mire megráztam a fejemet.
Igaza volt, természetesen, de nem tehettem arról, hogy elképzeljek egy hátborzongató kis piros sárkány dolgot a vállamon, leírva az elbaszott szarságokat, amik azon a néhány oldalon voltak rajta.
- Engeded majd, hogy elolvassa, ha befejezted, igaz? – kérdezte.
Én egy sajtrudat mártottam a szószba, és megpróbáltam nem kiosztani őt, amiért tönkretette a szórakoztató gondolataimat a kis démon teremtményekről.
- Nem, kizárt, hogy megengedném, hogy elolvassa ezt a szart – ütögettem meg ujjammal a bőrkötést, emlékezve, mennyire izgatott volt Louis, hogy használjam, amikor megvette. Harcoltam az ötlettel persze, de most imádom ezt a hülye cuccot.
- Pedig kellene. Úgy értem, vegyél ki párat abból a megcsavart dologból, főleg azt a részt, hogy ő terméketlen. Az egyszerűen helytelen volt.
- Tudom – nem néztem rá, lenéztem az asztalra és zavarban voltam, elgondolkozva azon, hogy mi a fene ment át az agyamon, amikor leírtam azt a szart.
- Fontolóra kellene venned, hogy többet csinálsz ezzel, nem vagyok irodalom-szakértő vagy Heningsway, de tudom, hogy amit olvastam, az nagyon, nagyon jó volt.
Nyeltem egyet, úgy döntve, hogy figyelmen kívül hagyom Hemingway helytelen kiejtését.
- Kiadni ezt? – kuncogtam fel. – Kurvára kizárt – véget vetettem a beszélgetésnek itt.

Állásinterjú után állásinterjú, unatkoztam. Annyira kurvára unatkoztam, és mindegyiket úgy hagytam el, hogy még kevésbé éreztem kihívásnak, mint az utolsót, és nem tudtam elképzelni, hogy bármelyik szar irodában üljek. A könyvkiadásban akartam dolgozni, tényleg akartam, de azon találtam magam, hogy oldalt oldal után olvasok újra az elbaszott gondolataimról, és minél többet olvastam és emlékeztem, annál jobban akartam… nem, annál jobban volt szükségem arra, hogy tegyek valamit vele.
Csak ültem ott, könyörögve magamnak, hogy legalább próbáljam meg, és volt ez a gondolat a fejemben, hogy ha ő meglátta, miután kiszedtem néhányat a durva szarságokból, imádná. Rögeszmévé vált ez, és meglepődtem az emberek érdeklődésén, ami úgy tűnt, hogy van, hogy figyeljék valaki más útját az öngyógyulásig.
Elbaszott, de ették ezt a szart. Mindegyik lehetséges kiadónak egy másolt verziót küldtem emailben. Látszólag a napok, hogy bevigyek egy kötegnyi félig kézzel írt, félig begépelt oldalt, véget értek.
De ennyi lenne, vagy azt hittem. Azt gondoltam, ez a könyv lesz a nagy gesztus, amire szüksége van, hogy visszafogadjon az életébe. Persze, úgy gondoltam, hónapok lesznek, amikor a könyv ki van nyomtatva és több ideje van, hogy azt az akármi szart csinálja, amit csinált itt New York Cityben.
Nem tudok tovább itt ülni. Van egy limitje az újonnan talált türelmemnek, és elértem azt. Utálom, abszolút gyűlölöm annak a gondolatát, hogy Louis egyedül sétálgat ebben a hatalmas városban, pizsamába öltözve délután. Elég hosszú ideje elment már, és meg kell magyaráznom sok mindent.
Megfogom a könyv utolsó oldalát, majd a zsebembe tűröm, nem zavartatva magamat azzal, hogy összehajtsam. Aztán írok Liamnek, hogy ne zárja be az ajtót, ha kimegy vagy bejön, és elindulok a lakásból, hogy megkeressem őt. Nem kell messzire mennem. Amikor kilépek, az első lépcsőn ül, ami az épülethez vezet. A semmibe bámul, szemei fókuszáltak és kemények. Nem vesz észre engem, amikor megközelítem őt. Csak akkor néz fel rám, amikor leülök mellé, szemei még mindig távoliak, de közelről figyelem, ahogy lassan meglágyulnak.
- Beszélnünk kell – mondom neki. Louis bólint, majd elnéz, várva egy magyarázatra.