Chapter 294

Helló! 😊

Már itt is van az új fejezet, az utolsó előtti, úgyhogy már a legvégén tartunk. Számomra elég meglepő módon kezdődött ez a rész, és néhány új információt is megtudunk. Az eleje körül egy szólást mond Harry, leírtam szó szerint azt, ahogy ő mondta, és azt, ahogy magyarul szokás, a lényege ugyanaz, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy teljesen megegyeznének, úgyhogy egy per jellel választottam el őket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok gondolni a fejezetről, olyan szép némelyik sor, hogy sírni tudnék tőlük, szóval írjatok bátran! 😊 Találkozunk egy hét múlva!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 294

Zayn szemszöge
Egy újabb buli. Egy újabb túlzsúfolt buli, ahol mindenki ugyanazt a szart csinálja. Italok töltődnek piros poharakba, a zene pedig dübörög helyiségtől helyiségig. Minden ember, aki mellett elhaladok, miközben végigsétálok a folyosón, még unottabban néz ki, mint az utolsó, és furcsának találom, hogy az ez évi évindító buli sokkal zsúfoltabb, mint a legutóbbi.
- Hugyoznom kell – panaszkodok a falhoz hajolva a fürdőszoba ajtó mellett. Egy pillanattal később egy szőke hajú, apró lány lép ki a fürdőből. Arca piros, szemei a padlóra szegeződnek. Egy hosszú ujjú pólót visel, ami tökéletesen fedi csípőjének ívét, de a farmerja laza, bő is akár.
- Elnézést – mosolyog le a szőnyegezett padlóra, aztán elmanőverezik mellettem és végig a folyosón.
Odafigyeltem, hogy ne járjak senkivel egy ideig a Louis dolog után, de azon találom magam, hogy követem a lányt végig a folyosón. Amikor eléri a lépcsőt, lassan megy le rajta, én pedig figyelem, ahogy szemei átvizsgálják a tömeget, keresve valakit. Úgy döntök, hogy megközelítem őt, amikor eléri a lépcső alját.
- Keresel valakit? – kérdezem tőle.
Megfordul, hogy szemben legyen velem, barna szemei nagyok, majdnem túl nagyok az arcához és kissé rémültnek néz ki, miközben beszél.
- A barátaimat kerestem, de szerintem elmentek – ráncolja a homlokát.
- Ó, akarod, hogy segítsek megkeresni őket? Fel tudod hívni őket?
- Nem, a telefonom az egyik barátom táskájában van – sóhajt fel, benyúlva a kis táskába, ami a derekán pihen. – Tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm. A bulik nem az én világom, Macy mégis könyörgött és könyörgött. Jó móka lesz, mondta, csak egy órára maradunk, mondta – fújtatja a lány. Összeráncolja az orrát, én pedig megharapom az alsó ajkamat, hogy megállítsam a nevetést. – Mi az? – pirul el zavarában.
- Semmi – hazudom. Eléggé rohadt aranyos. – Kérsz egy italt vagy valami? – kérdezem tőle.
- Nem szoktam inni – utasítja el lágyan.
- Egyáltalán nem?
- Egyáltalán nem.
- Nos, akkor oké – mosolyodom el, tudatva vele, hogy valamennyire menőnek tartom, hogy ő nem rúg be úgy, mint a többi lány itt.
- Nem az, hogy prűd vagyok vagy valami, csak soha nem csináltam és nem is akarom.
- Oké – bólintok, egyre vonzóbbnak találva őt a másodpercekkel. – Nos, szerezhetek neked egy kis vizet, és lóghatsz velem és a barátaimmal, amíg megtalálod a tiéidet? – ajánlom.
- Uhm, nem vagyok biztos benne – néz körbe az idegenekkel teli nappaliban. – Nem ismerek senkit, és ez az első alkalom, hogy valaha is egy ilyen bulin vagyok.
Niall int nekem a szoba másik feléből, aztán még egyszer a lányra nézek.
- Nos, ha úgy döntesz, hogy nem akarsz itt állni egyedül, csatlakozz hozzánk nyugodtan ott – mutatok a csoport felé, és figyelem, ahogy kitágulnak a szemei. – Kedvesebbek, mint ahogy kinéznek – csipkelődök. – Vagyis, néhányuk egyébként.
A lány bólint, aztán meglep azzal, hogy követ engem a baráti társaságomhoz. Tristan feláll, megengedve, hogy a lány leüljön a kanapéra, aki udvariasan megköszöni neki. Örülök, hogy Tristan visszajött Louisianából, szingli, és hivatalosan is végzett Steph marhaságaival.
- Igyunk ennek a barom egyetemnek az utolsó évére – emeli fel poharát, majd koccint Tessa poharával. Molly becsatlakozik, aztán megigazgatja magát barátnője ölében.
- Nem az én utolsó évem. Még mindig van kettő – panaszkodik Niall. A lány, akivel találkozgat, a szemeit forgatja, és elveszi a poharat Niall kezéből, hogy igyon egy kortyot. – Kereskedelmi iskolába kellett volna mennem, az egyetem kurvára szívás.
- Megmondtam, el kellett volna fogadnod azt a tanulóidőt a tetoválószalonban – szidja le a csaj. Niall a szemeit forgatja, aztán meghúzza a kis pántot, ami a felsőjét a vállain tartja, barna bőrének fele megmutatkozik, de az pokolian biztos, hogy én nem bánom.
- Még mindig gondolkozom rajta – mondja neki Niall.
- Mindenesetre elég ebből az unalmas szarságból. Ő kicsoda? – mutat Molly a lányra, kivel a folyosón találkoztam az emeleten.
- Ő… – nézek rá segítségért. Elfelejtettem megkérdezni a rohadt nevét.
- Louise – hát persze, hogy ez a neve. A francba.
- Most szórakozol velem – nevet fel Molly Tessához hajolva.
- Szép név – vigyorodik el Jace, végignyalva a cigipapír szélét a kezeiben.
- Akarsz játszani egy játékot, Louise? Felelsz vagy mersz? – gúnyolódik a lánnyal Molly. Ő rám néz, mire megrázom a fejemet.
- Nem, senki sem akarja azt a szart játszani – vetek haragos pillantást Mollyra. Louise nem tud semmiről, nyugtalannak néz ki, és úgy tűnik, kissé kellemetlenül érzi magát.
- Ó, ne már. Biztos vagyok benne, hogy egy fogadás kijönne belőle – feleli Jace.
- Igen, a kinézetéből adódóan talán nyernél ezúttal – fordul hozzám Molly. Tessa felnyúl, hogy eltakarja barátnője száját.
- Elég már – mondja neki. Molly a szemeit forgatja, de csendben marad, amikor Tessa elveszi kezét a nagy szájáról. – Nem veszek részt abban, hogy megismételjük a tavalyi évet. Túl sok dráma volt – csókolja meg Tessa Molly csupasz vállát, aki elmosolyodik, sokkal kevésbé nézve ki egy ribancnak, amíg csinálja.
- Mi volt tavaly? – kérdezi Louise.
- Semmi – nézek a barátaimra, remélve, hogy befogják a szájukat.
- Ez a fasz, akit Harrynek hívnak, ő nincs itt – tisztázza – és Zaynnek volt itt egy fogadásuk, hogy kiderüljön, ki tud megdugni egy srácot, akit Lou-nak hívtak. Zayn veszített nyilvánvalóan, és Larry győzött – gúnyolódik, egyértelműen undorova Harry és Louis megemlítésétől.
- Mi a fasz ez a Larry? – kérdezi Niall csaja.
- Én találtam ki! – emeli fel a kezét Molly büszkén. – Enyém az elismerés ezért a szarért. Én neveztem el azokat az őrült faszokat, és számítok meghívóra az esküvőjükre – nevet fel.
- Nem házasodnak össze – csattanok fel rá. Még csak gondolni sem akarok erre.
- Most nem, de tennék fel pénzt erre a szarságra – mosolyodik el. – És én nyernék – kacsint egyet.
- Ez undorító, hogy ilyesmit megtennél – feleli Louise, felállva a kanapéról. – Megkeresem a barátaimat.
- A francba – mondja valaki, talán Jace?
- Várj! – szólok a lány után.
- Akkor már engedheted is, hogy elmenjen, csak még egy ellenséget fogsz szerezni. Valószínűleg van barátja, aki kilyukasztja a gumikat a kocsidon – emlékeztet engem Tessa drága hibámra.
- Nem tudtam, hogy az a csaj el van jegyezve, és elég biztos vagyok benne, hogy ő volt az, nem a vőlegénye, aki ezt tette.
- Akkor ne feküdj le random csajokkal – von vállat Niall, kortyolva egyet a söréből.
- Az már több mint egy éve volt, és honnan kellett volna tudnom, hogy a vőlegénye egy tanár lesz itt?
Az az egész hétvége egy katasztrófa volt. Ha tudtam volna, hogy a csaj a saját lánybúcsúja miatt volt a klubban, nem mentem volna haza vele. Csak a szerencsémnek köszönhető, hogy életemben az egyetlen alkalommal, amikor egyéjszakás kalandom volt, a csaj házasságot kötött a következő nap. A srác menő volt, menőbb, mint én lettem volna, amíg meg nem próbált kirakni engem a Tudományos Programból, és küzdött, hogy visszatartsa Harryt a kicsapástól.
- Amúgy kik vagytok ti mind, hogy szarságokat beszéljetek, amikor itt Molly a társaság felével dugott – intek a csoportnak.
- Odafigyelj – figyelmeztet Tessa.
Ahelyett, hogy vitatkoznék vele, úgy döntök, hogy követem a lányt. Nem ismerem őt, de édesnek tűnik és halálosan gyönyörű. Igen, Louis-ra emlékeztet, és igen, hosszú időbe telt nekem, hogy túljussak Louis-n, és talán ez egy rossz ötlet. Mindezt szem előtt tartva akkor is a lány után megyek.
Nem akartam, hogy az a helyzet Louis-val azzá váljon, amivé vált. Törődtem vele, jobban, mint Harry, és engedtem, hogy a hülye féltékenységem és a kicsinyes szükségem valamiféle bosszúra Harry ellen, kompenzálja azt, hogy szexelt Samanthával, azonos volt Louis-val Harrynek.
Samantha csodálatos volt, szórakoztató és idősebb nálam. Ez izgató volt, de vad volt a csaj. Lefeküdt Harryvel, és nem csinált belőle nagy problémát. Harry sem persze, de engem érdekelt. Feldúlt voltam és dühös, és hagytam, hogy tönkremenjen az, ami lehetett volna Louis-val. Megbízott bennem, tudom, hogy igen, még az én belekeveredésem után is a fogadásba az elején. Én voltam az, aki elmondta a részleteket róla, és ő mindig hozzám jött, amikor szüksége volt rám.
Engednem kellett volna, hogy ez elég jó legyen, de nem, seggfejnek kellett lennem és engedni, hogy Harry baromságai elérjenek. Nem kellett volna megpróbálnom Louis-ra másznom akkor este az anyja házában, és azoknak a szarságoknak a felét sem kellett volna mondanom, amiket mondtam. A hülyeségem csak visszavezette Lou-t hozzá.
Tudom, hogy New York Citybe költözött a Liam barátjával, de tudom, hogy nem fog sokáig tartani, hogy Harry kövesse őt oda. Amennyire utálom bevallani ezt, van valami különleges köztük. Amennyire működésképtelenek, még soha nem láttam két embert úgy harcolni egymásért, mint őket kettejüket. Harry nem érdemli őt meg, de nem az én dolgom közbelépni, többé nem.
Kilépek, majd átvizsgálom az udvart a lányért, aki kiszaladt. A törött kőfalon ül, egy újabb emléket előhozva a fejemben. A kőfalat piszkálja, és amikor megközelítem őt, megmozdul, hogy leugorjon.
- Várj – kérem. – Adnál egy percet, hogy megmagyarázzam magam? – kérdezem az idegentől.
- Miért tenném? Semmit sem tudok rólad, kivéve azt, hogy benne voltál valami beteg fogadásban – néz rám mogorván. Ezt nem tagadhatom le, és nem fogok azzal védekezni, hogy helyes volt, mert nem volt az.
- Tudom, és tudom, hogy mit gondolsz rólam, de szeretném, ha adnál nekem még egy esélyt. Legalább egy kis időt, hogy megtanuld a nevemet? – húzom fel a szemöldökömet rá, ő megrázza a fejét.
- Körülbelül három perced van, ennyi – mosolyodik el, édes módon gúnyolódva velem.
- Köszönöm – sóhajtok fel, nem tudva, miért érdekel ennyire a véleménye. Nem is ismerem a lányt, de egyszerűen van valami különleges vele kapcsolatban.
- Két és fél perc most már.
- Zayn vagyok – nyúlok ki, hogy megrázzam a kezét. Ő hezitál egy pillanatra, mielőtt a kezemért nyúl. – Örülök, hogy találkoztunk.
- Louise, és még nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt mondhatom – mosolyodik el, ezúttal több erőfeszítés van mögötte, és harminc perccel később még mindig ezen a falon ülünk.

Harry szemszöge
- Beszélnünk kell – ismétlem meg, aztán leülök a lépcsőre éppen alatta, aztán felnézek Louis-ra, kényszerítve a kezeimet, hogy a saját ölemben maradjanak.
- Én is ezt mondanám – kényszerít ki egy mosolyt. Térdei piszkosak, dühös piros vonalakkal vannak megjelölve.
- Mi történt? Jól vagy? – a tervem, miszerint megtartom magamnak a kezeimet, sutba megy, ahogy a lábaihoz nyúlok, közelebbről megvizsgálva a sérüléseket.
- Megbotlottam, ez minden – fordul el, arca piros, szemei illenek hozzá.
- Ebből semminek sem kellett volna megtörténnie.
- Írtál egy könyvet rólunk, és körbe adtad azt a könyvkiadóknak. Hogy volt ez nem szándékos?
- Nem, úgy értem, ez az egész. Te és én, minden – a levegő száraz és nyirkos, és nehezebbnek találom kimondani a szavakat, mint azt vártam. – Ez az év egy egész élettartam volt nekem. Olyan sokat tanultam magamról és az életről, és arról, milyennek kellene lennie az életnek. Volt ez az elbaszott nézőpontom mindenről, utáltam magamat, utáltam mindenkit körülöttem.
Louis ül, csendben a lépcsőn alattam, és meg tudom mondani az alsó ajka remegéséből, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy közömbös arcot vágjon.
- Tudom, hogy nem érted, nem sok ember érti, de a legrosszabb érzés az egész kibaszott világon az, ha utálod önmagad, én pedig ezzel foglalkoztam minden egyes nap. Ez nem mentség volt a szarságra, amit csináltam, soha nem kellett volna úgy bánnom veled, ahogy tettem, és minden rohadt jogod megvolt arra, hogy elhagyj engem úgy, ahogy tetted. Csak remélem, hogy el fogod olvasni az egész könyvet, mielőtt döntesz. Nem ítélhetsz el egy könyvet anélkül, hogy borítótól borítóig elolvastad volna/Ne ítélj el egy könyvet a borítója alapján.
- Próbálok nem ítélkezni, Harry, tényleg, de ez túl sok. Kiestem ebből a rendszerből, nem láttam ezt bekövetkezni, és még mindig nem tudom felfogni – rázza meg a fejét, mintha megpróbálná kitisztítani a gyors gondolatokat, amiket látok meggyulladni kék szemei mögött.
- Tudom, bébi, tudom – amikor egyik kezéért nyúlok és ujjaimat a tenyere köré fonom, Louis megrezzen. Lágyan megfordítom a kezét, hogy megvizsgáljam tenyerének bőrét fedő vonalakat. – Jól vagy? – kérdezem újra, mire bólint, engedve nekem, hogy simogassam a horzsolást az ujjhegyemmel.
- Ki akarná egyáltalán elolvasni? Nem tudom elhinni, hogy olyan sok könyvkiadó akarná – Louis elnéz tőlem, a városra fókuszálva, ami valahogy folyamatosan mozog körülöttünk, olyan forgalmas, mint mindig.
- Sok ember – vonok vállat, kijelentve az igazságot.
- Miért? Ez olyan… nem egy tipikus szerelmi történet. Csak egy kicsit olvastam belőle, és meg tudom mondani, milyen sötét ez.
- Még az átkozottaknak is el kell mondani a történetüket, Lou.
- Te nem vagy átkozott, Harry – biztosít róla. Én felsóhajtok, kissé egyetértve vele, aztán folytatom.
- A megváltás reményében talán? Talán nem, talán néhány ember csak a boldogságról és a klisés szerelmi történetről akar olvasni, de van milliónyi ember, milliónyi ember, akik nem tökéletesek és szarságokon mentek keresztül az életükben és talán össze akarnak kapcsolódni ezzel? Talán meglátják egy részüket bennem, és a pokolba is… – dörzsölöm meg remegő kezemmel a tarkómat – A pokolba is, talán valaki tanulhat az én hibáimból és tiéidből.
Most rám néz, miközben kihányom a szavakat a betonlépcsőre. A bizonytalanság még mindig tiszta a szemeiben, több szót húzva ki a számon.
- Talán néha nem minden fekete és fehér, és talán nem mindenki kurvára tökéletes. Sok szarságot csináltam már az életemben, veled és másokkal, amiket megbántam, és soha, soha nem ismétlem meg vagy bocsátom meg. Ez nem arról szól, ez a könyv egy kilépő nekem. Ez a terápiának egy más formája volt nekem. Olyan helyet adott nekem, ahol kurvára azt írhattam, amit csak akartam, és amit éreztem. Ez én vagyok és az életem, és nem én vagyok az egyetlen ember ott kint, aki hibázott, egy egész kurva könyvnyit, és ha az emberek elítélnek engem a történetem sötét tartalma miatt, akkor ez rajtuk múlik. Nem járhatok a kedvében mindenkinek, és tudom, hogy több ember lesz, emberek, mint mi, Louis, akik kapcsolódnak ehhez a könyvhöz, és látni akarnak valakit, aki bevallja a problémáikat és egy valódi módon foglalkozik velük.
Ajkai felkanyarodnak a széleinél, majd felsóhajt, kissé megrázva a fejét.
- Mi van, ha nem tetszik az embereknek? Mi van, ha meg sem akarják kockáztatni, hogy elolvassák, de utálnak minket azért, ami benne van. Nem vagyok kész erre a fajta figyelemre. Nem akarom, hogy az emberek az életemről beszéljenek és elítéljenek.
- Hagyd, hagy utáljanak minket. Ki nem szarja le, hogy mit gondolnak? Amúgy sem akarták elolvasni – felelem.
- Ez csak… nem tudom eldönteni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Olyan bántó dolgokat írtál le, milyen fajta szerelmi történet ez? – kérdezi, hangja remeg és bizonytalan.
- Ez olyan fajta szerelmi történet, ami valódi kibaszott problémákkal foglalkozik. Egy történet a megbocsátásról és a feltétlen szerelemről, és megmutatja, mennyit tud változni egy ember, ténylegesen változni, ha elég keményen próbálkozik. Ez olyanfajta történet, ami bebizonyítja, hogy kurvára bármi lehetséges, amikor az öngyógyulásról van szó. Megmutatja, hogy ha van valakid, akire támaszkodhatsz, valaki, aki szeret téged és nem mond le rólad, megtalálhatod a kiutadat a sötétségből. Megmutatja, hogy nem számít, milyen szüleid voltak, vagy milyen függőségekkel néztél szembe, legyőzhetsz bármit, ami az utadban áll és jobb emberré válhatsz. Ilyen fajta történet az After.
- After? – teszi fel a kérdést, felbillentve az állát, a kezeit használva, hogy beárnyékolja szemeit a Nap elől.
- Ez a címe – nézek el, hirtelen öntudatosnak érezve magamat a névtől. – Az utazásomról szól, miután találkoztam veled.
- Mennyire rossz? – kérdezi tőlem Louis.
- Nem annyira, amennyire gondolod, a legrosszabbat olvastad el. Azok az oldalak, amiket nem láttál, azok, ami az igazi lényege a történetnek, arról szólnak, hogy mennyire szeretlek, hogyan adsz nekem célt az életben, és hogy az, hogy találkoztam veled, mennyire a legjobb dolog volt, ami valaha is történt velem. Az el nem olvasott oldalak osztják meg a nevetéseinket a küzdelmeimmel együtt, a küzdelmeinkkel.
- El kellett volna mondanod nekem, hogy ezt írod. Olyan sok utalás volt rá, hogyhogy nem vettem észre? – takarja el az arcát a kezeivel frusztrációjában, én pedig hátradőlök a lépcsőn.
- Tudom, hogy ezt kellett volna tennem, de mire megértettem és elkezdtem megváltoztatni azt, amit rosszul csináltam, azt akartam, hogy tökéletes legyen, mielőtt megmutatom neked. Őszintén sajnálom ezt, Lou. Szeretlek, és sajnálom, hogy így tudtad meg. Nem az volt a szándékom, hogy megbántsalak vagy becsapjalak, és sajnálom, hogy így érezted. Nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam, amikor elhagytál engem, Lou. Tudod, hogy nem az vagyok.
- Nem tudom, mit mondjak – hangja alig egy suttogás.
- Csak olvasd el, elolvasnád kérlek, az egész könyvet, mielőtt meghozol bármilyen döntést? Ez minden, amit kérek, kérlek, csak olvasd el.
Szemeit lehunyja, aztán mozgolódik testével, amitől térde a vállamhoz hajol.
- Igen, el fogom olvasni.
Egy töredéknyi levegő tér vissza a tüdőmbe, a súly egy része felemelkedik a mellkasomról, és még akkor sem tudnám szavakba önteni megkönnyebbülésemet, ha megpróbálnám.
Louis feláll, lesimítva felhorzsolt térdeit.
- Szerzek neked valamit, amit rátehetsz azokra – mondom neki.
- Jól vagyok.
- Mikor hagyod abba, hogy harcolsz velem? – próbálom enyhíteni a hangulatot. Ez működik, és kiküzd egy mosolyt.
- Soha – kezd el felsétálni a lépcsőn, én pedig felállok, hogy kövessem őt.
Be akarok menni a lakásba és leülni mellé, miközben elolvassa az egész regényt, de tudom, hogy nem kellene. A kis mennyiségű ítélőképességemet használom, amim van, és úgy döntök, hogy körbesétálok ebben a piszkos városban.
- Várj! – szólok utána, amikor eléri a lépcső tetejét. Benyúlok a zsebembe, majd előveszem az összegyűrt papírdarabot. – Ezt olvasd el utolsónak, kérlek. Ez az utolsó oldal – Louis kinyitja a kezét, aztán kitartja azt maga elé. Én gyorsan veszem a lépcsőfokokat, egyszerre kettőt, és a papírdarabot a kezébe helyezem. – Kérlek, ne less – könyörgök neki.
- Nem fogok – fordul el tőlem Louis, én meg tanulmányozom azt, ahogy elfordítja fejét, hogy visszamosolyogjon rám.
Az egyik legnagyobb kívánságom az életben az lenne neki, hogy megértse, valóban megértse, hogy ő ritkaság. Ő egyike azon kevés embernek ezen a világon, aki ismeri a megbocsátást, és amikor sokan gyengének hívnák őt, ő igazán az ellentéte. Louis erős, erős, amiért olyan mellett állt, aki utálta önmagát. Erős, amiért megmutatta nekem, hogy nem vagyok átkozott, hogy én is méltó vagyok a szerelemre, annak ellenére, hogy úgy nőttem fel, hogy az ellenkezőjét gondoltam. Elég erős volt ahhoz, hogy elsétáljon tőlem, amikor megtette, és elég erős ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressen. Louis erősebb a legtöbbnél, és remélem, hogy tudja ezt.

Louis szemszöge
Amikor belépek a lakásba, felhasználok egy pillanatot arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Jelenleg nem találom őket, amikor az asztalon lévő irattartóért nyúlok. Az összes oldal a tartóban van, nem sorban.
Az első oldalért nyúlok, visszatartva lélegzetemet, miközben felkészítem magamat az olvasásra. A szavaitól meg fog változni a véleményem? Bántani fognak? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán készen állok, hogy megtudjam, de tudom, hogy meg kell tennem ezt magamért, el kell olvasnom a szavait és érzelmeit, hogy meglássam, mi ment végig a fejében mindazon alkalmakkor, amikor nem tudtam leolvasni róla.

Ez volt az, amikor tudta. Az a pillanat volt az, amikor kurvára tudta, hogy vele akarja leélni az életét, hogy az élete értelmetlen és üres lenne a fény nélkül, amit Louis hoz bele. Lou reményt adott neki, tőle úgy érezte, mintha talán, csak talán több lehet, mint a múltja.

Ledobom az oldalt a padlóra, aztán elkezdek egy másikat.

Magának élte az életét, aztán ez megváltozott, sokkal több lett, mint felkelni és lefeküdni aludni. Lou megadott neki mindent, amiről soha nem tudta, hogy szüksége van.

Oldal után oldal. Elolvasom őket és egy halomba dobom le a padlóra.

Nem tudta elhinni, hogy ez a szarság kijött a száján. Undorító volt. Megbántotta azt az embert, aki szerette őt, és csak nem tudta abbahagyni. „Miért szeretnek engem?” Csodálkozott folyamatosan. „Miért szeretne engem bárki is? Nem vagyok rá méltó.” Ezek a gondolatok töltötték meg a fejét, kísértették őt, nem számít, hányszor rejtette el őket, mindig visszatértek.
El akarta csókolni Lou könnyeit, el akarta mondani neki, hogy sajnálja, és hogy ő egy tönkrement ember volt, de nem tudta megtenni. Gyáva volt és javíthatatlanul sérült volt, és attól, hogy így bánt a szerelmével, még jobban utálta magát.
Louis felnevet, nevetése az a hang volt, ami kihozta őt a sötétségből és be a fénybe. Nevetése áthúzta őt a rohadt gallérjánál fogva a fejében lévő baromság felhőjén és azon, ami megfertőzte gondolatait. Nem volt ugyanaz az ember, mint az apja, és eldöntötte akkor, ahogy ő elsétált tőle, hogy soha nem fogja hagyni, hogy a szülei hibái még egyszer irányítsák az életét. Eldöntötte akkor, hogy ez a férfi, az ő Lou-ja, többet ér, mint amit egy megtört ember ajánlani tud, így minden tőle telhetőt megtett, hogy kárpótolja őt.

Oldal után oldal, vallomás után sötét vallomás, folytatom az olvasást. Könnyeim foltot hagytak már az arcomon, és néhány oldalon is gyönyörű, mégis csavart történetének.

El kellett mondania Louis-nak, el kellett mondania neki, mennyire kurvára sajnálja, hogy volt mersze az arcába dobni a gyerekeket. Önző volt, csak arra gondolva, hogyan bánthatja őt, és nem állt készen arra, hogy bevallja, mit is akart igazán az életben Louis-val. Nem állt készen arra, hogy elmondja neki, ő lenne a legcsodálatosabb apa, hogy egyáltalán nem lenne olyan, mint a férfi, aki nem volt az életében. Nem állt készen arra, hogy elmondja Lou-nak, minden tőle telhetőt megpróbálna, hogy elég jó legyen ahhoz, hogy segítsen felnevelni egy gyereket vele. Nem állt készen arra, hogy elmondja neki, teljesen megrémült attól, hogy ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, mint az apja, és nem állt készen arra, hogy bevallja, félt a megbukástól. Nem ismerte a szavakat, amelyekkel kifejezhetné azt, hogy nem akart részegen hazamenni, és nem akarta, hogy a gyerekei elfussanak és elrejtőzzenek előle, ahogyan ő tette a sajt apja elől.
Össze akart házasodni Louis-val, mellette tölteni élete hátralévő részét, szórakozva kedvességében és melegségében. Nem tudta elképzelni az életet nélküle, és megpróbált kitalálni egy módot arra, hogy elmondja neki ezt, hogy megmutassa neki, tényleg meg tud változni, és hogy méltó lehet hozzá.

Az idő eltelik valahogy, és hosszú oldalak százai vannak elszórva a padlón. Nem vagyok tudatában annak, mennyi idő telt el, és egyszerűen nem tudom megszámolni a könnyeket, amik kicsordultak a szemeimből, vagy a zokogásokat, amik kiszöktek ajkaimon.
De folytatom tovább, elolvasok minden egyes oldalt, nem sorrendben, szétszórva és felforgatva, de megbizonyosodok róla, hogy megjegyezzek minden egyes vallomást a férfitől, akit szeretek, az egyetlen férfitől, akit valaha is szerettem az apámon kívül, és mire elérem a halomnyi oldalak végét, a lakásban sötétebb lett és a nap elkezdett lenyugodni.
Körbenézek a rendetlenségen, amit csináltam, aztán megpróbálom feldolgozni mindezt. Szemeim átvizsgálják a padlót, megpihenve az összegyűrt papíron az asztalon. Harry azt mondta, hogy az az utolsó oldal, a legutolsó oldala ennek a történetnek, a történetünknek, és megpróbálom lenyugtatni magamat, mielőtt érte nyúlok. Kezeim remegnek, ahogy felveszem, kihajtom a gyűrött oldalt, majd elolvasom az oda leírt szavakat.

Reméli, hogy ő egy napon el fogja olvasni ezt, és hogy meg fogja érteni, mennyire meg volt törve. Nem kéri a sajnálatát vagy a bocsánatát, csak azt kéri, hogy lássa meg, mennyire hatással volt az életére. Hogy ő, a gyönyörű idegen egy kedves szívvel, a mentőkötelévé vált, és azzá a férfivá lett tőle, aki ma. Reméli, hogy azzal a három szóval, nem számít, milyen durva némelyik, hogy büszke lesz magára, amiért kihúzott egy bűnöst a pokol gödreiből, és a mennyországává nevelte őt, lehetővé téve neki a megváltást és a szabadságot múltjának démonjaitól.
Imádkozik, hogy ő a szívére fog venni minden egyes szót, és hogy talán, csak talán még mindig szereti őt mindazok után, amiken keresztülmentek. Reméli, hogy képes lesz emlékezni arra, miért szerette őt, miért harcolt érte olyan keményen.
Végül reméli, hogy akárhol is ha elolvassa a könyvet, amit én írtam neki, könnyű szívvel olvassa el, és hogy érte fog nyúlni, még akkor is, ha ezek a szavak évekkel később találják őt meg, tudnia kell, hogy én nem adtam fel. Louis-nak tudnia kell, hogy ez az ember mindig szeretni fogja őt, és hogy várni fog rá élete hátralévő részében, akár visszatér oda, akár nem. Azt akarja, hogy tudja, ő volt a megmentője, és hogy soha nem tudja visszafizetni neki azt, amit érte tett, és hogy szereti őt az egész lelkével, és soha, semmi sem fogja megváltoztatni ezt.
Emlékeztetni akarja őt arra, hogy akármiből is készültek a lelkeik, az övék ugyanaz.

Összeszedem az utolsó csepp erőt, ami maradt bennem, majd otthagyom a szétszórt lapokat a lakás padlóján, a könyv utolsó oldala még mindig a kezemben van.