Chapter 283

Helló! 😊

Sajnálom, hogy ilyen későn, teljesen elfelejtettem, őszintén bevallom 😅 Nem is tudom, mit mondjak a fejezet átolvasása után... Nem túl pozitív. Egy módon az, de a végére nem. És pár új infót is megtudunk, kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni. És drukkoljatok holnap délután, nyelvvizsgázni megyek 😅 Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 283

 
Harry szemszöge
- Styles! – Niall ismerős hangja visszhangzik a szűk folyosón. Baszki, tudtam, hogy nem jutok át ezen szaron anélkül, hogy meglátnám az egyiküket.
Eljöttem a kampuszra, hogy beszéljek a tanáraimmal. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy az apám el tudta intézni, hogy elengedjék az utolsó feladataimat nekik. Az, ha magas beosztásban vannak barátok, vagy szülők, tényleg segít, én pedig megkaptam az engedélyt, hogy hiányozzak a maradék órákról ebben a félévben. Amúgy is olyan sokat hiányoztam már, nem lesz sok különbség.
Niall szőke haja hosszabb most, valamilyen rendezetlen módon fel van állítva az elejénél.
- Hé, ember, van egy olyan érzésem, hogy megpróbáltál elkerülni az előbb – feleli, egyenesen az arcomba nézve.
- Figyelmes vagy, nem? – vonok vállat, nincs értelme hazudni.
- Mindig utáltam a nagy szavaidat – nevet fel.
Meglettem volna anélkül, hogy látom őt vagy egyáltalán, ha valaha is látom őt újra, tényleg. Ez nem ellene szól, őt valamennyire amúgy is mindig is jobban kedveltem, mint bárkit a többi barátom közül, de túl vagyok ezen a szarságon.
Hallgatásomat egy újabb kezdésnek veszi, hogy megszólaljon.
- Ezer éve nem láttalak a kampuszon. Nem diplomázol hamarosan?
- De. A következő hónap közepén.
- Tessa is. Részt veszel az ünnepségen, igaz? – jön mellettem lassú tempóban.
- Isten ments – nevetek fel. – Tényleg megkérdezed ezt tőlem? – Louis mogorva tekintete villan fel előttem, aztán megharapom az ajkamat, hogy távol tartsam a mosolyomat. Tudom, hogy azt akarja, részt vegyek az ünnepségen a diplomaosztómon, de rohadtul kizárt, hogy ezt tegyem. Talán legalább fontolóra kellene vennem?
- Mi van a gipsszel? – mutat a kezemre, mire felemelem a fekete gipszet.
- Hosszú történet – egy olyan, amit nem fogok elmondani neked, teszem hozzá némán.
Látod, Louis, már tanultam egy kis önuralmat. Még akkor is, ha a fejemben beszélek hozzád és még csak itt sem vagy. Még mindig őrült vagyok, de kezdek kedvesféle lenni az emberekhez. Büszke lennél.
Baszki, annyira nagyon elkapott ez.
Niall megrázza a fejét, majd nyitva tartja nekem az ajtót, ahogy kisétálunk az adminisztrációs épületből.
- Szóval, hogy állnak a dolgok? – kérdezi Niall. Mindig ő volt a legbeszédesebb a társaságból.
- Jól.
- Ő hogy van? – csizmáim abbahagyják a mozgást a betonjárdán, mire Niall hátra lép egyet, védekezően felemelve a kezeit a levegőbe. – Csak barátként kérdezem. Egyikőtöket sem láttam, te meg nem fogadod már a hívásainkat egy ideje. Zayn az egyetlen, aki beszél Louis-val.
Megpróbál feldühíteni?
- Zayn nem beszél vele – csattanok fel, bosszúsan, hogy engedtem Niallnek és hogy Zayn megemlítése olyan könnyen a bőröm alá került. Niall felemeli a kezét a homlokához, egy ideges gesztus.
- Nem úgy értettem, de mesélt nekünk az apukájáról, és azt mondta Zayn, hogy ott volt a temetésen, szóval…
- Szóval semmi. Ő semmit sem jelent Louis-nak. Lépjünk tovább – ez a beszélgetés sehová sem vezet, és ez emlékeztet arra, miért nem vesztegetem már az időmet azzal, hogy bármelyikükkel is együtt lógok.
- Rendben – ha átnézek rá, tudom, hogy a szemeit fogja forgatni. – Én soha semmit nem tettem veled – emlékeztet engem. Van egy csipetnyi érzelem a szavai mögött, úgy hangzik, mintha megbántottam volna az érzéseit vagy valami. Amikor felé fordulok, arckifejezése valóban illik a hangjához.
- Nem próbálok meg fasz lenni – mondom neki, egy nagyon pici bűntudatot érezve. Ő egy rendes srác, rendesebb nálam és a legtöbb barátunknál. Az ő barátainál, többé már nem az enyémek.
- Úgy is tűnik.
- Nos, tényleg. Csak túl vagyok a baromságon. Tudod? – abbahagyom a sétát, majd szembenézek vele. – Az összes szarságon túl vagyok. A bulikon, az ivászaton, a cigizésen, a kavarásokon. Csak túl vagyok az összesen, szóval nem próbálok meg seggfej lenni feléd személyesen, hanem csak túl vagyok azon az összes szaron.
Niall elővesz egy cigarettát a zsebéből, az egyetlen zaj köztünk az öngyújtójának a kattanása. Olyan régnek érződik már, amikor a kampuszon sétáltam vele és a csoportunk többi tagjával. Olyan régnek érződik, amikor szarságokat beszéltünk az emberekről és a reggeli rutinom volt a másnaposság kikezelése. Olyan régnek érződik, amikor az életem bármi más körül forgott, ami nem ő volt.
- Értem, amit mondasz. Nem tudom elhinni, hogy ezt mondod, de tényleg megértem, és remélem, tudod, hogy sajnálom az én részemet a szarságban Steph-el és Dannel. Tudtam, hogy terveztek valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit.
Az utolsó dolog, amit akarok, hogy Steph-re és Danre gondoljak, és a szarságra, amit Louis-val csináltak.
- Igen, nos, újra meg újra átmehetünk ezen, de a kimenetel ugyanaz lenne. Soha nem lesznek elég közel ahhoz, hogy egyáltalán ugyanazt a levegőt merjék szívni, mint Louis.
- Steph amúgy is elment már – feleli Niall.
- Hova ment? – ha elment…
- Louisianaba.
Helyes. Azt akarom, hogy olyan messze legyen Louis-tól, amennyire csak lehetséges.
Remélem, Louis hamarosan ír, valamennyire beleegyezett, hogy ma ír, és tartom őt ehhez. Ha nem ír hamarosan, én fogok neki.
Próbálok teret adni neki, de a tegnap esti SMS beszélgetésünk volt a legjobb szórakozásom amióta… nos, amióta benne voltam csak néhány órával előtte. Még mindig nem tudom elhinni, milyen szerencsés rohadék vagyok, hogy a közelébe engedett. Utána fasz voltam, de az lényegtelen.
- Tristan elment vele – mondja nekem Niall. A szél kezd megerősödni most, és az egész kampusz kurvára jobb helynek tűnik most, hogy tudom, Steph elhagyta az államot.
- Ő egy seggfej.
- Nem, nem az – védi meg Niall a barátját. – Tényleg kedveli Steph-et. Vagyis szereti őt, azt hiszem.
- Mint mondtam, ő egy seggfej – fújtatom.
- Talán olyan módon ismeri Steph-et, ahogy mi nem.
Szavaitól felnevetek, egy csendes és bosszús nevetés.
- Mi mást kell még tudni? Ő egy őrült ribanc – nem tudom elhinni, hogy Niall tényleg Steph-et védi, vagyis Tristant, aki megint Steph-el jár, a tény ellenére, hogy ő egy kibaszott pszichopata.
- Nem tudom, de Tristan az én srácom, szóval ne ítéld el őt. A legtöbb ember valószínűleg ugyanezt a szart mondaná rólad és Louis-ról.
- Jobban teszed, ha engem és Steph-et hasonlítasz össze, nem pedig Louis-t és Steph-et.
- Nyilvánvalóan – forgatja a szemeit, majd elnyomja a cigijét maga mellett. – El kellene jönnöd velem a házhoz. Csak a régi idők kedvéért. Nem lesz ott sok ember, csak tőlünk néhányan.
- Dan? – kérdezem. Telefonom vibrál a zsebemben, így előveszem, és Louis nevét látom meg a képernyőn.
- Nem tudom, de megbizonyosodhatok róla, hogy nem jön oda, amíg te ott vagy.
Most már a parkolóban állunk. A kocsim csak néhány lépésnyire van, az ő motorja pedig az első sorban van. Még mindig nem tudom elhinni, hogy még nem tette tönkre azt a rohadt cuccot. Azt a szart legalább ötször eldobta aznap, amikor megkapta rá az engedélyt, és tudom, hogy az idióta nem hord sisakot, miközben száguldozik a városban.
- Jól vagyok. Amúgy is terveim vannak – hazudom. Remélem, a terveim magukban foglalják azt, hogy Louis-val beszélek órákig. Majdnem beleegyeztem, hogy elmenjek abba a rohadt diákszövetségi házba, de a tény, hogy az én régi „barátaim” még mindig Dannel lógnak, emlékeztet arra, pontosan miért hagytam abba azt, hogy velük legyek.
- Biztos vagy benne? Lóghatnánk együtt még egyszer utoljára, mielőtt lediplomázol és gyerekeket adoptáltok a fiúddal. Tudod, hogy ez jön, igaz? – ugrat, nyelve megcsillan a napban, én meg visszalököm a karját.
- Piercing van a nyelvedben? – kérdezem, szórakozottan végighúzva ujjamat a kis sebhelyen a szemöldököm mellett.
- Igen, körülbelül egy hónapja. Még mindig nem tudom elhinni, hogy te kiszedted azokat a piercingeket, és szép mentés volt, hogy elkerüld a második részét annak, amit mondtam – nevet fel, én pedig megpróbálok emlékezni arra, hogy mit mondott. Valamit a fiúmról… és babákról.
- Ó, Isten ments. Senkinek nem lesznek gyerekei, seggfej. Menj a pokolba, amiért egyáltalán megpróbáltál elátkozni engem ezzel a szarral – lököm meg a vállát, mire még jobban nevet. A házasság egy dolog. A gyerekek meg teljesen kurvára másik.
Lepillantok a telefonomra, aztán ismét válaszolok Louis-nak. Amennyire jó ezt a felzárkózást játszani Niallel, Louis-ra és az üzeneteire akarok fókuszálni.
- Ott van Tessa – húz el Niall a telefonomtól, mire követem szemeit Tessához, aki felénk sétál. – Baszki – teszi hozzá, szemeim pedig a mellette sétáló csajra fókuszálnak. Ismerősnek néz ki, de mégsem. Molly. Molly az, de a haja most fekete a pink helyett. A szerencsém ma figyelemre méltó, tényleg.
- Nos, ez az én végszavam. Van más dolgom is – mondom neki, elkerülve a potenciális katasztrófát, ami az irányomba sétál. Éppen ahogy megfordulok, hogy elsétáljak, Molly Tessához hajol, aki pedig a dereka köré fonja kezét. Mi a fasz? – Ők? – tátom el a számat. – Ők ketten? Dugnak? – nézek Niallre, a köcsög meg sem próbálja elrejteni szórakozottságát.
- Igen. Egy ideje most már. Nem mondták el senkinek körülbelül három héttel ezelőttig. Bár én korán rajtakaptam őket. Tudtam, hogy volt valami, amikor Molly már nem volt folyton olyan ribanc.
Molly hátra löki fekete haját, majd Tessára mosolyog. Még arra sem emlékszem, hogy ő szokott-e mosolyogni, valaha is. Ki nem állhatom őt, de nem utálom úgy, mint régen. Tényleg segített Louis-nak…
- Ne is gondolj arra, hogy elmész, amíg el nem mondod, miért kerültél minket mostanában! – járja be Tessa hangja a parkolót.
- Jobb dolgom is van! – kiabálom vissza, ismét megnézve a telefonomat. Tudni akarom, miért van Louis megint az orvosnál. Elkerülte a kérdést az előbb, nekem meg tudnom kell. Biztos vagyok benne, hogy jól van, csak egy kíváncsi seggfej vagyok.
- Jobb dolgod? Mint, hogy szétdugd Louis agyát Seattle-ben? – húzódnak Molly ajkai egy vigyorba, mire felemelem a középső ujjamat neki.
- Menj a picsába.
- Ne legyél már ilyen punci. Mindannyian tudjuk, hogy azóta nem hagytátok abba a kefélést, hogy találkoztatok – gúnyolódik velem. Tessára nézek a „fogd be a száját, vagy én fogom” módon, mire ő megvonja a vállát.
- Óriási pár vagytok – emelem fel szemöldökömet régi barátomra, és most ő következik abban, hogy felemelje egy ujját nekem.
- Legalább békén hagy most téged, igaz? – szól vissza Tessa, én pedig felnevetek. Ebben igaza van.
- Hol van ő amúgy? Nem mintha érdekelne, nem kedvelem őt.
- Tudjuk – feleli Niall, Molly meg a szemeit forgatja.
- Ő sem kedvel téged. Igazából senki sem – emlékeztetem őt.
- Touché – vigyorodik el, aztán Tessa vállához hajol. Talán Niallnek igaza volt, tényleg kevésbé tűnik ribancnak. Egy kicsit.
- Nos, jó volt látni titeket, srácok, tényleg – jegyzem meg szarkasztikusan, majd elfordulok, hogy elsétáljak. – De jobb dolgom is van, szóval jó szórakozást akármit is csináltok, és Tessa, tényleg továbbra is kefélnetek kellene – intek feléjük, aztán beszállok az autómba.
Éppen ahogy becsukom az ajtót, meghallok egy keveréket olyan mondatokból, hogy „jobb hangulatban van”, „irányított”, „örülök neki”. A legfurcsább rész az az, hogy az utolsó mondat magától a Gonosz Ribanctól jött.

Louis szemszöge
- Mr. Tomlinson, egy pillanat és megnézi önt az orvos – tájékoztat az idősebb nővér. Ő egy édes nő, egy kicsit Karenre emlékeztet a meleg mosolyával és a lágy hangjával.
Kellemetlenül érzem magam, ideges vagyok és egy kicsit fázok, itt ülve, csak egy vékony kórházi köpenybe öltözve, egy kis vizsgálóban, ahol tükrök és mások sorakoznak a falon. Egy kis színt kellene adniuk a termeknek, csak egy kis festés is megtenné, vagy akár egy keretezett fénykép, mint minden más vizsgálóban, amiben valaha is voltam. Kivéve ezt. Ez minden, csak nem színes. Fehér falak, fehér asztal, fehér padló.
El kellett volna fogadnom Kimberly ajánlatát, miszerint elkísér engem ma. Rendben vagyok egyedül, de az, hogy lenne egy kis támogatás velem, még egy kicsit is Kimberly humorából, segítene lenyugtatni az idegeimet. Úgy ébredtem fel ma reggel, hogy sokkal jobban érzem magam, mint amit érdemlek, nyoma sem volt a másnaposságnak, és nagyjából jól éreztem magam. Egy bor-és-Harry befolyásolt mosollyal aludtam el az arcomon, és békésebben aludtam, mint az elmúlt hetekben.
Folyamatosan körbe-körbe járok a fejemben, mint mindig, amikor Harryről van szó. Elolvasom és újraolvasom a tegnap esti játékos beszélgetésünket, ez még nem vallott kudarcot abban, hogy megmosolyogtasson, nem számít, hányszor néztem át az üzeneteket.
Kedvelem ezt a kedves, türelmes, játékos Harryt. Szeretném megismerni őt jobban, de félek, hogy nem lesz elég hosszú ideig itt ahhoz, hogy megtegyem. Én nem leszek itt elég hosszú ideig, elmegyek New Yorkba Liammel, és minél jobban közeledik a dátum, annál nyugtalanabbá válik a bennem lévő izgalom. Nem tudom megmondani, hogy ez egy jó vagy rossz izgalom, de ma nem lehet irányítani, és ebben a pillanatban megsokszorozódott.
Lábaim lelógnak ennek a kényelmetlen vizsgálóágynak a széléről, és nem tudom eldönteni, hogy törökülésben akarok-e ülni vagy sem. Ez egy jelentéktelen döntés, de megteszi a hatását abban, hogy elterelje a figyelmemet a hideg hőmérsékletről és a kínos pillangókról, amik megtámadták a gyomromat.
Előveszem a telefonomat a nadrágzsebemből, majd írok egy üzenetet Harrynek, csak hogy elfoglaljam magamat, amíg várok, persze. Egy egyszerű „szia”-t küldök csak, és várok, amíg keresztbe teszem a lábaimat és szétszedem őket.
*Örülök, hogy írtál, mert csak egy órát akartam még várni, mielőtt én írok neked.* Válaszolja.
Elmosolyodom a képernyőn, még akkor is, ha nem kellene, hogy tetsszen a követelés a szavai mögött, tetszik. Olyan őszinte mostanában, én meg imádom ezt.
*Az orvosnál vagyok és már várok egy ideje. Hogy vagy ma?*
*Ne legyél már ennyire hivatalos. Jól vagyok, nagyon jól aludtam, szóval köszi ezt. Belefutottam Niallbe, megpróbál meggyőzni, hogy lógjunk együtt később.*
Utálom azt, ahogy a mellkasom megfájdul annak a gondolatára, hogy Harry a régi barátaival lóg. Semmi közöm hozzá, hogy mit csinál vagy kivel tölti az idejét, de nem tudom kirázni azt a beteg érzést, ami eláraszt, amikor az emlékekre gondolok, amik hozzájuk társulnak.
*Miért vagy orvosnál? Jól vagy? Nem mondtad nekem, hogy mész?*
Másodpercekkel később:
*Nem mintha kellett volna, de megtehetted volna. Elmehettem volna veled?*
*Semmi gond. Jól vagyok egyedül.* Azon találom magamat, hogy azt kívánom, bárcsak megadtam volna neki a lehetőséget.
*Túl sokat voltál egyedül, mióta találkoztam veled.*
*Nem igazán.* Nem tudom, mi mást mondjak, mert a fejem szédül, és valamennyire boldognak érzem magam, amiért aggódik értem és ennyire nyitott.
A *hazug* szóhoz egy farmert és egy tűzgolyót küldött még. Eltakarom a számat a kezemmel, hogy elfojtsam a hangot, miközben az orvos belép a vizsgálóba.
*Itt van az orvos, később írok.*
*Szólj, ha nem tartja magánál a kezeit.*
Elteszem a telefonomat, majd megpróbálom letörölni a kerge mosolyt az arcomról, ahogy Dr. West egy gumikesztyűt húz mindkét kezére.
- Hogy van mostanában? – kérdezi tőlem. Hogy vagyok? Nem akarja tudni erre a választ, és ideje sincs arra, hogy meghallgassa. Ő egy orvosdoktor, nem pszichiáter, emlékeztetem magamat.
- Jól – válaszolom, félénken a csevegés gondolatára, miközben megmozdul, hogy megvizsgáljon.
- Lefuttattam a vérképet, de nem volt semmi, ami aggodalomra adna okot ott – feleli, mire kifújok egy megkönnyebbült sóhajt. – Azonban – tudhattam volna, hogy lesz egy „azonban”. – Ahogy átnéztem a leleteket a vizsgálatából, arra a következtetésre jutottam, hogy túl sok hormonja van, ami a spermiumok gyártását vezérlik – feleli Dr. West, ahogy megigazítja a szemüvegét.
Tíz hosszú perccel később elmondja nekem, hogy ez mit jelent, és mesél pár dolgot a terméketlenségem kezelésére. Miközben felöltözök, szavai folyamatosan ismétlődnek a fejemben.
„Nem lehetetlen, de nagyon valószínűtlen.”
„Vannak más lehetőségek, ha nem akar egy műtéten átesni, de azok nem mindig működnek.”
„Még mindig fiatal, és ahogy idősödik, ön és a partnere felfedezhetik a legjobb lehetőséget számukra.”
„Sajnálom, Mr. Tomlinson.”
Gondolkodás nélkül tárcsázom Harry számát, ahogy az autómhoz sétálok. A hangpostájára kapcsol háromszor, mielőtt kényszerítem magamat, hogy eltegyem a telefonomat. Nincs szükségem rá, vagy bárki másra most. Egyedül is elbírok ezzel. Túl fogok jutni ezen és eltemetem majd.
Nem számít, hogy Harry nem vette fel a telefont. Jól vagyok. Kit érdekel, ha nem tudok senkit sem teherbe ejteni? Csak tizenkilenc éves vagyok, és az összes tervem, amit kitaláltam, már amúgy is olyan messzire került, az csak a többihez illik, hogy a végső tervem is darabokra hullott.
Az autóút vissza Kimberlyékhez hosszú, a forgalom megint zsúfolt. Utálok vezetni, már eldöntöttem. Utálom az embereket, akik a közút miatt dühösek. Utálom, hogy itt mindig esik az eső. Utálom, ahogy a fiatal lányoknak harsog a hangos zene a letekert ablakaikon át, még az esőben is. Csak húzd fel az ablakokat.
Utálom, hogy mindig megpróbálok pozitív maradni, és nem átfordulni a szánalmas Louis-ba, aki múlt héten voltam. Utálom, hogy olyan nehéz bármi másra gondolni, kivéve a tényt, miszerint a testem a legvégső és a legintimebb módon árult el. Így születtem, mondja Mr. West. Persze, hogy igen.
Éppen, mint az anyám, nem számít, mennyire próbálok meg tökéletes lenni, ez soha nem fog megtörténni. Van valami jó is ebben, egy beteg dolog, de legalább nem fogom továbbadni egyik jellegzetességet sem, amit tőle kaptam, egy gyereknek. Feltételezem, nem hibáztathatom az anyámat a meddőségemért, de tényleg ezt akarom. Hibáztatni akarok valakit vagy valamit, de nem tehetem.
Így működik a világ. Ha eléggé akarsz valamit, azt elszakítják és kikerül az elérhető távolságból. Éppen, ahogy Harry. Nincs Harry és nincsenek gyerekek. Ez a kettő amúgy sem keveredett volna, de jó volt azt tettetni, hogy megkaphatom mindkettő luxusát.
Ahogy besétálok a házba, megkönnyebbülve jövök rá, hogy egyedül vagyok itthon. Nem itthon, hanem itt. Anélkül, hogy megnézném a telefonomat, levetkőzöm és beállok a zuhany alá. Nem tudom, milyen sokáig maradtam ott, figyelve, ahogy a víz köröz a lefolyónál újra és újra. A víz hideg volt, amikor végre kiszálltam és felöltöztem egy egyszerű pólóba, ami Harryé, itt hagyta nekem a bőröndömben, amikor elküldött Londonban.
Most csak itt fekszem, ebben az üres ágyban, és mire elkezdem azt kívánni, hogy bárcsak itthon lenne Kimberly, kapok tőle egy üzenetet, elmondva, hogy a belvárosban maradnak éjszakára, Smith pedig a bébiszitternél lesz egész este. Itt van nekem ez az egész ház, és nincs semmi tennivalóm, senki, akivel beszélhetnék.
Folyamatosan sajnálom magam, és tudom, hogy nevetséges, de úgy tűnik, nem tudom abbahagyni.
*Igyál egy kis bort és kölcsönözz ki egy filmet, mi álljuk.* Válaszolja Kimberly az üzenetemre, amiben jó szórakozást kívántam neki az estére.
Telefonom elkezd csörögni, amit elküldök egy köszönömöt Kimberlynek. Harry száma villan fel a képernyőn, én pedig hezitálok, hogy felvegyem-e vagy sem. Mire elérem a borhűtőt a konyhában, ő már a hangpostára van irányítva, nekem meg jegyfoglalásom van a Sajnálat Party Központba.
Egy üveg borral később egy szörnyű akciófilm felénél tartok, amit kölcsönöztem a nappaliban. Ez tűnt az egyetlen filmnek a listán, aminek semmi köze nem volt a szerelemhez, gyerekekhez, vagy bármi boldog dologhoz. Mikor váltam ilyen levertté? Iszom még egy korty bort, egyenesen az üvegből. Öt korttyal ezelőtt feladtam a boros poharat.
Telefonom ismét csörög, és ezúttal véletlenül felveszem.

Harry szemszöge
- Lou? – felelem a készülékbe, megpróbálva elrejteni a pánikomat. Figyelmen kívül hagyta a hívásaimat egész este, én meg már megőrültem, azon gondolkozva, hogy mit csinálhattam rosszul.
- Igen – hangja zavaros, lassú és távoli. Egy szóból meg tudom mondani, hogy ivott.
- Bor megint? – kuncogok fel. – Ki kellene már oktatnom téged? – ugratom őt, aztán hallgatom, hogy elcsendesedik a vonal. – Lou?
- Igen?
- Mi a baj?
- Semmi. Csak filmet nézek.
- Kimberlyvel? – gyomrom felfordul annak a lehetőségén, hogy bárki más van ott vele.
- Magam. Egyedül vagyok ebben a naaagy házban – hangja színtelen, még úgy is, hogy eltúlozza szavait.
- Hol van Kimberly és Vance? – nem kellene ennyire aggódnom, de valami a hangjában távoli, és ettől azonnal idegállapotba kerülök.
- Elmentek éjszakára. Smith is. Csak itt vagyok egyedül filmet nézve. Életem története, igaz? – nevet fel, de nincs mögötte semmi. Egyáltalán semmilyen érzelem.
- Louis, mi folyik itt? Mennyit ittál? – felsóhajt a telefonba, én pedig esküszöm, hogy hallom őt szó szerint lenyelni még egy korty bort. – Louis. Válaszolj.
- Jól vagyok. Meg van engedve, hogy igyak, igaz? – próbál meg viccelni, de éppen, mint korábban, nincs semmi a hangja mögött.
- Ha pontos akarsz lenni, igazából nincs megengedve, hogy igyál. Legálisan nem amúgy is – én vagyok az utolsó ember, aki kioktathatja őt, egyébként is az én hibám, hogy ilyen rendszeresen kezdett el inni, de utálom az égető paranoiát, ami belekarmol a gyomromba most. Egyedül iszik, és elég szomorúnak hangzik ahhoz, hogy talpon legyek.
- Igen – feleli.
- Mennyit ittál? – kérdezem ismét. Írok Vance-nak, míg várok Louis válaszára.
- Nem sokat. Jól vagyok. Tudod, mi a fura? – mossa össze a szavakat Louis. Megfogom a kulcsaimat. Az Isten verje meg Seattle-t, amiért ilyen messze van.
- Micsoda? – veszem fel lábaimra a Vance cipőmet. A csizma túl sok ideig tart, és az idő olyan valami, amit nem tudok megengedni most.
- Fura, hogy valaki milyen jó ember lehet, de csak folyamatosan rossz dolgok történnek vele. Tudod?
Baszki. Ismét írok Vance-nak, ezúttal elmondva neki, hogy rohadtul menjen haza. Most.
- Igen, tudom. Nem fair, ahogy ez működik – biztosítom őt. Utálom, hogy így érez ő. Ő egy jó ember, a legjobb, akivel valaha is találkoztam, és Louis-t valahogy végül mindig egy csomó elbaszott ember veszi körül, engem is beleértve. Kivel akarok viccelni, én vagyok a legrosszabb tettes.
- Talán nem kellene többé jó embernek lennem.
Mi? Nem. Nem, nem, nem. Nem kellene így beszélnie, így gondolkoznia.
- Ne, ne gondolkozz így – intek türelmetlen kézzel Karennek, aki az ajtóban áll a konyhában, azon gondolkozva, hová szaladok el ilyen későn, biztos vagyok benne.
- Próbálok, de nem tehetek róla. Nem tudom, hogyan hagyjam abba.
- Mi történt ma? – kérdezem tőle.
Nehéz elhinni, hogy az én Louis-mmal beszélek, ugyanahhoz a fiúhoz, aki mindig a legjobbat látja mindenkiben, önmagában is. Mindig olyan pozitív volt, olyan boldog, most pedig nem az. Annyira reménytelennek, annyira legyőzöttnek hangzik. Úgy hangzik, mint én.
A vérem szó szerint megfagy az ereimben. Tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy nem lesz ugyanaz, miután belé vájtam a karjaimat. Valahogy tudtam, hogy utánam ő más lesz. Reméltem, hogy ez nem lesz igaz, de ma este az pokolian biztos, hogy úgy tűnik.
- Semmi fontos – hazudja. Vance még mindig nem válaszolt. Jobban teszi, ha már hazafelé vezet.
- Louis, mondd el, hogy mi a baj. Kérlek.
- Semmi. Csak a karma kezd utolérni, azt hiszem – motyogja, aztán visszhangzik a vonalban annak a hangja, hogy egy parafadugó pukkan.
- Karma mire? Őrült vagy? Soha semmit sem tettél, amivel bármelyik szart is megérdemelted volna, ami veled történt.
Ő nem mond semmit.
- Louis, szerintem abba kellene hagynod az ivást az estére. Úton vagyok Seattle-be, tudom, hogy távolságra van szükséged, de kezdek aggódni miattad és én… nos, nem tudok távol maradni, soha nem tudtam.
- Igen – ennél a pontnál már nem is figyel rám.
- Többé már nem tetszik, hogy ennyit iszol – felelem, tudva, hogy nem fog meghallani.
- Igen – ismétli.
- Úton vagyok, igyál egy kis vizet. Oké?
- Igen.
Az út Seattle-be soha nem tűnt ilyen kurva hosszúnak, és végre meglátom a kört, amiről Louis mindig panaszkodik. A kör itt véget ér, ez az utolsó rohadt alkalom, hogy egy másik városba vezetek, hogy közel legyek hozzá. Nincs több végtelen kurva kör a baromságaimból. Nincs többé az, hogy elfutok a problémáim elől, és nincs több kibaszott kifogás, nincs több rohadt hosszú autóút keresztül az átkozott Washington államon.