Chapter 269

Helló! 😊

Sajnos még mindig nem tudok pozitív néhány szót írni a fejezetről, letaglózó ismét 💔 Bár ezen szerintem már nem lepődtök meg. Kitartást kívánok előre is az elolvasásához. És a sok negatív esemény ellenére se veszítsétek el a reményt, sok minden történhet még a végéig, tudjátok! 💗 Az elején szó van Harry magasságáról, ott zárójelbe írtam, hogy körülbelül, mert ők ugye más mértékegységet használnak, az átváltásnál pedig ez egy kerekített érték. Legközelebb egy hét múlva jövök a szokásos módon, de lehet, hogy elég későn vagy pedig kis késéssel. Elsejétől a szakmai gyakorlatom kezdődik, így kötött munkaidőm lesz, amihez alkalmazkodnom kell, tehát péntekenként is csak este tudok majd hazaérni és utána a részt kirakni. Maradjunk a péntek esténél vagy a szombatban, meglátjuk még.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 269

 
Louis szemszöge
- Louis? Louis, jól vagy? – kiabálja Kimberly a fürdőszoba ajtó másik oldaláról.
- Jól vagyok – sikerül kimondanom a szavakat, olyan töröttnek hangzanak, amilyennek érzem magamat.
Nem, nem töröttnek. Nem vagyok megtörve, legyőzött vagyok. Amit most érzek, az puszta vereség. Hónapokat és hónapokat töltöttem azzal, hogy az elkerülhetetlennel harcoltam, az ellen az áramlat ellen mentem, ami túl nagy volt, hogy egyedül tartsam, most pedig az elnyelt anélkül, hogy lenne mentőcsónak a láthatáron.
A víz most már hideg, percek óta hideg… talán akár egy órája is. A leghalványabb fogalmam sincs arról, mennyi időt töltöttem itt, lekuporodva a padlón, térdeimet a mellkasomhoz húzva, engedve, hogy a hideg víz lepermetezzen. A határon volt a fájdalom egy kicsivel ezelőtt, de a testem elzsibbadt néhány Kimberly-ellenőrzéssel ezelőtt.
- Ki kell jönnöd abból a zuhanyzóból. Ne gondold, hogy nem fogom betörni az ajtót – figyelmeztet engem. Egy másodpercre sem vonom kétségbe, hogy simán megtenné ezt.
Felnyúlok, majd leállítom a zuhanyzót, de egy mozdulatot sem teszek, hogy elhagyjam a padlót.
- Kimegyek – szólok Kimberlynek.
Mire felállok, lábaim ingatagok, a hajam pedig majdnem száraz. Beletúrok a táskámba, majd átmegyek annak a mechanikáján, hogy felhúzzam a farmeremet, egyik láb, aztán a következő, karokat felemelni a fej felé, lehúzni a pólót a hason. Úgy érzem magam, mint egy robot, és amikor elhúzom kezemet a tükrön, meglátom, hogy úgy is nézek ki.
Hányszor fogja még ezt csinálni? Kérdezem a tükörképemtől. Nem, hányszor fogom engedni neki, hogy ezt csinálja? Ez az igazi kérdés.
- Többször nem – mondom ki hangosan annak az idegennek, aki visszanéz rám.

Harry szemszöge
- Azt a rohadt, Styles! Nézz rád, egy kibaszott mamut vagy! – áll fel James a kanapéról, és felém jön. Ez igaz, hozzá és Markhoz hasonlítva egy kibaszott mamut vagyok.
- Mennyi vagy, kibaszott százkilencven centi? – kérdezi James. Szemei fényesek és véreresek. Alig van délután egy óra.
- Száznyolcvankettő (kb.) – javítom őt ki, majd ugyanazt a barátságos üdvözlést hajtja végre, mint Mark, egy határozott kéz a vállamon.
- Ez kurvára király, szólunk kell, hogy visszajöttél. Még mindig itt van mindenki, ember – dörzsöli össze a kezeit James, mintha valami nagyot tervezne, én pedig nem is akarom tudni, hogy az mi lehet.
Megtalálta már Louis a táskát az ajtó előtt? Mit gondolt róla? Sírt? Vagy túl van már azon? Az pokolian biztos, hogy nem akarom tudni a választ erre a kérdésre. Nem akarom elképzelni az arcát, amikor kinyitotta az ajtót, még gondolni sem akarok arra, hogyan érzett, amikor meglátta, hogy csak egy jegy volt bedugva annak a bőröndnek az első zsebébe. Az összes ruhámat kiszedtem és a bérelt kocsim hátsóülésére dobtam.
Elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, számítani fog egy búcsúra tőlem. Megpróbál majd megkeresni engem, mielőtt feladja, de az utolsó erőfeszítés után fel fogja adni. Nem lesz választása, mert soha nem lesz képes megtalálni engem a járata előtt, holnapra pedig már a világ másik felén lesz.
- Haver! – Mark hangja hangos, keze meg az arcom előtt integet. – Kurvára elmerengtél? – kérdezi.
- Az én hibám – vonok vállat.
Ha Louis elveszne Londonban, nem tudom, mit tennék.
Mark és James arról kezd el beszélgetni, hogy kiket fognak meghívni a buliba, csomó ismerős nevet említenek és néhányat, amiket nem hallottam még. Máris telefonálnak egy napközbeni bulihoz, leadva az időpontot és az italrendeléseket.
Elkezdek körbenézni a lakásban először, mióta átsétáltam az ajtón. Egy kibaszott rendetlenség. Úgy néz ki, ahogy a diákszövetségi ház minden szombat és vasárnap reggel. A mi lakásunk sosem nézett így ki, legalábbis amikor Louis ott volt. A pultokat sosem fedték régi pizzás dobozok, az asztalokon meg sose voltak sörösüvegek és vízipipák. Visszatáncolok most, és kurvára tudom ezt.
A vízipipákról beszélve, nem is kell Markra és Jamesre néznem, hogy tudjam, mit csinálnak most. Hallom a vízipipa buborékoló hangját és a fű különös szagát, ami megtölti a szobát.
Amilyen mazochista vagyok, előveszem a telefonomat a zsebemből, aztán visszakapcsolom. A kép, amit háttérképnek állítottam be a kedvenc képem Louis-ról, egyelőre legalábbis, ez minden rohadt héten változik, de ez a kép a kibaszott tökéletesség. Barna haja teljesen rendezetlen, a fény pedig csillog rajta, amitől ragyog a fény alatt. Egy mosoly van az egész arcán, szemei szorosan le vannak hunyva, orra összeráncolva a legimádnivalóbb kurva módon. Mosolya tiszta napsütés volt.
Rajtam nevetett, igazából leszidott engem, amiért megütöttem a seggét Kimberly előtt, én pedig ellőttem a képet, éppen amikor nevetésben tört ki, amikor lehajoltam és a fülébe suttogtam más, sokkal mocskosabb dolgokat, amiket tehetnék a barátja előtt.
- Mesélj, mire vagy úgy rákattanva?! – kapja ki a telefonomat a kezemből James, de gyorsan visszaszerzem azt, mielőtt egy pillantást vethetne a képre. – Érzékeny, érzékeny – gúnyolódik James, miközben megváltoztatom a beállításokat. Nincs szükség arra, hogy tápláljam ezeket a faszokat.
- Meghívtam Janine-t – feleli Mark, felnevetve James-szel.
- Nem tudom, miért nevettek. Ő a nővéred – mutatok Markra. – Te meg megdugtad őt – mutatok James-re. Mark testvére arról ismert, hogy a kisöccse barátai közül mindenkivel lefekszik.
- Baszd meg, ember! – szív még egyet a vízipipából James, aztán odaadja nekem.
Louis kurvára megölne engem. Annyira csalódott lenne, nem helyesli azt, hogy iszom, nemhogy azt, ha füvet szívok.
- Szívj vagy add tovább – sürget Mark.
- Ha Janine jön, szükséged lesz rá. Még mindig kurvára dögös – mondja nekem James, kiérdemelve egy haragos pillantást Marktól és nevetést tőlem.
Órák telnek el így, beszívással, lazulással, ivással, lazulással, beszívással, és mielőtt tudnám, a helyiség tele van emberekkel, beleértve Janine-t is.

Louis szemszöge
- Rendben lesz, ha egyedül megyek. Ha megtalálom őt és te velem vagy, úgy fogja magát érezni, hogy sarokba van szorítva, és az rosszabbá teszi a dolgokat – mondom Kimberlynek másodszorra. Erősködik, hogy eljön velem megkeresni Harryt, de én tudom, hogy ezt egyedül kell csinálnom.
Lehet, hogy nincs sok, de még mindig van egy kis büszkeségem, és inkább egyedül nézek vele szembe és lefolytatom ezt a beszélgetést szemtől szembe. Pontosan tudom, hogy mit fog tenni. El fogja mondani nekem, hogy én túl jó vagyok hozzá, ő pedig nem jó nekem. Mondani fog valami bántó dolgot, én meg megpróbálom meggyőzni őt az ellenkezőjéről.
Tudom, hogy Kimberly biztosan azt gondolja, hülye vagyok, amiért utána megyek hideg elutasítása után, de szeretem Harryt, és ezt csinálod, amikor szeretsz valakit, harcolsz érte és utána mész, amikor szüksége van rád. Segítesz neki harcolni az önmagával vívott csatában, és soha nem mondasz le róla, és akkor sem, amikor ő lemond magáról.
- Légy óvatos. Nem akarom, hogy meg kelljen ölnöm Harryt, de ennél a pontnál minden elképzelhető – mosolyog rám félig. – Várj, még egy dolog – emeli fel egy ujját Kimberly, aztán kezével beletúr a hajamba, egy kicsit rendezetlenné téve. – A legjobban akarsz kinézni, igaz? Nos, tudom, hogy Harrynek bejön a rendezetlen hajad – vigyorodik el. A mellkasomban lévő fájdalom ellenére elmosolyodom erőfeszítésén.
Tíz perccel később az arcom már nem piros a sírástól. A szemeim körül lévő puffadtság kevésbé észrevehető a korrektornak és egy kis púdernek köszönhetően. Amit Harrynek nem kell tudnia, hogy használtam. Kimnek sikerült átalakítania engem egy zombiból rendkívül rövid idő alatt.
- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha szükséged van rám. Ne gondold, hogy nem megyek el megkeresni téged – fenyegetőzik Kimberly. Én egyetértően bólintok, tudva, hogy nem fog hezitálni. Még kétszer megölel, mielőtt nekem adja a kulcsokat Christian bérelt autójához, amit Harry a parkolóban hagyott.
Amikor beszállok a kocsiba, felteszem a telefonomat töltőre, majd teljesen lehúzom az ablakot. Az autónak Harry illata van, az üres kávés csészék pedig ma reggelről még mindig a tartóban vannak, emlékeztetve engem arra, hogyan szeretkezett velem csak néhány órája. Az volt a búcsúja tőlem, tudtam akkor, csak nem voltam kész, hogy elfogadjam. Nem akartam bevallani a vereséget, mely a felszín körül volt már, várva arra, hogy elnyeljen engem. Nem tűnik lehetségesnek, hogy már öt óra van. Kevesebb mint két órám van, hogy megtaláljam Harryt, és meggyőzzem őt, hogy jöjjön vissza velem. A járat fél kilenckor indul, de hét körül meg kell érkeznünk, hogy átmenjünk a biztonsági vizsgálatokon, a biztonság kedvéért.
Egyedül leszek azon a gépen? Van egy olyan beteg érzésem, hogy igen.
Kivel akarok szórakozni tényleg, csak egy helyet ismerek, ahol kereshetem őt, és ha nincs ott, fogalmam sincs, mit fogok tenni. Nem vezethetek körbe Londonban céltalanul, pénz nélkül és egy hely nélkül, ahová mehetnék.
Kétségbeesetten és aggódva próbálom meg felhívni Harryt újra, aztán majdnem örömkönnyekben török ki, amikor felveszi a telefont.
- Hellóóó, ki az? – egy ismeretlen férfihang szólal meg a vonal másik végén. Elveszem a telefont, hogy megbizonyosodjak róla, a jó számot hívtam, Harry neve tiszta a képernyőn. – Hellóóó – húzza le a szót a férfi ismét.
- Uhm, szia? Harry ott van? – kérdezem, gyomrom felfordul. Van egy rossz érzésem ezzel a sráccal kapcsolatban, és fogalmam sincs, hogy ő ki. Nevetés és több hang visszhangzik a háttérben, azok közül több mint egy női hang.
- Styles… ki van dőlve ebben a pillanatban – mondja nekem a férfi? Ki van dőlve?
- Gyengélkedik, te idióta – nevet fel egy nő a háttérben. Ó, Istenem.
- Hol van? – kérdezem. Ki vagyok hangosítva, meg tudom mondani.
- Ő elfoglalt. Te ki vagy? Jössz a buliba? Ezért telefonáltál? – kérdezi egy másik férfi.
Buli? Este ötkor? Megpróbálok erre a felesleges tényre fókuszálni inkább, mint a több női hangra, és a tényre, hogy Harry „elfoglalt”.
- Igen – válaszolja a szám, mielőtt az agyam beleegyezne. – Szükségem van a címre még egyszer – hangom remeg és bizonytalan, de úgy tűnik, ők nem veszik észre.
A férfi, aki felvette a telefont, elmondja nekem a címet, aztán gyorsan beütöm azt a navigációba a telefonomon. Az kétszer összeomlik, így meg kell kérnem őt, hogy ismételje el, de engedelmeskedik, elmondva nekem, hogy több ital van ott, mint amennyit valaha is láttam életemben.
Húsz perccel később egy lerobbant téglaépület kis parkolójába kanyarodok. Az ablakok hatalmasak, és hármon úgy tűnik, valami fehér szalag van, vagy talán szemeteszsákok. A parkoló tele van autókkal, a BMW, amivel én jöttem ide, kilóg a sorból. Az egyetlen kocsi, mely közel hasonló, az Harry bérelt autója. Az első helyen áll, ami azt jelenti, hogy ő régebb óta van itt, mint a legtöbb autó.
Amikor elérem az épület ajtaját, veszek egy mély lélegzetet, hogy összeszedjem az erőmet. Az idegen a telefonban azt mondta, a második ajtó a harmadik emeleten. Az árnyékos épület nem tűnik elég nagynak ahhoz, hogy három emelete legyen, de amint felmegyek a lépcsőn a legfelső emeletre, bebizonyosodik, hogy tévedtem. Hangos hangok és marihuána tömény szaga üt meg, mielőtt egyáltalán elérném a lépcső tetejét a második emeleten.
Miért lenne Harry itt? Miért jönne erre a helyre, hogy a problémáival foglalkozzon? Szívem száguldozik, gyomrom pedig csomókban van, ahogy az agyam átnézi az összes lehetséges dolgot, ami történhet az ajtó mögött. Megnézte már Harry a telefonját és meglátta, hogy hívtam? Ha figyelmeztették az érkezésemről, az csökkenteni fogja annak az esélyét, hogy valami olyasmit csinál, amit nem akarok látni, amikor kinyílik az ajtó.
Megrázom a fejemet, eloszlatva az összes kétséget. Miért vagyok ilyen paranoiás és ideges? Harry az, akiről beszélek, az én Harrym. Még dühösen is és eltávolodva, túl a kegyetlen szavakon, soha nem tenne semmit szándékosan, hogy megbántson. Nehéz időszakon megy keresztül a sok családi problémájával, és csak rám van szüksége, hogy bemenjek oda és hazavigyem őt magammal. Kezdek bekattanni és a semmiért dolgozni.
Az ajtó kinyílik, éppen mielőtt felnyúlhatnék kopogni, aztán egy fiatal srác, csak feketét viselve, sétál el mellettem anélkül, hogy megállna, vagy hogy becsukja maga mögött az ajtót. Füsthullám áramlik ki a folyosóra, és küzdenem kell a késztetéssel, hogy eltakarjam az orromat és a számat. Átlépek a küszöbön köhögve, majd megállok léptemben az előttem lévő látványra.
Először lesokkolt a padlón ülő félmeztelen lány, de most, ahogy körbenézek a szobában, észreveszem, hogy majdnem mindenki félmeztelen.
- Elvesztetted a pólót – mondja egy szakállas fiatal srác egy kifehérített szőke hajú lánynak. Ő a szemét forgatja, de gyorsan leveszi a pólóját, csak melltartóban és bugyiban maradva. Beletelik néhány másodpercbe, hogy rájöjjek, valamiféle kártyajátékot játszanak, ami magában foglalja azt, hogy levegyék a ruháikat. A ráébredés sokkal jobb, mint az eredeti következtetés, amire gondoltam.
Kissé megkönnyebbülök, hogy Harry nincs a meztelen kártyajátékosok csoportjában, és ahogy átvizsgálom a zsúfolt nappalit, nem látom őt.
- Bejössz, vagy mi? – kérdezi tőlem valaki. Körbenézek a hang forrását keresve. – Csukd be az ajtót magad mögött és gyere be – feleli újra, én pedig biztos vagyok benne, hogy ő az az ember, aki felvette Harry telefonját. – Találkoztam már veled korábban? – kérdezi.
Megrázom a fejemet, az összes szó feloldódik a nyelvemen. Ő felkuncog, én meg kellemetlenül mozgolódok, ahogy véreres szemei átvizsgálják a testemet, túl sokáig elidőzve a seggemen, ami semminek sem tekinthető, csak közönségesnek. Miért nem lehetne ő egyszerűen heteró?
- Mark – mutatja be magát a kezemért nyúlva, de elhúzom. Mark… Azonnal felismerem a nevet Harry leveléből. Elég barátságos, de tudom, milyen ő valójában. Tudom, mit csinált mindazokkal a lányokkal. – Ez az én lakásom. Téged ki hívott meg? – kérdezi.
Akcentusa erős, és észreveszem, hogy vonzó, némileg ijesztő, de vonzó. Barna haja feláll az elején, arcszőrzete meg rendezetlen, mégis ápolt, egy „fasz, hipszter kinézet”, ahogy Harry hívja, de én megfelelőnek találom. Karjain semmilyen tetoválás nincsen, de az alsó ajka alatt van két piercingje.
- Én… uhm… – küzdök, hogy uraljam az idegeimet. Mark ismét felnevet, majd megfogja a kezemet.
- Nos, Bambi, szerezzünk neked egy italt, hogy ellazulj. Megrémítesz – mosolyodik el, aztán bevezet a konyhába.
Elkezdek azon gondolkozni, hogy Harry itt van-e egyáltalán. Talán lerakta az autóját és a telefonját itt, mielőtt valami más helyre ment, talán a kocsiban van. Miért nem néztem meg a kocsit? Átkutatom a tömeget a konyhában, mire lélegzetem kiszorul a mellkasomból, amikor végre meglátom őt.
Ha bárki megkérdezné, hogyan érzem most magam, nem vagyok biztos benne, mit felelnék. Nem hiszem, hogy van válaszom erre a kérdésre. Fájdalmat érzek, bánatot, pánikot és visszautasítást, de ugyanakkor érzéketlenséget érzek. Semmit sem érzek és mindent egyszerre, ez pedig a legrosszabb érzés, amit valaha is éreztem.
Harry a pultnak dől egy jointtal az ajkai között és egy üveg itallal az egyik kezében. Bár nem ettől állt meg a szívem, amitől elállt a lélegzetem az a nő volt, aki a pulton ül Harry mögött, csupasz lábai a dereka köré fonva. Harry nem tesz mozdulatot arra, hogy egyáltalán elmozdítsa azokat, miközben megközelítem őt a Mark nevű sráccal.
- Styles! Add nekem a rohadt vodkát, készítenem kell egy italt az új barátomnak itt, Bambinak – kiabálja Mark.
Harry véreres szemei Markhoz fordulnak, majd egy csúnya mosolyt villant. Egy mosolyt, amit még soha nem láttam tőle. Figyelem, ahogy Markról rám néz, hogy megtudja, ki az a „Bambi”. Elég közel vagyok, hogy lássam kitágult pupilláit kiemelkedni, az az idegen mosoly pedig azonnal eltűnik.
- Mi… te mit… – ügyetlenkedik a szavakkal. Szemei levándorolnak a karomra, és valahogy sikerül még tovább kitágulnia, miközben feldolgozza annak a látványát, hogy Mark keze az enyémen van. Tiszta düh tölti meg szemeit, majd elhúzom a kezemet.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezi Mark.
Én nem válaszolok, helyette szemeim összeszűkülnek a nőre nézve, akinek a lábai még mindig Harry dereka körül vannak. Harry még mindig nem tett semmilyen cselekedetet, hogy elmozdítsa őt magától. A nő csak bugyit és egy pólót visel. Egy egyszerű fekete pólót.
Harryn a fekete pulóvere van, de nem látom az ismerős kikandikáló halvány feketét a nagyméretű pulóver nyakrészén. A lány észrevette a találkozást, csak a jointra fókuszál, amit az előbb vett ki Harry szájából. Még rám is mosolygott egy tudatlan, nyilvánvalóan káros mosollyal.
Én csendben maradtam. Döbbenten, hogy egyáltalán ismerem ezt az embert előttem. Nem hiszem, hogy meg tudnék szólalni, még akkor se, ha akarnék. Tudom, hogy Harry egy sötét helyen van most, de így látni őt, beszívva és részegen egy másik nővel, ez túl sok nekem. Kurvára túl sok, és csak arra tudok gondolni, hogy olyan messzire menjek tőle, amennyire csak lehet.
- Ezt igennek veszem – nevet fel Mark, aztán elveszi az üveg italt Harry kezéből.
Még Harry sem szólalt meg. Csak úgy néz rám, mintha szellem lennék, mintha már egy elfelejtett emlék lennék, amire sosem számított, hogy újra visszatér.
Sarkon fordulok, és átmegyek mindenkin, aki az utamba kerül kifelé ebből a pokolból. Amikor leérek egy lépcsősornyival, a falnak dőlök, aztán lecsúszok. Füleim csengenek, az elmúlt öt perc súlya pedig rám zuhan, és őszintén nem tudom, hogyan fogok kiérni ebből az épületből.
Figyelek a csizmák csapódásának hangjára az acél lépcsőkön. Még csak nem is jött utánam, hagyta, hogy lássam őt úgy, és nem zavartatta magát azzal, hogy utánam jöjjön egy magyarázattal. Nincs több könnyem, amit neki adhatnék, ma nem, de kiderül, hogy a könnyek nélkül való sírás sokkal fájdalmasabb és lehetetlenség irányítani.
Mindezek után, az összes veszekedés, az összes nevetés, az összes együtt töltött idő, úgy dönt, hogy így vet ennek véget? Így dob engem félre? Van az a kis tisztelete felém, hogy beszív, és engedi, hogy nők érjenek hozzá és a ruházatát viseljék, miután Isten tudja, hogy mit csinált vele? Meg sem tudom engedni magamnak, hogy belemerüljek abba a gondolatba, az tönkre fog tenni. Tudom, mit láttam, de tudni és elfogadni az két különböző dolog.
Jó vagyok abban, hogy mentségeket keressek a viselkedésére, ez egy tehetség, melyet a kapcsolatunk hosszú hónapjai alatt sajátítottam el, és hűséges voltam azokhoz a mentségekhez túlságosan is, de most nincs mentség. Még az a fájdalom, melyet az anyja és Christian árulása miatt érez, az sem ad neki engedély arra, hogy így megbántson engem. Semmit nem tettem, amivel indokolhatnám azt, amit most csinál. Az egyetlen hibám az volt, hogy megpróbáltam ott lenni neki és beletörődni kényszerült haragjába túlságosan is sokáig.
A megalázás és fájdalom átalakult dühvé, minél tovább ülök ezen az üres lépcsősoron. Ez egy nehéz, tömény, erőszakos, kibaszott düh, és befejeztem azt, hogy kifogásokat keressek neki, befejeztem azt, hogy engedem neki, hogy ezt a szart csinálja, és hogy engedjem, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel és egy ígérettel, miszerint megváltozik, el legyek intézve.
Nem. Kurvára nem.
Nem megyek ki veszekedés nélkül. Nem vagyok hajlandó elsétálni és hagyni, hogy azt gondolja, rendben van az, hogy így bánjon az emberekkel. Nyilvánvalóan nincs tekintettel magára vagy rám most, és ahogy a dühös gondolatok megtöltik a fejemet, nem tudom megállítani a lábaimat attól, hogy visszatrappoljon azokon a szar lépcsőkön és újra be abba a koszfészek lakásba.
Nem zavartatom magam azzal, hogy megpróbáljak kopogni, kinyitom az ajtót, majd a konyhába indulok. Haragom tovább dagad, amikor pontosan ugyanazon a helyen találom meg Harryt, a kurva még mindig a hátához van tapadva.
- Senki, ember. Ő csak valami random… – feleli Marknak éppen.
Alig látok tisztán, annyira mérges vagyok. Félbeszakítom őt, elveszem kezéből a vodkás üveget, és a falhoz vágom. Az széttörik, a helyiség pedig elhalkul. Úgy érzem, különálló vagyok a testemtől, mintha figyelném a mérges, vérlázító verziómat, ahogy elveszti az eszét.
- Mi a fasz, Bambi? – kiáltja Mark. Hozzá fordulok.
- A nevem Louis! – kiabálom. Harry szemeit lehunyja, én pedig figyelek, várok rá, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit.
- Nem kellett volna eltörnöd a vodkát! – jegyzi meg szarkasztikusan Mark. Túlságosan be van szívva ahhoz, hogy egyáltalán törődjön a rendetlenséggel, amit csináltam, úgy tűnik, az egyetlen problémája a kiömlött ital.
- A legjobbtól tanultam, hogyan kell üvegeket a falhoz vágni – vetek haragos pillantást Harryre.
- Nem mondtad nekem, hogy most barátod van – feleli a Harryhez tapadó nő. Oda-vissza nézek Mark és a nő között. Van egy nyilvánvaló hasonlóság, és rohadt sokszor elolvastam azt a levelet, hogy ne tudjam ki ő.
- Nem is Styles lenne, ha nem hozna egy segg őrült amerikai csávót a lakásomba, aki üvegeket dobál meg minden szar – feleli Mark, egyértelműen szórakozottan.
- Ne – lép felénk Harry, én pedig a legjobb pókerarcommal ajándékozom őt meg. Mellkasom emelkedik és süllyed mély, pánikolt levegővételekkel, de arcom egy álarc, egy bármiféle érzelemtől mentes álarc. Éppen, mint az övé.
- Ki ez a srác? – kérdezi Mark Harrytől, mintha én nem állnék itt.
- Már elmondtam neked – küld el Harry ismét, még ahhoz sincs töke, hogy rám nézzen, miközben megaláz egy szobányi ember előtt. Elegem lett.
- Mi a fene bajod van? Azt hiszed, hogy nyomoroghatsz itt és füvet szívhatsz naphosszat, hogy elfelejtsd a problémáidat? – ordítom. Tudom, milyen őrülten viselkedek, de most az egyszer nem érdekelhetne kevésbé, hogy mit gondol rólam bárki is. Nem adok Harrynek esélyt arra, hogy válaszoljon, mielőtt folytatom. – Annyira önző vagy! Azt hiszed, az, hogy ellöksz engem és bezárkózol, az jó nekem? Rohadt jól tudod, hogy megy ez mostanra már! Nem bírod ki nélkülem, boldogtalan leszel, ahogy én is. Semmi jót nem csinálsz nekem azzal, hogy megbántasz, mégis így talállak téged?
- Nem tudod, hogy egyáltalán miről beszélsz – feleli Harry, hangja halk és ijesztő.
- Nem? – dobom fel kezeimet. – A kibaszott pólód van rajta! – üvöltöm, mire a lány leugrik a pultról, lehúzva Harry pólójának a szélét, hogy eltakarja a combjait. Ő sokkal kisebb, mint én, a póló meg hatalmasnak néz ki rajta. Ez a kép bele fog égni az emlékezetembe az utolsó napomig, tudom, hogy igen. Érzem ezt égni most, az egész testem ég, haraggal ég, és a kibaszott haragnak a tiszta, nyers pillanatában minden érthetővé válik hirtelen.
Most minden értelmet nyert számomra. Korábbi gondolataim a szerelmet illetően és azt, hogy ne mondjunk le arról, akit szeretünk, nem is lehetne messzebb az igazságtól. Egész végig tévedtem. Amikor szeretsz valakit, nem hagyod, hogy tönkretegyen téged önmagával együtt, nem engeded meg, hogy áthúzzon a mocskon. Megpróbálsz segíteni neki, megpróbálod megmenteni, de abban a pillanatban, hogy szerelmed egyoldalú vagy önző lesz, hülye vagy, ha tovább próbálkozol. Ha szeretném őt, nem engedném neki, hogy tönkretegyen engem.
Megpróbáltam és megpróbáltam Harryvel. Esélyt adtam neki esély és esély után, ezúttal pedig azt gondoltam, hogy minden rendben lesz. Ténylegesen azt gondoltam, hogy ez működhet. Azt gondoltam, ha eléggé szeretem őt, ha csak keményebben próbálkozom, ez működhet és boldogok lehetünk.
- Miért vagy egyáltalán itt? – kérdezi tőlem, félbeszakítva áttörésemet.
- Mi, azt gondoltad, engedem, hogy megúszd azzal, hogy gyáva vagy?
A fájdalom mögött düh kezd el fortyogni, rettegek az elindulásától, de majdnem üdvözlöm az eltökéltséget, ahogy az rám telepszik. Az elmúlt hét hónapban meggyengültem volna Harry szavaitól és ennek az elutasításnak a körforgásától, de most úgy látom ezt, amilyen.
Elkerülhetetlen. Mindig is elkerülhetetlen volt, és nem tudom elhinni, hogy ennyi sok idő kellett nekem, hogy meglássam ezt, hogy elfogadjam ezt.
- Adok neked egy utolsó esélyt, hogy elgyere velem most és hazamenjünk, de ha ezen az ajtón nélküled sétálok ki, ennyi lesz – mondom neki. Az önelégült nézés beszűkült szemeiben átlök a határon. – Gondoltam – már nem is kiabálok. Nincs értelme, nem hallgat rám. Sosem tette. – Tudod mit, megkaphatod mindezt, elihatod és elszívhatod az életedet – lépek közelebb, csak néhány lépésnyire megállva tőle. – De ez minden, amid valaha is lesz, szóval élvezd ki, amíg tart.
- Ki fogom – válaszolja, átvágva rajtam. Ismét.
- Szóval, ha ő nem a párod… – beszél Mark Harryhez, emlékeztetve engem, hogy nem vagyunk egyedül a helyiségben.
- Senki párja nem vagyok – csattanok fel. Úgy tűnik, viselkedésem tovább sarkallja őt, mosolya megnő.
- Jó, akkor ez meg van beszélve – Mark keze a hátamra vándorol megkísérelve, hogy visszavezessen a nappaliba.
- Szállj le róla! – Harry kezei meglökik Mark hátát, nem eléggé ahhoz, hogy a földhöz vágja őt, de elég erővel ahhoz, hogy ellökje tőlem. – Kifelé, most – csattan fel Harry, miközben elsétál mellettem át a nappalin és ki az ajtón. Követem őt ki a folyosóra, majd becsapom az ajtót magam mögött. – Mi a fasz volt ez? – húzza meg a haját, haragja emelkedik.
- Mi mi volt? Az, hogy rávilágítottam a szarságaidra? Azt hiszed, benyomhatsz egy repülőjegyet és egy kulcstartót egy bőröndbe és én elmegyek? – lököm meg a mellkasát, a falhoz nyomva őt. Majdnem bocsánatot kérek, majdnem bűntudatot érzek, amiért meglöktem őt, de amikor felnézek kitágult szemeibe, a bűntudat minden nyoma eltűnik. Fűtől és italtól bűzlik, nincs nyoma annak a Harrynek, akit szeretek.
- Annyira kurvára el vagyok veszve a saját fejemben most, hogy nem tudok tisztán gondolkozni, nemhogy kibaszottul magyarázkodni neked az ezredik istenverte alkalommal! – kiabálja, beleütve öklével az olcsó gipszkartonfalba, megrepesztve azt. Ez egy olyan jelenet, aminek már túlságosan is sokszor voltam szemtanúja, ez az alkalom lesz az utolsó.
- Még csak nem is próbálkoztál! Én semmi rosszat nem tettem!
- Mi többre van még szükséged, Louis? Az kell, hogy kurvára elbetűzzem neked? Menj el innen, menj vissza oda, ahová tartozol! Nincs semmi dolgod itt, te nem illesz ide – mire az utolsó szóhoz ér, hangja semleges, akár még lágy is.
- Boldog vagy most? Te nyertél, Harry. Megint te nyertél. Bár mindig ez történik, ugye? – nem maradt több erő bennem. Ő megfordul, egyenesen a szemeimbe nézve, és azt mondja:
- Te jobban tudod ezt bárki másnál, nem ezt mondanád?

…

Nem tudom, hogyan sikerült kiérnem időben a Heathrow-ra és a járatomra, de itt ülök, egy üres ülés mellett, üres fejjel és egy üres szívvel. Nem is tévedhettem volna jobban Harryvel kapcsolatban, ez pedig tényleg megmutatja, hogy az emberek csak magukat változtathatják meg, nem számít, te milyen keményen próbálkozol. Akarniuk kell annyira, amennyire te akarod, vagy nincs remény.
Lehetetlen megváltoztatni valakit, aki határozottan ráállt arra, hogy ki ő, nem támogathatod őt eléggé ahhoz, hogy kompenzáld az alacsony elvárásait, és nem szeretheted őt eléggé ahhoz, hogy kompenzáld az utálatot, melyet maga iránt érez.
Ez egy vesztes csata, és végre mindezek után készen állok, hogy megadjam magam.