Chapter 266

Helló! 😊

Itt is van 2018 első bejegyzése, amely... hát nem túl boldog, sőt. Kisebb fajta őrület van benne, hogy finoman fogalmazzak. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni ezek után. Remélem, mindenkinek jól telt a szilveszter, és sok sikert kívánok nektek az új évben is 💖 Legközelebb egy hét múlva találkozunk, addig is lehet drukkolni, hogy a hétfői és pénteki vizsgám is sikerüljön 😅

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 266

 
Louis szemszöge
Megbotlok a saját, csupasz lábamban, míg Harry mögött sietek a ház udvarán át, ahol kísértő gyerekkorát töltötte. Egyik térdem a füvön landol, de gyorsan egyensúlyba hozom magamat, és újra lábra állok. A bejárati ajtó nyitva van, aztán hallom Harryt ügyetlenkedni a kilinccsel, mielőtt öklével beleüt a fába.
- Harry, kérlek. Csak gyerünk el a hotelhez – próbálom meggyőzni, ahogy megközelítem őt.
Teljesen figyelmen kívül hagyja jelenlétemet, majd lehajol, hogy felvegyen valamit a földről a tornác mellett. Feltételezem, egy pótkulcsot, de gyorsan bebizonyosodik, hogy tévedek, amikor egy ökölnyi nagyságú kő repül át az ajtó közepén lévő üvegtáblán. Harry átnyúl rajta a karjával, szerencsére elkerüli a törött üveg éles végeit, és kinyitja az ajtót.
Körbenézek a csendes utcán, de semmi sem tűnik rossznak. Senki sincs kint, hogy észrevegye, ahogy megzavarjuk a csendes szomszédságot, és egy villanyt sem kapcsoltak fel az üveg betörésének hangjára. Imádkozom, hogy Anne és Robin ne a szomszédban maradjon Robin házában ma este.
- Harry – ismétlem meg. Vízen sétálok most itt, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy ne süllyedjek alá. Egy csúszás, és mindketten megfulladunk.
- Ez a kurva ház semmi sem volt, csak egy kínzás – morogja, bukdácsolva a csizmájában. Megtartja magát a kis kanapé karján, mielőtt elesne.
Felmérem a nappalit, és hálás vagyok, hogy a legtöbb berendezés már dobozokba van pakolva, vagy már elvitték a házból előkészítve a lebontást Anne költözését követően.
Harry szemei összeszűkülnek, és a kanapéra fókuszál.
- Ez a kanapé itt, – nyomja ujjait a homlokához, mielőtt befejezi – ott történt, tudod? Pontosan ugyanezen a kurva kanapén – gyomrom felfordul. – Talán az egyik kibaszott apám gondolhatott volna arra, hogy vegyen egy újat – lehunyja szemeit egy pillanatra.
- Annyira sajnálom, tudom, hogy ez túl sok neked most – próbálom vigasztalni őt, de továbbra is figyelmen kívül hagy. Kinyitja a szemeit, majd besétál a konyhába, én követem őt néhány lépéssel mögötte.
- Hol van… – motyogja, aztán letérdel, hogy a szekrény alá nézzen a mosogató alatt. – Megvan – feleli, feltartva egy üveg tiszta italt.
Nem akarom megkérdezni, kié az az ital, vagy kié volt, és hogy hogyan került oda mindenek előtt. A vékony réteg porból ítélve, ami megjelenik Harry fekete pólóján, amikor az anyaghoz dörzsöli az üveget, azt mondanám, hogy legalább néhány hónapja ott rejtőzik. Követem őt, ahogy visszatér a nappaliba, bizonytalanul, hogy mit fog csinálni következőnek.
- Tudom, hogy zaklatott vagy, és teljes mértékben indokolt, hogy mérges legyél – állok elé egy kétségbeesett kísérletet téve, hogy felkeltsem figyelmét. Még arra sem hajlandó, hogy lepillantson rám. – Visszamehetnénk, kérlek, a hotelhez? – nyúlok a kezéért, de elhúzódik. – Beszélgethetünk és kijózanodhatsz, kérlek. Vagy aludhatsz is, akármit, amit akarsz, de kérlek, el kell mennünk innen.
Harry körülöttem járkál, aztán visszamegy a rongyos kanapéhoz.
- Itt volt ő – használja az üveg italt, hogy a kanapéra mutasson. Szemeimet könnyek szúrják, de lenyelem őket. – És senki nem jött, hogy megállítsa. Egyik faszkalap se – köpi a szavakat, majd lecsavarja a teli üveg tetejét. Ajkaihoz nyomja az üveget, fejét hátrahajtja, lenyelve azt.
- Elég! – kiabálom, közelebb lépve hozzá. Teljesen fel vagyok készülve arra, hogy kirántsam azt az üveget egyenesen a kezeiből és kiöntsem a mosogatóba. Nem tudom, mennyi alkoholt bír még el a teste, mielőtt kidől.
Harry iszik még egy kortyot, mielőtt megáll. A kézfejét használja, hogy letörölje a felesleges folyadékot a szájáról és az álláról.
- Miért? Akarsz egy kicsit? – vigyorodik el, majd először néz rám, mióta beléptünk ebbe a házba.
- Nem… Igen, igazából igen – hazudom. Csak el akarom szedni tőle az üveget.
- Nagy kár, Pumpkin. Nincs elég ahhoz, hogy megosszuk – mossa össze a szavakat, feltartva a hatalmas üveget.
Megrezzenek, ahogy az apám rám használt becenevét kiejti. Legalább egy liternek kell lennie, akármilyen ital is ez, a címke kopott és félig leszakadt. Kíváncsi vagyok, mióta rejtegette ezt ott, egész életem legrosszabb tizenegy napja alatt volt?
- Fogadok, hogy imádod ezt – mondja nekem.
Teszek egy lépést hátra, és megpróbálok egy cselekvési tervet kigondolni. Nincs sok választási lehetőségem most, és őszintén, kezdek egy kicsit félni. Tudom, hogy Harry sosem bántana fizikailag, de nem vagyok felkészülve érzelmileg egy újabb szidásra tőle. Túlságosan is hozzászoktam már a valamennyire kontrollált Harryhez, amivel mostanában ki lettem tüntetve, még mindig szarkasztikus és változó hangulatú, de már nem utálatos. A ragyogás véreres szemeiben túlságosan is ismerős nekem, és majdnem látom kisülni mögöttük a rosszindulatot.
- Miért imádnám ezt? Utállak így látni téged. Soha nem akarom, hogy így meg legyél bántva, Harry – mondom neki. Ő elmosolyodik, majd lágyan felkuncog, mielőtt felemeli az üveget és egy kicsit a kanapé díszpárnáira önt.
- Tudtad, hogy a rum az egyik leggyúlékonyabb szeszes ital? – kérdezi tőlem. Vérem megfagy.
- Harry, én…
- Ez a rum itt ötven százalékos. Az eléggé rohadtul magas – szakít félbe engem. Hangja ködös, lassú és ijesztő, miközben tovább folytatja a kanapé bevonását a veszélyes folyadékkal. Meg fogja próbálni felgyújtani a kanapét, mi a francot kellene csinálnom?
- Harry! – hangom hangosabb lesz. – Mit fogsz csinálni akkor? Leégeted a házat? Az semmit sem fog megváltoztatni! – kiabálok rá.
- Menned kellene. A gyerekeknek nincs megengedve – mosolyodik el gúnyosan, egy elutasító kézzel intve felém.
- Ne beszélj így velem! – bátornak érezve magamat, és egy kicsit félve, az üvegért nyúlok és megfogom a markolatát. Harry orrlyukai kitágulnak, aztán megpróbálja elmozdítani fogásomat az üvegről.
- Engedd el. Most – szűri ki a fogai között.
- Nem.
- Louis, ne feszítsd túl a húrt – figyelmeztet.
- Mit fogsz csinálni, Harry? Verekedsz velem egy üveg alkohol miatt? – provokálom őt. Szemei kitágulnak, szája meglepődésében kinyílik, amikor lenéz mindkettőnk kezére, melyek kötélhúzást játszanak. – Add nekem az üveget – követelem, szorosabbra véve fogásomat a hatalmas üveg markolatán. Ez nehéz, Harry meg nem teszi semmivel sem könnyebbé, de az adrenalinom pumpál, megadva azt az erőt, amire szükségem van.
Harry szitkozódik az orra alatt, aztán elhúzza a kezét. Nem vártam tőle, hogy ilyen könnyen beadja a derekát, így amikor elmozdítja súlyát, az üveg kicsúszik a kezemből és a földre esik előttünk, kifolyva a régi fapadlóra.
- Hagyd ott – felelem érte nyúlva, ahogy éppen az ellenkezőjét javaslom.
- Nem látom, miért olyan nagy ügy ez – fogja meg az üveget, mielőtt én megtehetném, még több folyadékot önt a kanapéra, aztán körbesétál a szobában, gyúlékony rum vonalat hagyva maga mögött. – Amúgy is lerombolják ezt a szarfészket, szívességet teszek az új tulajdonosoknak.
Lassan elfordulok Harrytől, majd a zsebembe nyúlok, hogy megkeressem a telefonomat. Az akkumulátor szimbóluma felvillan a képernyőn, figyelmeztetve, hogy csak perceim vannak hátra, amíg teljesen kikapcsol a telefonom. Tárcsázom az egyetlen számot, ami segíthet nekünk ennél a pontnál. Telefonomat a kezemben tartom, amikor visszafordulok Harryhez.
- A rendőrség fog anyukád házához jönni, ha ezt csinálod. Le fognak tartóztatni, Harry – mondom neki, imádkozva, hogy a vonal másik végén lévő ember halljon engem.
- Leszarom – motyogja, álla megfeszül. – Még mindig hallom a sikítozását. A sírásai úgy hangzottak, mint egy sebesült, kibaszott állat. Tudod, ez hogy hangzik egy kisfiúnak?
Fáj a szívem Harryért, mindkét verziójáért, az ártatlan kisfiúért, akit kényszerítettek, hogy nézze, ahogy az anyukáját megverik és megerőszakolják, és a mérges, megbántott férfiért, aki előttem áll, megpróbálva felégetni az egész házat, hogy megszabadítsa magát az emléktől.
- Nem akarsz börtönbe menni, ugye? Hová mennék én? Itt ragadnék – felelem, nem igazán törődve magammal, hanem remélve, hogy a gondolattól átgondolja cselekedeteit. Rám néz egy pillanatra, úgy tűnik, szavaim megzavarták őt.
- Hívj egy taxit most és sétálj az utca végére. Meg fogok bizonyosodni róla, hogy elmenj, mielőtt bármit is csinálok – hangja tisztább most, mint amilyennek lennie kellene, figyelembe véve a vérében lévő ital mennyiségét.
- Sehogy sem tudnám kifizetni a taxit – mondom neki, elővéve a pénztárcámat, aztán megmutatva neki amerikai valutámat.
Szemeit lehunyja, majd a falhoz vágja az üveget. Az széttörik, de én alig rezzenek meg, túl sokszor láttam és hallottam már ez az elmúlt hét hónapban, hogy ez megrázzon.
- Vidd el az istenverte pénztárcámat és húzz innen. Bassza meg! – veszi ki a hátsózsebéből a pénztárcáját, és a földre dobja a lábaim elé. Lehajolok, aztán a zsebembe teszem.
- Nem. Velem jössz.
- Olyan tökéletes vagy, tudod ezt, igaz? – tesz egy lépést felém, majd felemeli kezét, hogy közé vegye arcomat. Megrándulok az érintkezésre, mire egy mély homlokráncolás jelenik meg gyönyörűen meggyötört arcán. – Nem tudod ezt? Hogy tökéletes vagy – ismétli meg, keze forró az arcomnál, aztán nagyujját elkezdi mozgatni a bőrön. Érzem az ajkaimat remegni, de rezzenéstelen arcot vágok.
- Nem. Nem vagyok tökéletes, Harry. Senki sem az – válaszolom halkan, szemeim az övéibe bámulnak.
- Te az vagy. Túl tökéletes vagy nekem – szívem elszorul. Visszatértünk ehhez?
- Nem fogom engedni, hogy ellökj engem. Tudom, mit csinálsz, részeg vagy, és megpróbálod igazolni ezt azzal, hogy összehasonlítasz minket. Én éppen olyan elbaszott vagyok, mint te.
- Ne beszélj így – ráncolja a homlokát ismét. – Nem hangzik jól abból a gyönyörű szájból – másik keze az államhoz mozdul, majd beletúr a hajamba. Nagyujját végighúzza az alsó ajkamon, és nem tehetek róla, de összehasonlítom, ahogy szemei sötét fájdalommal és haraggal égnek, érintése és hangja mégis olyan könnyű és gyengéd.
- Szeretlek, és nem megyek sehová – felelem, imádkozva, hogy áttörök a részeg ködén. Szemeit kutatom bármilyen nyom után az én Harrymért.
- Ha két ember szereti egymást, annak nem lehet boldog vége – válaszolja lágyan. Azonnal felismerem a szavakat, elszakítom tekintetem az övétől.
- Ne idézz Hemingway-t nekem – csattanok fel. Azt gondolta, hogy nem ismerem fel, és nem tudom, mit próbált csinálni?
- De igaz. Nincs boldog befejezés, nekem amúgy se. Túlságosan elbaszott vagyok – veszi el kezét az arcomtól, majd elfordul tőlem.
- Nem, nem vagy az! Te…
- Miért csinálod ezt? – mossa össze a szavakat, teste ide-oda billeg. – Miért próbálod meg mindig megkeresni bennem a világosságot? Ébredj fel, Louis! Nincs semmilyen kurva világosság! – ordítja, aztán mindkét kezét a mellkasához vágja. – Semmi sem vagyok! Elbaszott vagyok, egy szardarab vagyok elbaszott szülőkkel és egy elbaszott fejjel! Megpróbáltalak figyelmeztetni téged, megpróbáltalak ellökni, mielőtt tönkreteszlek… – hangja mélyebb lesz, majd a zsebébe nyúl. Felismerem a lila öngyújtót, az Judyé a bárból.  Harry nem néz rám, miközben meggyújtja.
- Az én szüleim is el vannak rontva! Az apám a rehabon van az isten szerelmére! – kiabálok neki vissza.
Tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy Christian vallomása lesz Harry töréspontja. Egy ember csak annyit képes kezelni, Harry pedig már olyan törékeny volt.
- Ez az utolsó esélyed, hogy elmenj, mielőtt a földig ég ez a hely – feleli anélkül, hogy rám nézne.
- Felégeted a házat úgy, hogy én is benne vagyok? – fuldoklom. Már sírok, nem emlékszem, mikor kezdtem el.
- Nem – mondja. Csizmái olyan hangosak, ahogy átjön a szobán, fejem szédül, szívem fáj, és félek, elvesztettem a realitásérzékemet. – Gyere – emeli fel a kezét nekem, kérve, hogy fogadjam el.
- Add nekem az öngyújtót.
- Gyere ide – tárja szét mindkét kezét nekem. Teljesen zokogok most már. – Kérlek.
- Add ide az öngyújtót és elmehetünk együtt – kényszerítem magamat, hogy figyelmen kívül hagyjam ismerős magához hívását, nem számít, mennyire fáj ezt megtenni. A karjaiba akarok futni és elvinni őt innen. De ez nem egy Austen regény boldog befejezéssel és jó szándékkal, ez Hemingway a legjobb esetben is, és pontosan átlátok gesztusain.
- Majdnem elhitetted velem, hogy normális lehetek – feleli, az öngyújtó még mindig veszélyesen pihen a tenyerében.
- Senki sem az – sírok. – Senki sem normális, nem akarom, hogy az legyél. Szeretlek most, szeretlek téged és ezt az egészet! – nézek körbe a nappaliban, majd vissza Harryhez.
- Nem lehet. Senki sem fogja tenni vagy tette valaha, még a saját anyám sem.
Megkönnyebbülés áraszt el, amikor kinyílik az első ajtó, és Christian siet be a nappaliba. Megáll léptében, amikor felfogja a kis szoba állapotát, majdnem minden centit alkohol borít.
- Mi… – kezdi el Christian, szemei összeszűkülnek az öngyújtóra Harry kezében. – Szirénákat hallottam idefelé jövet. El kell mennünk, most! – kiáltja.
- Hogyan… – néz oda-vissza Christian és köztem. – Felhívtad őt?
- Persze, hogy igen! Mit kellett volna csinálnia? Engedni, hogy leégesd a házat és letartóztassanak? – kiabálja Christian.
- Húzzatok a picsába! Mindketten! – dobja kezeit a levegőbe Harry, még mindig fogva az öngyújtót.
- Louis, menj ki – fordul hozzám Christian.
- Nem, nem hagyom őt idebent – tartok ki álláspontomnál. Nem tanulta még meg Christian, hogy Harryt és engem nem kellene szétválasztani?
- Menj – feleli Harry, egy lépést téve felém. Nagyujjával megpöccinti a fémet az öngyújtón, meggyújtva a lángot. – Vidd őt ki – mossa össze a szavakat.
- Az autóm a sikátorban parkol az utca túloldalán, menj oda és várj meg minket – utasít Christian. Amikor Harryre nézek, szemei a fehér lángra fókuszálnak, és elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, meg fogja csinálni ezt, akár elmegyek, akár nem. Túlságosan is részeg, és túlságosan zaklatott, hogy megálljon most. Egy hideg kulcscsomót helyez a kezembe. – Nem fogom engedni, hogy bármi is történjen vele – ígéri meg nekem.
Egy pillanatnyi belső harc után ujjaimat a kulcsok köré fonom, aztán kisétálok az első ajtón anélkül, hogy visszanéznék. Átsétálok az úton, és imádkozom, hogy a szirénáknak a távolban más úti céljuk legyen.

Harry szemszöge
- Rajta! – kiabálja Vance, kezeivel intve maga előtt. Miről beszél és mi a faszért van ő itt egyáltalán? Utálom Louis-t amiért felhívta őt. Ezt visszavonom, soha nem tudnám utálni őt, de baszki, felidegesít.
- Senki nem akarja, hogy itt legyél – olyan érzés, mintha zsibbadna a szám, ahogy ehhez az emberhez beszélek. Szemeim égnek. Hol van Louis? Elment? Azt hittem, igen, de most össze vagyok zavarodva.
- Gyújts tüzet – mondja nekem.
- Miért? Azt akarod, hogy elégjek a házzal? Az összes hibád eltűnne, ha én is eltűnnék – a fém a gyújtón égeti a durva bőrt a nagyujjamon, de továbbra is a tűzzem játszom.
- Nem, azt akarom, hogy felégesd a házat. Talán akkor megnyugodhatsz egy kicsit – szerintem lehet, hogy kiabál velem, de alig látok tisztán, nemhogy felmérjem a hangerejét. Tényleg engedélyt ad arra, hogy felégessem ezt a szart? Ki mondta, hogy nekem kurvára engedély kell?
- Ki vagy te, hogy megadd nekem a jóváhagyást? Kurvára nem kérdeztelek – viszem lejjebb a lángot a kanapé karjához, aztán várok. Semmi sem történik.
- Az nem úgy működik – feleli. Vagy talán én vagyok az, aki beszél, a pokolba is ha tudom.
Egy régi magazinért nyúlok, ami az egyik doboz tetején fekszik, majd a lánghoz teszem az oldalak sarkát. Azonnal lángra lobban. Figyelem, ahogy a tűz felszökik az oldalakon, majd az égő újságot a kanapéra dobom. Le vagyok nyűgözve, milyen gyorsan nyeli el a tűz a kanapét, és esküszöm, hogy érzem elégni a kibaszott emlékeket azzal a szarral együtt. A rum nyoma a következő, vonalban ég el. Szemeim alig tudnak lépést tartani a lángokkal, ahogy áttáncolnak a padlólapokon, csattanva és recsegve, a legkellemesebb hangokat hallatva.
- Elégedett vagy? – kiabálja Vance a lángok hangján át. Nem tudom, hogy az vagyok-e. Louis nem lenne, szomorú lenne, hogy tönkretettem a házat.
- Hol van ő? – kérdezem tőle, átkutatva a szobát. Ha idebent van, és történik vele valami…
- Odakint van. Biztonságban – biztosít engem. Kurvára utálom Vance-t. Ez az egész az ő hibája. Ha felnevelt volna, nem lennék ilyen rossz ember. Nem bántottam volna meg olyan sok embert, főleg Louis-t. Soha nem akartam megbántani őt, de mindig megteszem.
- Hol voltál? – kérdezem tőle. Bárcsak megnőnének a lángok. A kis méretükkel sosem fogják elégetni a házat teljesen. Lehet, hogy elrejtettem még egy üveget valahol. Nem tudok elég tisztán gondolkozni ahhoz, hogy emlékezzek.
- A hotelben voltam Kimberlyvel. Menjünk, mielőtt a tűzoltóság megérkezik, vagy mielőtt megsérülsz.
- Nem, hol voltál azon az estén – teszem tisztává. A helyiség elkezd forogni, és az égő szobából származó hő fojtogat.
- Nem voltam itt! Amerikában voltam. Soha nem engedném, hogy valami olyasmi történjen anyáddal! Mennünk kell! – ordítja. Miért mennénk? Nézni akarom, hogy ez a szar elég.
- Nos, mindenesetre megtörtént – testem egyre nehezebb és nehezebb lesz. Valószínűleg le kellene ülnöm, de ha nekem le kell játszanom ezeket a képeket a fejemben, akkor neki is. – Rohadtul kurvára péppé verték őt. Mindegyikük volt vele, újra és újra megdugták.
Annyira kibaszottul fáj a mellkasom, bárcsak benyúlhatnék és kiránthatnék mindent. Minden könnyebb volt, mielőtt találkoztam Louis-val, semmi sem tudott megbántani. Még ez a szarság se fájt így, megtanultam elnyomni azt, amíg Louis-tól… Louis-tól szarul nem éreztem magam, amit soha nem akartam, most meg úgy tűnik, nem tudom kikapcsolni ezt.
- Sajnálom! Annyira sajnálom, hogy ez történt! Megállíthattam volna! – Vance sír. Hogy merészel kibaszottul sírni, amikor neki nem kellett látnia, nem kellett látnia minden egyes alkalommal, amikor lehunyta a szemeit, hogy aludjon, évről évre, évről évre.
Felvillanó kék fények szűrődnek be az ablakon, félbeszakítva a tábortüzemet. A szirénák kurva hangosak, szent szar, hangosak.
- Kifelé! – kiabálja Vance. – Kifelé most! Menj ki a hátsóajtón és szállj be a kocsimba! Menj! – üvölti őrjöngve. Kibaszottul drámai.
- Baszd meg – botladozom, a szoba most gyorsabban forog, a szirénák meg átszúrják a fülemet.
Mielőtt megállíthatnám őt, kezei rajtam vannak és átlöki részeg testemet a nappalin és a konyhán. Megpróbálok visszalökni, de izmaim nem hajlandóak együttműködni. A hideg levegő megüt, amitől szédülök, seggem pedig a betonon landol.
- Menj a sikátorba és szállj be a kocsimba – azt hiszem, hogy mondja.
Lábra botladozom, miután néhányszor elesek, aztán megpróbálom kinyitni a hátsó ajtót, kurvára bezárta. Több hangot is hallok, mindegyik kiabál, valami meg rezeg. Mi a fasz ez? Előveszem a telefonomat a zsebemből, és Louis neve villan fel a képernyőn. Vagy elmegyek megkeresni Vance kocsiját a sikátorban és szembenézek vele, vagy kimehetek és letartóztatnak. Homályos arcára nézek a képernyőn, és meg is születik a döntés.
Az életemért se tudom kitalálni, hogy a faszba fogok átmenni az úton anélkül, hogy a zsaruk meglátnának. A képernyő a telefonomon megkétszereződött és mozgolódik, de valahogy sikerül tárcsáznom Louis számát.
- Harry! Jól vagy? – sírja a telefonba.
- Vegyél fel az utca végén, a temető előtt – felemelem a kallantyút a szomszéd kapuján, aztán megszakítom a hívást. Legalább nem kell átmennem Robin udvarán. Az kínos lenne. Feleségül vette anyát ma? Az ő érdekében remélem, hogy nem.
„Nem akarnád, hogy egyedül legyen örökké. Tudod, hogy szereted őt, ő még mindig az anyukád.” Szólal meg a fejemben Louis hangja. Nagyszerű, most már hangokat hallok.
„Nem vagyok tökéletes. Senki sem az.” Emlékeztet édes hangja. De téved, nagyon téved, ő naiv és tökéletes.
Sikerül azon találni magamat, hogy anya utcájának a sarkánál állok. A temető mögöttem sötét, az egyetlen fény a villogó kékek a távolban. A fekete BMW pillanatokkal később bekanyarodik, majd Louis lép elém. Szó nélkül szállok be a kocsiba, ő pedig megnyomja a gázpedált.
- Hová kellene mennem? – hangja rekedt, és megpróbálja abbahagyni a zokogást, de szerencsétlenül nem sikerül neki.
- Nem tudom. Nincs sok – szemeim nehezek. – Hely itt, este van és késő… és semmi sincs nyitva… – lehunyom a szemeimet, mire minden eltűnik.

…

Rendőrségi szirénák hangja riaszt fel. Megugrom a hangos zajon, fejem pedig a kocsi tetejéhez ütődik. Kocsi? Mi a faszért vagyok egy autóban? Átnézek, és Louis-t látom meg az ülésen ülve, szemei lehunyva, lábai felhúzva a testemhez. Azonnal egy alvó cicára emlékeztet. A fejem kibaszottul megöl. Kurvára túl sokat ittam.
Nappal van, a nap a felhők mögött rejtőzködik, amitől az ég szürke és sivár. A műszerfalon lévő óra arról tájékoztat, hogy tíz perc múlva hét óra. Nem ismerem fel a parkolót, amiben állunk, aztán megpróbálok emlékezni arra, hogy a fenébe kerültem be a kocsiba mindenek előtt.
Most már nincsenek rendőrautók vagy szirénák… Biztosan álmomban hallottam őket. Fejem lüktet, és amikor felhúzom a pólómat, hogy megtöröljem az arcomat, füst tömény szaga árasztja el orrlyukaimat. Egy égő kanapé villanásai és Louis sírása játszódik le a fejemben. Küzdök, hogy összerakjam őket, még mindig félig részeg vagyok.
Louis megmozdul mellettem, majd szemei megrebbennek, mielőtt kinyílnak. Nem tudom, mennyit látott tegnap este, nem tudom, mit tettem vagy mondtam, de azt tudom, hogy attól ahogy rám néz most, azt kívánom, bárcsak én is elégtem volna azzal a házzal.
- Louis, én… – nem tudom, mit mondjak neki, az agyam nem működik, ahogy a kurva szám se. Judy kifehérített haja, és az, hogy Christian kilök anya házának hátsó ajtaján, kitölt néhány űrt az emlékezetemben.
- Jól vagy? – kérdezi tőlem, hangja lágy és durva ugyanakkor. Meg tudom mondani, hogy majdnem elment a hangja. Azt kérdezi, hogy jól vagyok-e?
- Uhm, igen? Te? – tanulmányozom arcát, összezavarodva kérdésén. Talán nem emlékszem az este legnagyobb részére… a pokolba is, a napnak vagy az estének, de azt tudom, hogy dühösnek kellene lennie rám. Ő lassan bólint, szemei ugyanazt a kutatást végzik, mint az enyéim. – Megpróbálok emlékezni… – mondom neki. – Jöttek a zsaruk… – mozgolódok az emlékek között, ahogy előjönnek. – A ház égett… hol vagyunk? – nézek ki az ablakon, megpróbálva kitalálni.
- Mi… nos, nem igazán vagyok biztos benne, hogy hol vagyunk – köszörüli meg a torkát, majd egyenesen kinéz a szélvédőn. Biztosan sokat kiabált. Vagy sírt, vagy mindkettő, mert alig tud beszélni. – Nem tudtam hová menni, te meg elaludtál, így csak vezettem tovább, de olyan fáradt voltam. Végül le kellett kanyarodnom az útról – szemei véreresek és duzzadtak, ajkai szárazok és repedezettek. Louis alig felismerhető, még mindig gyönyörű, de kiszipolyoztam őt.
Ránézve most, látom a melegség hiányát az arcában, a remény hiányát a szemeiben, a hiányzó boldogságot telt ajkaiból. Elvettem egy gyönyörű fiút, aki másokért éli az életét, egy fiút, aki mindig megtalálja mindenben a jót, és átváltoztattam őt egy testté, akinek az üres szemei tekintenek rám vissza most.
- Hányni fogok – fulladozok, majd gyorsan kinyitom az anyósülés ajtaját. Az összes whisky, az összes rum és az összes hibám kiloccsan a betonra, és többször is hányok, amíg semmim sem marad, csak a bűntudat.