Chapter 268

Helló! 😊

Sikerült kis időt szakítanom ma, úgyhogy itt is van a fejezet. Az átolvasása után hirtelen szavakat sem találok. Letaglózó lesz, és végtelenül szomorú, szólok előre, ahogyan a mostani részek is voltak 😞💔 Inkább nem is ragozom tovább, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok gondolni az események után. Találkozunk egy hét múlva, a szokásos módon. Ó, és köszönöm szépen a drukkolást, jól sikerült minden vizsgám 💖

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 268

Louis szemszöge
- Használhatod a zuhanyzót itt, pokolian nézel ki, haver – feleli Kimberly kedves hangon, nem túl hízelgő szavai ellenére.
Harry még mindig az asztalnál ül, egy csésze kávé van hatalmas kezeiben. Alig nézett rám, mióta besétáltam a konyhába, és úgy találtam őt, hogy Smith-szel beszélget. Annak a gondolata, hogy Harry Smith-szel van, testvérekként időt töltenek egymással, megmelengeti a szívemet.
- Az összes ruhám a bérelt autóban van annál a bárnál – mondom neki. Semmit sem akarok jobban egy zuhanynál, de nincs semmi ruhám, amit felvehetek.
- Felvehetsz valamit az enyémből – ajánlja még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy sosem hordanám a ruháit. – Vagy Christianéból, van valamilyen rövidnadrágja és pólója, amit…
- Nem, kurvára nem – szól közbe Harry, egy kemény pillantást küldve Kimberlynek, miközben lábra áll. – Megyek, elhozom a cuccaidat. Nem veszed fel a ruháit.
Kimberly kinyitja a száját, hogy vitatkozzon, de becsukja azt, mielőtt a szavak elhagyhatnák. Megkönnyebbült szemekkel nézek rá, hálásan, hogy nem bontakozik ki egy háború a szállodai lakosztálya konyhájában.
- Milyen messze van a Gabriel’s innen? – kérdezem, remélve, hogy egyikük tudja a választ.
- Tíz perc – válaszolja Harry, majd kinyújtja a kezét a kulcsokért a kocsihoz.
- Tudsz vezetni? – kérdezem tőle. Én vezettem vissza Allhallows-ból a túlzott mennyiségű alkohol miatt, amit elfogyasztott csak tizenkét órával ezelőtt, szemei pedig még mindig üvegesek.
- Igen – feleli nyersen. Kimberly javaslata, miszerint vegyem kölcsön Christian ruházatát, a mogorvából dühössé változtatta Harryt kevesebb mint egy perc alatt.
- Akarod, hogy menjek? Visszahozhatom a bérelt kocsit, mivel te Christian au… – kezdem el kérdezni, hogy vele kellene-e mennem, figyelembe véve mindent, ami az elmúlt huszonnégy órában történt, de gyorsan félbe szakítanak.
- Nem. Rendben leszek – hangsúlya türelmetlen, én meg megharapom a nyelvemet, szó szerint, hogy visszafogjam magamat attól, hogy kiosszam őt. Nem tudom, mi ütött belém az utóbbi időben, de egyre nehezebbnek és nehezebbnek találom azt, hogy befogjam a számat. Ez csak jó dolog lehet számomra, Harrynek talán nem, de nekem biztosan.
Harry minden további szó vagy felém vetett pillantás nélkül elhagyja a lakosztályt. Sokáig a falra bámulok, néma percek telnek el, mielőtt Kimberly hangja töri meg révületemet.
- Hogy kezeli a helyzetet? – kérdezi az asztalhoz vezetve engem.
- Nem jól.
- Azt látom. Egy házat leégetni valószínűleg nem a legjobb mód arra, hogy a haragot kezeljük – feleli, egy csipetnyi ítélkezés sincs a hangjában.
- Nem a haragja az, amitől félek – a sötét fára nézek az asztalon, nem vagyok hajlandó arra, hogy tekintetem találkozzon barátoméval. – Érzem őt elhúzódni minden lélegzetvételével. Tudom, hogy ez gyerekes és önző dolog tőlem, hogy egyáltalán megemlítsem ezt neked, mert mindezeken mész keresztül most, Christian meg bajban van… – halkulok el, eldöntve, hogy jobb lesz, ha önző gondolataimat megtartom magamnak.
- Louis – teszi kezét az enyémre. – Nincs olyan szabály, ami azt mondja, hogy egy időben csak egy ember érezhet fájdalmat. Te is ezen mész keresztül, éppen annyira, amennyire én.
- Tudom, de nem akarlak zavarni téged a probl…
- Nem zavarsz, bökd ki – erőlteti Kimberly.
Felnézek rá azzal a szándékkal, hogy csendben maradok, hogy megtartsam a panaszkodásaimat magamnak, de ő megrázza a fejét, mintha olvasna a fejemben.
- Itt akar maradni Londonban, és tudom, hogy ha engedem neki, akkor befejezzük.
- Úgy tűnik, nektek más definíciótok van a befejezésről, mint nekünk, többieknek – mosolyodik el, én pedig a nyaka köré akarom fonni a karjaimat, amiért ilyen meleg mosollyal ajándékoz meg a pokol közepén.
- Tudom, hogy nehéz hinni nekem, amikor ezt mondom, tekintettel a mi… történelmünkre, de ez az egész dolog Christiannal és Anne-nel vagy a szeg lesz a koporsónkhoz, vagy a megmentő kegyelem lesz. Nem látok semmi más kimenetelt, és most félek attól, hogy mi fog következni.
- Túl sok teher van rajtad. Öntsd ki a mérgedet nekem. Önts ki, és önts ki még egy kicsit. Attól, amit mondasz, semmivel sem fogok kevesebbet gondolni rólad, vagy bármi. Amilyen önző ribanc vagyok, más valaki problémáira van szükségem, hogy eltereljem a figyelmemet a saját bajaimról most.
Nem várok Kimberlyre, hogy meggondolja magát, helyette a zsilipek kinyitódnak, és kiömlenek a szavak a számból, mint az irányíthatatlan, zubogó víz.
- Harry Londonban akar maradni. Itt akar maradni, engem meg visszaküldeni Seattle-be, mint valami terhet, amit alig vár, hogy lerakjon. Elhúzódik tőlem, ahogy mindig is teszi minden egyes alkalommal, amikor megbántódik, most pedig a legvégéig ment el, és leégette azt a házat, és egyáltalán nincs bűntudata. Tudom, hogy dühös, és soha nem mondanám ezt neki, de rosszabbá teszi a dolgokat saját magának. Ha foglalkozna a haragjával és bevallaná, hogy érezhet fájdalmat, bevallaná, hogy valaki más, mint önmaga és én, fontos a világában, átvészelhetné ezt. Felbosszant, mert azt mondja nekem, hogy nem tud élni nélkülem, és hogy inkább meghalna, minthogy elveszítsen engem, de amint a dolgok rosszabbá válnak, mit csinál? Ellök engem. Nem fogok lemondani róla, túl mélyen vagyok már ahhoz, de néha csak annyira belefáradok a küzdelembe, hogy elkezdek azon gondolkozni, milyen lett volna az életem nélküle, de amikor elkezdem elképzelni, majdnem összeesek a fájdalomtól.
Megfogom a félig üres csésze kávét az asztalról és megiszom. A hangom már jobb, mint néhány órával ezelőtt, de beszédem megtette hatását fájó torkomon.
- Még mindig nincs értelme nekem, ennyi hónap után, az összes zűrzavar után, hogy inkább megtenném mindezt, – intek kezemmel körbe a helyiségben egy drámai gesztussal – minthogy nélküle legyek. A legrosszabb idők vele semmik a legjobbakhoz hasonlítva. Nem tudom, hogy téveszmés vagy őrült vagyok-e, talán mindkettő, de jobban szeretem őt magamnál, jobban, mint azt valaha is gondoltam, hogy lehetséges, és csak azt akarom, hogy boldog legyen. Nem értem, hanem érte. Azt akarom, hogy a tükörbe nézzen és mosolyogjon, ne a homlokát ráncolja. Szükségem van rá, hogy ne szörnyként gondoljon magára, szükségem van rá, hogy lássa az igazi önmagát, mert ha nem húzza ki magát a gonosztevő szerepből, az tönkre fogja tenni őt, nekem pedig csak hamu fog maradni. Kérlek, ne mondj neki ebből semmit, még Christiannak se, csak arra volt szükségem, hogy mindezt kiadjam magamból, mert úgy érzem, fuldoklok és nehéz a víz felett tartanom magamat, főleg amikor az áramlat ellen harcolok, hogy megmentsem inkább őt, mint magamat – hangom megtörik az utolsó résznél, és egy köhögő zűrzavarrá válok. – És Harry nem… Nem akar gyerekeket vagy összeházasodni velem.
- Remélted, hogy meggondolja magát? – kérdezi Kimberly.
- Igen, sajnos igen. Majdnem biztos voltam benne, hogy igen, nem most persze, de évekkel később. Azt gondoltam talán, hogy ha idősebb lesz és mindketten befejezzük az egyetemet, végül meggondolja magát, de most még jobban illúziónak tűnik, mint korábban – érzem az arcomat elpirulni zavaromban. Nem tudom elhinni, hogy tényleg kimondom ezeket a dolgokat hangosan. – Tudom, hogy nevetségesen hangzom gyerekeken aggódva az én koromban, de az, hogy apa legyek, mindig egy olyan valami volt, amit azóta akarok, amióta csak emlékszem. Nem tudom, hogy azért van-e ez, mert anya és apa nem a legjobb szülők voltak, de mindig éreztem ezt a késztetést, ezt a szükséget, hogy apa legyek. Nem csak apa, hanem egy nagyon jó apa, egy apa, aki feltétel nélkül szereti a gyerekét, soha nem ítélném el őt vagy becsülném le. Soha nem gyakorolnék rá nyomást vagy aláznám őt meg. Nem próbálnám meg megformálni őt a saját jobb verziómmá.
Először őrültnek éreztem magam, de Kimberly végig bólogat mindenre, amit mondok, amitől úgy érzem, mintha talán nem én lennék az egyetlen, aki így érez.
- Szerintem jó apa lennék, ha valaha is megadatik az esély, és annak a gondolatától, hogy egy barna hajú, kék szemű kislány Harry karjaiba fut, szó szerint a torkomban van a szívem. Néha elképzelem, tudom, hogy ez hülyeség, de néha elképzelem őket ott ülni, mindkettőjüket rendezetlen, göndör hajjal – felnevetek a tréfás vízión, a vízión, melyet már túl sokszor képzeltem el az időpontom óta, mint amit normálisnak lehetne tekinteni. – Harry olvasna neki, és a vállain vinné, a kislány pedig az ujjai köré csavarná őt – kényszerítek ki egy mosolyt, megpróbálva kitörölni az édes képet a fejemből. – De ő nem akarja ezt, és most, hogy megtudta, Christian az apja, tudom, hogy soha, soha nem is fogja akarni – fejezem be panaszkodásomat. Megcsináltam ezt az egészet egyetlen könnycsepp nélkül, nem tehetek róla, de büszke vagyok magamra.
Felsóhajtok a falon lévő órára pillantva. Harrynek vissza kellene érnie bármelyik percben. Össze kell szednem magamat, mielőtt visszajön, ő már így is eléggé távol van tőlem. A gyerekek megemlítésétől egy mérföldnyire lesz, mielőtt az ajtó egyáltalán becsukódna mögötte.

Harry szemszöge
„Azt kívánom, bárcsak velem maradhatnál örökké.” Mondta Louis a mellkasomnak. Miért akarna örökké velem lenni? Milyen lenne az egyáltalán? Louis és én a negyvenes éveinkben gyerekek nélkül, házasság nélkül, csak ketten?
Az tökéletes lenne, nekem. Az lenne az én abszolút ideális jövőm, de tudom, hogy ez sosem lenne elég neki. Már túl sokszor vitatkoztunk ugyanazon ahhoz, hogy megszámoljam, ő lenne az első, aki beadná a derekát, mert én soha nem tenném meg. Ő lemondana a gyerekekről és a házasságról, értem.
Milyen apa lennék? Szar, az rohadt biztos. Nem tudok átjutni a kérdésen nevetés nélkül, nevetséges egyáltalán fontolóra venni is. Amilyen elbaszott ez a kirándulás, ez egy kibaszott nagy ébresztő volt nekem, amikor a Louis-val való kapcsolatomról van szó. Mindig is próbáltam figyelmeztetni őt, próbáltam visszatartani őt attól, hogy lefelé jöjjön velem, de soha nem próbáltam elég keményen.
Ha őszinte vagyok, tudom, hogy keményebben is erőlködhettem volna, hogy biztonságban tartsam őt magamtól, de önző módon nem tudtam megtenni. Most látva azt, milyen lesz az élete velem, nincs más választásom. Ez az utazás kitisztította a ködöt a fejemből, és csodálatos módon megkaptam a lehetőséget, hogy legyen egy szabad kártyám. Visszaküldhetem őt Amerikába, és tovább folytathatja az életét nélkülem. A nehéz, hatalmaskodó fájdalmat, mely kellemetlenül ülepszik meg a bordáim felett, könnyen el lehet némítani túlzott mennyiségű alkohollal.
Louis jövője velem semmi sem, csak magányos, fekete lyuk neki. Én mindent megkapnék, amit akarnék tőle. Folyamatos szerelme és ragaszkodása évekig és évekig, de ő beteljesületlenül maradna, és ahogy minden év eltelik, ő egyre jobban és jobban fog neheztelni rám, amiért megfosztottam őt attól, amit igazán akart. Akkor már elvágom a közepén és megmentem neki az elvesztegetett időt.
Amikor megérkezek a Gabriel’s-hez, gyorsan bedobom Louis táskáját a hátsóülésre, majd visszaindulok Kimberly hoteléhez. Kell egy terv, egy szilárd, kurva terv, amihez ténylegesen ragaszkodni fogok. Louis túl makacs és túlságosan is szerelmes belém, hogy egyszerűen lemondjon rólam.
Ez az ő problémája, egyike azoknak az embereknek, akik adnak és adnak anélkül, hogy fogadnának valamit, és az elbaszott igazság az, hogy az olyan emberek, mint ő a legkönnyebb áldozatok olyan valakiknek, mint én, aki elvesz és elvesz, amíg semmi sem marad. Ezt csinálom a kezdetek óta, és mindig is ezt fogom csinálni.
Louis majd megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről persze, tudom, hogy igen. Azt fogja mondani, hogy a házasság már nem fontos, de hazudna magának azért, hogy engem megtartson. Az tényleg sokat mond rólam, hogy ennyire feltétel nélkül szeressen engem. A bennem lévő mazochista elkezdi kétségbe vonni a szerelmét, miközben bekanyarodok a parkolóba, hogy visszainduljak a hotelbe.
Szeret engem annyira, amennyire mondja, vagy a függőm lett? Heves különbség van közte, és minél több szarságot visel el tőlem, annál inkább tűnik függőségnek, annak az izgalma, hogy vár rám, mikor baszom el újra, így ő ott lehet, hogy rendbe hozzon.
Ez a helyzet, biztosan egy projektnek lát engem, valakit, akit rendbe hozhat. A beszélgetés már feljött korábban, többször is, de Louis nem volt hajlandó bevallani. Előkeresem az emlékeimet egy konkrétért, aztán végre megtalálom azt zavaros, másnapos agyamban.

- Harry – nézett fel rám Louis aggódó szemekkel. Ez közvetlenül azután volt, hogy anya visszament Londonba karácsony után.
- Igen? – kérdeztem fogaim között egy tollal.
- Segítesz nekem levinni ezt a fát, amikor befejezted a munkát?
Nem igazán dolgoztam, írtam, de ő ezt nem tudta. Hosszú és érdekes napunk volt aznap, rajtakaptam, hogy kibaszott Trevorral jött vissza az ebédről, aztán az asztalára előre hajolt és eszméletlenül megdugtam őt.
- Igen, csak adj egy percet – raktam el az oldalakat, félve, hogy meglátja őket, miközben takarít, majd felálltam, hogy segítsek neki levinni a kis fát, amit anyával díszítettek fel.
- Min dolgozol egyébként? Valami jón? – kérdezte a szakadt irattartóért nyúlva, ami miatt folyamatosan piszkált.
- Semmin – rántottam ki a kezeiből, mielőtt kinyithatta volna. Ő visszahúzódott, nyilvánvalóan meglepődött és kicsit megbántódott cselekedeteimtől.
- Bocsi – felelte halkan. Egy mély homlokráncolás jelent meg gyönyörű arcán, én pedig a kanapéra dobtam az irattartót és a kezeiért nyúltam. – Csak kérdeztem, nem akartam kíváncsiskodni vagy felzaklatni téged – mondta nekem. Baszki, akkora pöcs voltam. Még mindig az vagyok.
- Semmi gond, csak ne szórakozz a munkahelyi szarjaimmal. Én nem… – nem tudtam előrukkolni egy kifogással, hogy miért nem kellene ezt tennie, mert a múltban engedtem neki. Akármikor mikor elkészültem egy piszkozattal, amiről tudtam, hogy tetszeni fog neki, engedtem, hogy elolvassa. Imádta, amikor ezt csináltam, erre most meg leszidom őt ezért.
- Oké – fordult el tőlem, majd elkezdte leszedni a díszeket a förtelmes fáról.
A hátára bámultam néhány percig, azon gondolkozva, miért voltam olyan mérges. Ha elolvasta volna, amit írtam, hogyan érzett volna? Tetszett volna neki? Vagy megdöbbent és kiakadt volna? Nem tudtam, és még mindig nem tudom, ezért még mindig fogalma sincs róla a mai napig.
- Oké? Ez minden, amit mondasz? – piszkáltam őt egy veszekedést akarva. A veszekedés jobb volt, mint hogy figyelmen kívül hagyjuk egymást, a kiabálások meg jobbak voltak, mint a hallgatás.
- Nem fogok szórakozni a dolgaiddal többé. Nem tudtam, hogy ennyire kiakadsz – még mindig nem fordult meg, hogy rám nézzen.
- Én… – küzdöttem, hogy találjak valamit, amin veszekedhetünk. – Miért vagy velem egyáltalán? Mindazok után, ami történt? A dráma az, amit szeretsz?
- Mi? – végre megfordult, egy kis, hópehely alakú dísz volt a kezében. – Miért kezdesz el veszekedni velem? Azt mondtam, hogy nem fogok többet a dolgaidhoz nyúlni.
- Nem kezdek veszekedést – hazudtam. – Csak tudni akarom, mert úgy tűnik, függsz a drámától és a fel-le menetektől, jobban, mint bármitől – tudtam, hogy nem volt fair ezt mondani neki, de mindennek ellenére kimondtam. Rossz hangulatban voltam, és azt akartam, hogy csatlakozzon hozzám.
- Tudod, hogy ez nem igaz – lépett felém, letéve a díszt a fa melletti dobozba. – Szeretlek, még akkor is, amikor veszekedni próbálsz velem. Utálom a drámát, tudod ezt. Magadért szeretlek, történet vége – állt lábujjhegyre, hogy megpuszilja az arcomat, én pedig karjaimat köré fontam.
- Akkor miért szeretsz engem? Semmit sem teszek érted – vitatkoztam. A jelenet, melyet Vance-nál okoztam korábban, friss volt a fejemben. Louis vett egy türelmes lélegzetet, és fejét a mellkasomnál pihentette.
- Ez – ütögette meg mutatóujjával a szívemnél. – Ezért, most pedig kérlek, ne veszekedj velem tovább. Van egy papír, amin dolgoznom kell, ez a fa meg nem rakja el magát – olyan gyengéd volt velem, olyan megértő, még akkor is, amikor nem érdemeltem meg.
- Szeretlek – mondtam a hajába, aztán kezeimet a csípőjéhez tettem. Ő hozzám igazodott, megengedve nekem, hogy felemeljem őt a karjaimba, majd lábait a derekam köré fonta, miközben átvittem őt a nappalin a kanapéhoz.
- Szeretlek, mindig. Ne kételkedj bennem, mindig szeretni foglak – biztosított engem szájával az enyémen.
Lassan vetkőztettem őt le, megízlelve minden centijét szexi görbéinek. Imádtam, ahogy szemei kitágultak, miközben feltettem az óvszert. Mellkasa gyorsan mozgott fel-le, miközben elkezdtem mozgatni a kezemet magamon előtte, türelmetlen lélegzetvételek és egy kis nyafogás volt minden, ami ahhoz kellett, hogy ne ugrassam őt tovább. A combjai közé mozdultam, aztán lassan belé lökődtem, olyan szoros volt, elvesztettem magamat benne, és még mindig nem emlékszem, hogyan tettük el azt a rohadt fát.

Túl sokat csinálom ezt mostanában, hosszasan elidőzök boldog emlékeken a vele töltött időből. Kezeim remegnek, megmarkolva a kormányt, miközben kiszedem magamat az emlékekből, nyögései és nyöszörgései elhalványulnak, ahogy visszakényszerítem magamat a jelenbe.
Egy lassú forgalmi vonalban várok, csak néhány mérföldre Louis-tól. Meg kell szilárdítanom cselekvési tervemet, és meg kell bizonyosodnom róla, hogy a segge azon a gépen lesz ma este. Ez egy késői járat, nem indul el kilencig, szóval rengeteg ideje lesz, hogy kiérjen a Heathrow-ra. Kimberly ki fogja vinni oda, tudom, hogy megteszi. A fejem még mindig fáj, az ital lassan megy ki a testemből, és még mindig egy kicsit ittasnak érzem magam. Nem annyira, hogy ne tudnék vezetni, de a fejem még mindig nincs ott teljesen.
- Harry! – szólít a nevemen egy ismerős hang. A hangot tompítja az ablakom, így gyorsan letekerem azt. Minden alkalommal, amikor megfordulok, valaki a múltamból ott van, a nevemen szólítva.
- Szent szar! – kiáltom a mellettem lévő autónak. Egy régi barátom, Mark van a következő sávban. Ha ez nem egy jel fentről, akkor nem tudom mi.
- Állj félre! – kiabálja vissza, egy széles mosoly van az arcán. Egy fagylaltozó parkolójába kanyarodok Vance bérelt kocsijával, ő pedig leparkol mellettem.
Előbb száll ki a szar autójából, mint én, majd idesiet, hogy kinyissa az ajtómat.
- Visszajöttél és nem is szóltál nekem? – kiáltja, megütögetve a vállamat. – És a fenébe is, mondd, hogy ez a BMW bérelt, vagy meggazdagodtál?
- Ez egy hosszú történet, de bérelt a kocsi.
- Végleg visszajöttél, vagy mi? – kérdezi. Barna haja rövidre van nyírva most, szemei pedig éppen olyan fényesek, amilyenek mindig is voltak.
- Igen, végleg visszajöttem – válaszolok neki, eldöntve ezt. Én itt maradok, Louis meg visszamegy, ilyen egyszerű. Egy kibaszott idióta vagyok, amiért megpróbálom meggyőzni magamat, hogy ez ilyen egyszerű lesz.
- Hol vannak a kibaszott piercingjeid? Kiszedted őket? – tanulmányozza az arcomat. Én ugyanezt teszem, észrevéve, hogy már snakebite piercingje van.
- Igen, meguntam őket – válaszolok egy vállrándítással.
- Azt a rohadt, máshogy nézel ki. Ez kurvára őrület. Mióta is, két éve? Három? A pokolba, legalább tíz éve be vagyok szívva, szóval nem tudom megmondani – nevet fel, majd belenyúl a zsebébe, hogy elővegyen egy csomag cigit. Visszautasítom, amikor megkínál egyel, mire felhúzza rám a szemöldökét. – Mi van, tiszta lettél? – vádol meg.
- Nem, csak nem akarok egy kurva cigit – csattanok fel rá.
Mark felnevet, ahogy mindig is tette, amikor ilyen voltam vele. Mindig ő volt a kis delikvens csoportunk vezetője. Idősebb volt tőlem, csak egy évvel, de egy módon mindig felnéztem rá, és olyan akartam lenni, mint ő. Ezért volt az, hogy amikor egy még idősebb srác, James képbe jött és ő és Mark elkezdték a játékokat, egyből benne voltam én is. Nem igazán zavart, ahogy bántak a lányokkal, még akkor sem, amikor felvették őket anélkül, hogy tudtak volna róla.
- Ribanckodsz most, nem? – mosolyodik el, égő cigarettája a fogai között van.
- Menj a picsába. Be vagy szívva most, ugye? – kérdezem tőle. Tudtam, hogy mindig ilyen lesz, mindig beszívva és megragadva a dicsőséges napjainál, amikor kibaszott sok csajt dugott meg és állandóan be volt szívva.
- Nem, bár egy hosszú estén vagyok túl – vigyorodik el, nyilvánvalóan büszke magára, amiért emlékszik akármit vagy akárkit is csinált tegnap este. – Te merre indultál most? Anyukádnál maradsz?
Mellkasom összeszorul anyának és a házának az említésére, amit földig égettem.
- Nem, helyek között vagyok most.
- Ó, értem – feleli. Bár nem érti. – Ha szükséged van egy helyre, ahol ütközhetsz, maradhatsz nálam. James a szobatársam, ő is el lesz képedve attól, ha meglátja a megnőtt seggedet – ajánlja.
Hallom Louis hangját a fejemben most, könyörögve nekem, hogy ne menjek végig ezen az ismerős, könnyű úton, de figyelmen kívül hagyom tiltakozását, és beleegyezően bólintok. Félig részeg állapotomban szórakoztatónak találom, hogy amikor végre az ő hangja az egyetlen a fejemben, túl messze vagyok ahhoz, hogy meghalljam.
- Igazából szükségem van egy szívességre – mondom neki.
- Bármit megkeresek neked, amire szükséged van, most James árulja a szarságot – válaszolja Mark.
- Nem erre gondoltam – forgatom a szemeimet. – Követned kell engem a hotelemhez, hogy kitegyek valamit, aztán vissza kell vinned a Gabriel’s-hez, hogy elhozzam a bérelt autómat.
Majd meg kell hosszabbítanom az időpontot, ha megengedik. Felelőtlen módon úgy döntök, azt tettetem, hogy nincs egy egész lakásom és kocsim Washingtonban. Később kitalálom ezt a szart.
- Aztán eljössz a lakásomba? – kérdezi. – Várj, kinek teszel ki valami szart? – kapcsol. Még beszívva se mulasztja el a részletet. Kurvára kibaszottul kizárt, hogy mesélek Marknak Louis-ról, kurvára kizárt.
- Csak valami csajnak – érzem az égést a torkomban, ahogy hazudok róla. A „valami csaj” nem is lehetne messzebb attól, hogy ki nekem Louis, de Marknak ezt nem kell tudnia.
- Dögös? Várhatok kint, míg te megdugod őt még egyszer, vagy talán ő megengedi nekem, hogy… – feleli beszállva az autójába. Csak pirosat látok, aztán veszek néhány levegőt, hogy lenyugodjak.
- Nem, kurvára nem. Nem történik meg. Te a kocsiban maradsz. Én még be sem fogok menni – mondom neki. Mark nem tűnik meggyőzöttnek. – Komolyan gondolom. Ha kiszállsz a kibaszott autóból és bárhová a közelébe mész…
- Haver, nyugodj le a picsába! A kocsiban maradok! – kiabálja. Még mindig nevet és a fejét rázza, miközben követ engem ki a parkolóból és vissza az útra.

Louis szemszöge
- Már több mint egy órája elment – próbálom felhívni őt ismét. A telefonomnak már van egy kis töltöttségi szintje, köszönhetően az autótöltőnek Christian bérelt kocsijában.
- Valószínűleg csak kihasználja az idejét – feleli Kimberly, de látom a kétséget a szemeiben, miközben megpróbál vigasztalni.
- A telefonját sem veszi fel. Ha visszament abba a bárba… – állok fel, és a nappaliban járkálok.
- Valószínűleg bármelyik percben befut – feleli, még mindig kételkedik, ahogy kinyitja az ajtót, hogy kilessen. – Louis – szólít a nevemen, hangja furcsa.
- Mi van? Mi az? – Harry a folyosón van? Megkönnyebbülés áraszt el, de amint Kimberlyhez sétálok, aki lehajol, hogy felvegye a bőröndömet a padlóról, rettegés veszi át a helyét, melytől letérdelek.
Alig érzem Kimberly karjait körülöttem, miközben kinyitom a bőrönd első zsebét. Egy repülőjegy, csak egy, van ott, Harry kulcstartójával együtt, amin rajta vannak még a kulcsai az autójához és a lakásához.