Chapter 257

Helló! 😊

Már itt is van az újabb fejezet, aminek az eleje elég vegyes lett, van benne komorság, de azért cukiság is. A Liam-Harry beszélgetés nagy kedvencem, különösen a vége 😂😉 Utána viszont komolyabb dolgok jönnek, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni a fejleményekről. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 257

 
Több mint két órája ébren vagyok most már, türelmesen várva Harryre, hogy felébredjen. Mire lezuhanyozok és teljesen felöltözök, a konyha ki van takarítva, és bevettem két Ibuprofent, hogy megszabaduljak szörnyű fejfájásomtól. Visszaindulok a hálószobába, hogy én ébresszem őt fel. Gyengéden megrázom a karját és a nevét suttogom, ez nem működik.
- Harry, ébredj – fogom meg keményen a vállát, majd hátrálok, amikor felvillan a fejemben az a kép, ahogy anya megfogta és lerántotta apám alvó testét a kanapéról. Egész reggel figyelmen kívül hagytam a gondolatokat anyáról és a szívszorító történelmi leckéről, amit megkaptam tegnap este. Apa még mindig alszik, képzelem, mennyire kimerült ő is anya rövid látogatásától.
- Nem – morogja álmosan.
- Ha nem kelsz fel, egyedül fogok menni apukád házába – felelem, felvéve lábaimra lapos cipőmet. Sok Toms cipőm van, de mindig azon találom magam, hogy a barnás, lyukacsos párt hordom a legtöbbször. Harry „förtelmes mokaszin”-nek hívja, de én imádom ezt a kényelmes cipőt.
Harry felnyög és a hasára fordul, felnyomva magát a könyökére. Szemei még mindig csukva vannak, amikor felém fordítja a fejét.
- Nem, nem fogsz – tudtam, hogy nem fog tetszeni neki az ötlet, pontosan ezért használtam ezt, hogy kiszedjem a hátsóját az ágyból.
- Akkor kelj fel, én már lezuhanyoztam meg minden – nyafogok. Izgatott vagyok, hogy Liamék házához menjek és lássam őt, Kent és Karent ismét. Éveknek tűnik, mióta láttam ezt az édes nőt az epermintás kötényt viselni, amit alig vesz le.
- A fenébe – duzzog, kinyitva egyik szemét. Elfojtok egy kuncogást a lusta arckifejezésen, mely az arcán van. Én is fáradt vagyok, mentálisan és fizikailag is ki vagyok szipolyozva, de annak a gondolata, hogy kimenjek ebből a lakásból a mai napra borzasztóan felélénkített. – Először gyere ide – nyitja ki a másik szemét.
Abban a pillanatban, hogy mellette vagyok az ágyon, nehéz testével az enyémre gördül, melegébe zárva. Szándékosan dörzsöli hozzám keménységét, körözve csípőjével, amíg tökéletesen befészkeli magát combjaim közé, reggeli erekciója kínzóan nyomódik rám.
- Reggelt – most már ébren van, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
Lassan köröz a csípőjével megint, ezúttal megpróbálok kitekergőzni. Csatlakozik hozzám a nevetésben, de gyorsan elcsendesít azzal, hogy számat elfedi az övével. Nyelve köröz az enyémmel, lágyan simogatva, csípőjének éles mozdulatainak szándékának teljes ellentétére utalva. Kezei már a mellkasomhoz vándoroltak, szívem pedig gyorsan kalapál. Harry elhúzódik, szemei lassan átkutatják az arcomat, majd nyelvét végig húzza alsó ajkán, benedvesítve azt.
Szekrények nyitódásának és csukódásának zajai hallatszanak végig a folyosón, melyeket a serpenyők csattanása követ a betonpadlón.
- Kurvára pompás – forgatja a szemeit Harry. – Nos, azt terveztem, hogy megduglak, mielőtt elmegyünk, de most, hogy ő ébren van… – bámul le rám. Én a szemeimet forgatom, miközben lemászik rólam és lábra áll, magával véve a takarót. – Gyors leszek a zuhanyzóban – vág morcos arcot az ajtó felé.
Harry kevesebb mint öt percen belül visszatér, éppen ahogy benyomogatom az ágynemű szélét. Az egyetlen ruhadarab rajta a fehér törölköző, mely a dereka köré van terítve. Az arcához kényszerítem a szemeimet, miközben a szekrényhez sétál, majd elővesz egy aláírásos fekete pólót. Gyorsan áthúzza a fején, aztán felvesz egy alsónadrágot is.
- A tegnap este egy kibaszott katasztrófa volt – Harry szemei sérült ujjperceire fókuszálnak, ahogy begombolja a farmerét.
- Igen – sóhajtok fel, megpróbálva elkerülni a további beszélgetést, ami a szüleim körül forog.
- Menjünk – veszi el a kulcsait és a telefonját a szekrényről, majd a zsebeibe teszi őket. Nedves haját hátra löki a homlokáról, aztán kinyitja a hálószoba ajtaját. – Nos? – jegyzi meg türelmetlenül néhány pillanattal később. Mi történt a játékos Harryvel csak néhány perccel ezelőttről? Ha a rossz hangulata így folytatódik tovább, akkor gyanítom, a mai nap éppen olyan rossz lesz, mint a tegnap.
Szó nélkül követem őt ki az ajtón és végig a folyosón. A fürdőszoba ajtaja be van csukva, a víz pedig folyik.
- Szóltál neki, hogy elmegyünk? – kérdezem halkan.
Nem akarok arra várni, hogy apa kijöjjön a zuhanyzóból, de úgy se akarok elmenni, hogy nem mondom el neki, hová indulunk, és nem bizonyosodom meg róla, hogy semmire sincs szüksége. Mit csinál ebben a lakásban, míg egyedül van? Egész nap a drogokra gondol? Átjönnek hozzá emberek? Kirázom a második gondolatot a fejemből, Harry rájött volna már, és az pokolian biztos, hogy az apám nem lenne még mindig itt, ha ez lenne a helyzet.
- Igen – válasza rövid, megmutatva növekvő irritációját.
Harry csendben marad az út alatt az apja házához. Az egyetlen biztosíték arra, hogy a mai nap nem egy totális szörnyűség, az a combom felső részén pihenő keze, miközben az útra fókuszál.
Harry, mint mindig, nem kopog az apja házának ajtaján, mielőtt besétálunk. Szirup édes illata tölti meg a házat, mi pedig követjük az illatot a konyhába. Karen a sütő mellett áll, egyik kezében spatula, a másikkal a levegőbe int beszélgetés közben. Egy ismeretlen nő ül a konyhasziget egyik székén. Hosszú barna haja az egyetlen dolog, amit látok, míg körbe nem fordul a székkel, amikor Karen figyelme felénk irányul.
- Louis, Harry! – majdnem sikítja örömében Karen, aztán óvatosan leteszi az eszközt a pultra, mielőtt idesiet, hogy körülöleljen karjaival. – De rég volt már! – feleli kartávolságban tartva engem, majd visszahúzva testéhez. Meleg köszöntése pontosan az, amire szükségem volt a tegnap este után.
- Csak három hete, Karen – jegyzi meg gorombán Harry. Karen mosolya egy picit halványodik, aztán haját a füle mögé tűri.
- Mit készítesz? – terelem el figyelmét mostohafia mogorva viselkedésétől, és elnézek mellette a pultra, ami tele van pékáruval.
- Juharsütiket, juhar cupcake-et, juharkockákat és juhar muffinokat – húz Karen óvatosan, hogy kövessem őt, Harry meglapul a sarokban, mély homlokráncolás van az arcán. Figyelmen kívül hagyom őt. Ismét a fiatal nőre nézek, bizonytalanul, hogyan mutatkozzak be. – Ó! – veszi észre Karen. – Sajnálom, be kellett volna mutatnom titeket először – int kezével a nő felé. – Ő itt Sophia, a szülei itt laknak az utcában – a nő elmosolyodik, majd előre nyúl, hogy megrázza a kezemet.
- Örülök, hogy találkozunk – mosolyodik el. Ő gyönyörű, nagyon gyönyörű. Szemei fényesek, mosolya meleg, idősebb tőlem, de nem lehet több huszonötnél.
- Én Louis vagyok, Liam egyik barátja – mutatom be magamat. Harry köhög mögöttem, nyilvánvalóan elégedetlen szóhasználatomon a bemutatkozásnál. Feltételezem, Sophia ismeri Liamet, és mivel Harry és én… nos, akármik is vagyunk, könnyebbnek tűnk Liam egy barátjaként bemutatkoznom.
- Még nem találkoztam Liammel – mondja nekem Sophia. Hangja lágy és édes, azonnal megkedvelem őt.
- Ó? – feltételeztem, hogy ismeri Liamet, mivel a családja az utcában lakik.
- Sophia nemrég diplomázott le az Amerikai Kulturális Intézetben, New Yorkban – dicsekszik helyette Karen, mire Sophia elmosolyodik. Nem hibáztatom őt, ha a legjobb gasztronómiai iskolában diplomáztam volna le az országban, én is engedném, hogy dicsekedjenek rólam az emberek.
- A családomat látogatom meg, és belefutottam Karenbe az úton, néhány szirupot vett – vigyorodik el, a nagy mennyiségű juhar ízesítésű pékárukra nézve.
- Ó, ő meg itt Harry – jut eszembe komor pasim a háttérben.
- Örülök, hogy találkozunk – mosolyog rá Sophia.
- Igen – Harry még csak nem is néz a szegény lányra. Megajándékozom őt egy vállvonással és egy együttérző mosollyal.
- Hol van Liam? – kérdezem Karentől. Szemei Harryhez villannak, aztán hozzám, mielőtt válaszol.
- Az emeleten… Nem érezte jól magát – feleli. Gyomrom felfordul, valami történik a legjobb barátommal, tudom.
- Felmegyek az emeletre – fordul el Harry, hogy felsétáljon a lépcsőn.
- Várj, megyek én is – ajánlom fel. Ha van valami Liammel, az utolsó dolog, amire szüksége van, az az, hogy Harry kötekedjen vele.
- Nem – rázza meg a fejét Harry. – Majd én megyek. Egyél egy kis szirupos sütit vagy akármi – morogja, aztán két lépcsőfokkal haladva egyszerre felmegy, nem adva nekem esélyt a vitatkozásra. Karen és Sophia mindketten rám néznek, mire megvonom a vállamat.
- Ő Harry, Ken fia – feleli Karen, Harry mai rossz viselkedése ellenére is elmosolyodik Ken nevének említésére.

Harry szemszöge
Kinyitom Liam hálószobájának ajtaját egy gyors kopogás után, és megkönnyebbülök, hogy éppen nem veri ki magának, amikor kinyitom az ajtót. Az állítható támlájú fotelben ül a falnál egy tankönyvvel a kezében.
- Mit keresel itt? – kérdezi, hangja rekedt.
- Tudtad, hogy jövünk – veszem a bátorságot, hogy leüljek az ágya szélére.
- Úgy értettem, hogy a szobámban – tisztázza.
Úgy döntök, nem válaszolok neki, nem tudom, miért vagyok a szobájában. Az pokolian biztos, hogy nem akartam a földszinten maradni azzal a hárommal, túlimádva egymást.
- Szarul nézel ki – mondom neki.
- Köszi – néz vissza a tankönyvbe.
- Mi a baj veled? Miért vagy idefent szomorkodva? – nézek köbe az általában tiszta szobájában, és valamennyire rendetlennek találom azt, tiszta az én színvonalamnak, de az övének és Louis-énak nem.
- Nem szomorkodok.
- Ha valami baj van, mondd el – kérem tőle.
- Miért mondanék el neked bármit is? Hogy kinevethess? – csukja be a könyvet, majd rám néz.
- Nem. Nem tenném ezt – mondom neki. Valószínűleg igen, igazából azt terveztem, hogy mondok neki valami hülye szarságot arról, hogy rossz jegyet kapott, így levezethetem rajta a feszültségemet, de most, hogy itt van, előttem, teljesen sajnálatra méltóan kinézve, az, hogy nyomorúságossá tegyem őt nem annyira nyeri el a tetszésemet. – Csak mondd el, talán segíthetek – ajánlom. Kurvára fogalmam sincs, miért ajánlottam fel, hogy segítek neki. Mindketten tudjuk, hogy szar vagyok abban, hogy bárkinek is segítsek. Nézzük csak meg, milyen kibaszott katasztrófa lett a tegnap estéből. Richard szavai egész reggel mardostak.
- Segíteni nekem? – tátja el a száját Liam, nyilvánvalóan bizalmatlankodó ajánlatomon.
- Ó, ne már, ne akard, hogy kiverjem belőled – fekszem hátra az ágyán, majd figyelem a mennyezeti ventilátor lapjait körbe-körbe forogni. Hallom kis kuncogását, és annak a hangját, ahogy a könyvet az asztalra teszi maga mellé.
- Danielle és én véget vetettünk a dolgoknak – vallja be lágyan. Mi a fasz?
- Mi? – ülök fel gyorsan. Ez volt az utolsó dolog, amit elképzeltem, hogy elhagyhatja a száját.
- Igen, megpróbáltuk működtetni… – ráncolja a homlokát, szemei elhomályosulnak. Ha kurvára elsírja magát, én kimegyek innen.
- Ó – nézek el tőle.
- Szerintem már egy ideje véget akart vetni ennek – vallja be. Újra rápillantok, nem akarva túl sokat fókuszálni szomorú vonásaira. Tényleg olyan, mint egy kiskutya, főleg most. Bár én nem szeretem a kiskutyákat, kivéve ezt, talán…
- Miért gondolod ezt? – hirtelen jött gyűlöletem a göndör hajú lány felé magas.
- Nem tudom – von vállat. – Nem mondta ezt, csak… olyan elfoglalt volt mostanában, és soha nem hívott vissza. Olyan ez minthogyha minél közelebb jött az, hogy New Yorkba menjek, annál távolibbá vált ő.
- Valószínűleg valaki mással dug – mondom neki, mire észrevehetően megrándul.
- Nem! Ő nem olyan – védi meg a lányt. Valószínűleg nem kellett volna ezt mondanom.
- Bocs – vonok vállat.
- Ő egyáltalán nem olyanfajta ember – mondja nekem Liam. Louis sem volt az, mégis remegett tőlem és a nevemet nyögte, miközben még mindig találkozgatott Natalie-val. Ezt a megállapítást megtartom magamnak.
- Oké – értek egyet a kedvéért.
- Olyan régóta jártam már vele, hogy nem is emlékszem, milyen volt az élet előtte – hangja halk, és annyira tele van szomorúsággal, hogy attól összeszorul a mellkasom. Ez egy furcsa érzés.
- Tudom, mire gondolsz – értek egyet. Az élet Louis előtt semmi sem volt, csak részeg emlékek és sötétség, pontosan ilyen lenne utána is.
- Igen, de neked nem kell megtudnod, hogy milyen lesz utána.
- Mitől vagy olyan biztos ebben? – kérdezem, észrevéve, hogy elkalandozok a szakításának bejelentésétől, de tudnom kell a választ.
- Semmit sem tudok elképzelni, ami titeket elszakítana egymástól, eddig semmi sem tette ezt meg – feleli úgy, mintha ez a legnyilvánvalóbb válasz lenne a világon. Talán neki az, bárcsak ilyen nyilvánvaló lenne nekem is.
- És most mi lesz? Még mindig elmész New Yorkba? Mikor kellene indulnod, két hét múlva?
- Igen, és nem tudom. Olyan sok mindent tettem meg, hogy bekerüljek a NYU-ra, már felvettem az óráimat meg minden. Egyszerűen pazarlásnak tűnik nem menni, de értelmetlennek tűnik menni – dörzsöl köröket ujjaival a halántékára. – Nem tudom, mit csináljak.
- Nem kellene menned, az nagyon kínos lenne – mondom neki.
- Ez egy nagy város, valószínűleg sosem futunk egymásba, ezen kívül még mindig barátok leszünk.
- Persze, az egész „barátok” dolog – nem tehetek róla, de a szememet forgatom. – Miért nem mondtad el Louis-nak, hogy mi történt? – kérdezem tőle. Louis-nak össze fog törni a szíve érte. Liam felsóhajt.
- Lou-nak van elég baja, nem akarom, hogy miattam aggódjon.
- Azt akarod, hogy eltitkoljam ezt előle, ugye? – kérdezem tőle. Meg tudom mondani bűnbánó arckifejezéséből, hogy igen.
- Csak egyelőre, amíg nem lesz egy kis szünete. Túl stresszes mostanában, és félek, hogy az egyik ilyen napon valami átlöki a határon – aggodalma az én Louis-mért erős és kissé irritáló, de a jobb ítéletem ellen döntök és csukva tartom a számat.
- Meg fog engem ölni ezért, tudod ezt – nyögök fel. Én sem akarom elmondani neki. Liamnek igaza van, elég sok minden történik most vele, aminek a kilencven százalékáért én vagyok a hibás.
- Van még… – kezdi el. Persze, hogy van. – Anya, ő… – egy kis kopogás az ajtón elcsendesíti őt.
- Liam? Harry? – hallatszik át a fán Louis hangja.
- Gyere be – hívja be őt Liam. Könyörgő szemekkel néz rám, hogy újra megerősítsem ígéretemet, miszerint nem mesélek Louis-nak a szakításukról.
- Tudom – biztosítom őt, ahogy az ajtó kinyitódik, és Louis lép be egy tányért és a szirup tömény illatát hozva magával.
- Karen azt akarta, hogy próbáld ki ezeket – teszi le a tálat az asztalra, majd rám néz, mielőtt gyorsan Liamhez fordul egy mosollyal. – A kockát próbáld ki először, Sophia megtanította nekünk, hogyan kell rendesen cukormázzal bevonni, nézd meg a kis virágokat – mutat kis ujjával a csomónyi cukormázra, ami fel van halmozva a barna külső részen. – Megtanította nekünk, hogyan csináljuk ezeket, ő olyan bájos.
- Ki? – kérdezi Liam felhúzva szemöldökét. Biztosan egész reggel a szobájában rejtőzködött.
- Sophia, az előbb ment el, hogy visszamenjen a szülei házába az utcában. Anyukád eléggé megőrült, hogy rengeteg sütési titkot tudhat meg tőle – mosolyodik el Louis, majd a szájához teszi a kockasütit. Tudtam, hogy kedvelni fogja azt a Sarah lányt, azonnal meg tudtam mondani, hogy hárman visítozni fognak egymáson a konyhában, ezért jöttem el.
- Ó – vonja meg a vállát Liam, majd elvesz egy kockát. Louis félénken felém tartja a tányért, mire megrázom a fejemet visszautasítva. Vállai leroskadnak, de nem szól semmit.
- Veszek egy kockát – motyogom, azt akarva, hogy homlokráncolása eltűnjön. Egész reggel seggfej voltam. Louis jobb kedvre derül és ad nekem egyet. Az úgynevezett virágok ezen úgy néznek ki, mint a sárga maszlagnyi gömbök. – Ezt biztosan te vontad be cukormázzal – ugratom őt, aztán csuklójánál fogva az ölembe húzom.
- Azon gyakoroltam – védi meg magát felemelt állal. Meg tudom mondani, hogy össze van zavarodva hirtelen megváltozott hangulatomtól, ahogyan én is.
- Persze, bébi – vigyorodok el, majd lepöccint egy darabot a sárga cukormázból a pólómra.
- Nem vagyok séf, oké? – biggyeszti az ajkát.
Liamre nézek, akinek tele van a szája cupcake-kel, míg a földre bámul. Ujjamat a pólómhoz teszem, hogy összeszedjem a cukormázat, és mielőtt Louis megállíthatna engem, elhúzom ujjamat az orrán, elkenve rajta a förtelmes sárgaságot.
- Harry! – próbálja meg letörölni, de kezeit az enyémbe fogom, a sütik Liam padlójára esnek.
- Ó, ne már, srácok! – rázza meg a fejét ránk Liam. – Már így is felfordulás van a szobámban – szid le minket. Figyelmen kívül hagyom őt, aztán visszaszerzem lenyalva a cukormázat Louis összeráncolt orráról.
- Segítek majd kitakarítani a szobát – nevet fel Louis, ahogy nyelvemet végighúzom az arcán.
- Tudod, hiányoznak azok a napok, amikor meg sem fogtad a kezét előttem – panaszkodik Liam. Lehajol, hogy felvegye az összetört kockákat a padlójáról.
Az pokolian biztos, hogy nekem nem hiányoznak azok a napok, és remélem, hogy Louis-nak sem.

…

- Ízlettek a sütik, Harry? – kérdezi Karen, miközben kihúz egy sonkát a sütőből. Valószínűleg ezt a rohadt kaját is bevonta sziruppal.
- Rendben voltak – vonom meg a vállaimat. Louis haragos tekintetet vet rám a mellettem lévő helyről, mire visszatáncolok. – Jók voltak – javítom ki magamat, elnyerve egy mosolyt a fiúmtól. Végre elkezdtem rájönni, hogy a legkisebb dolgok mosolyogtatják meg őt, ez pokolian furcsa, de működik, így tovább folytatom.
- Hogy halad a diplomai csomagod? – fordul hozzám apa. Felemeli a pohár vizet, majd iszik egy kortyot. Sokkal jobban néz ki, mint amikor láttam őt az irodájában múlthéten.
- Jól, komplikált. Nem fogok odasétálni, emlékszel? – tudom, hogy emlékszik, csak azt reméli, hogy meggondoltam magam.
- Mit értesz azalatt, hogy nem fogsz odasétálni? – szól közbe Louis. A kurva életbe.
- Nem fogok sétálni azon a diplomaosztón, postán kapom meg a diplomámat – válaszolom komolyan. Ez nem fog egy tapossuk meg Harryt és meggondolja magát-dologként végződni.
- Miért nem? – ráncolja a homlokát Louis. Apám elégedettnek néz ki. Az a seggfej eltervezte ezt, tudom.
- Nem akarok – nézek Liamre segítségért, de elkerüli tekintetemet. Ennyit a mi korábbi kötődési szarságunkról, egyértelmű, hogy visszatért a Louis csapatba. – Ne erőltesd most, nem fogom meggondolni magamat – mondom neki, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghalljon engem, így nem lesz több hiba szándékomban.
- Majd később beszélünk róla – fenyegetőzik Louis elpirult arccal. Persze, Lou, persze.
- Anyukád mondta, hogy úgy döntöttél, mész Angliába – feleli apám. Nem tűnik úgy, hogy kellemetlenül érzi magát erről a témáról beszélve Karen előtt. Feltételezem, elég hosszú ideje vannak együtt ahhoz, hogy ez nem kínos.
- Igen – adok neki egyszavas választ, aztán eszem egy falatot a vacsorámból, ahogy jelzem, befejeztem az asztali csevegést.
- Te is mész, igaz, Louis? – kérdezi tőle.
- Igen, véglegesítenem kell az útlevelemet, de megyek – az arcán lévő mosoly egy kicsit lejjebb viszi irritációmat.
- Csodálatos élmény lesz neked, tudom, hogy elmondtad nekem, mennyire imádod Angliát. Utálom, hogy ezt kell mondanom, de a modern London nem egészen olyan, mint a regényekben lévő London – vigyorog apa Louis-ra, aki felnevet.
- Köszönöm a figyelmeztetést, tudatában vagyok annak, hogy Dickens Londonjának a köde igazából szmog volt – ragyog apámra. Louis olyan jól illik apámhoz és az új családjához, sokkal jobban, mint én. Ha nem érte lenne, egyikükkel sem beszélnék.
- Harry elvitt már Chawtonba? Kevesebb mint két órányira van Hampsteadtől, ahol Anne lakik – ajánlja apa. Terveztem, hogy elviszem őt oda amúgy, köszi.
- Az remek lenne – fordul hozzám Louis, keze megmozdul az asztal alatt, és megszorítja a combomat. Tudom, hogy azt akarja, hogy jó legyek a vacsora alatt, de apa megnehezíti ezt. – Sokat hallottam már Hampsteadről – teszi hozzá Louis.
- Sokat változott az évek alatt, nem az a kis, csendes város, mint akkor volt, amikor ott laktam. Az ingatlanok az egekbe szöktek – mondja neki Ken. Mintha nem szarná le Louis az ingatlanokat a szülővárosomban. – Van egy csomó hely, amit meg lehet nézni, míg ott vagytok, meddig maradtok? – kérdezi.
- Három napig – válaszol Louis mindkettőnk helyett. Nem tervezem, hogy elviszem őt máshová Chawtonon kívül, teljesen úgy tervezem, hogy elzárva tartom őt, így a hétvégéje nem lesz tönkretéve semmilyen kísértetem által.
- Gondolkoztam, és – nyom apa egy szövetszalvétát a szájához – telefonálgattam néhány helyre ma reggel, és találtam egy nagyon jó intézményt az apukádnak.
Louis villája kiesik a kezéből, majd a porcelán tányéron landol csörögve. Liam, Karen és apa mindannyian rá néznek, várva, hogy megszólaljon.
- Mi? – töröm meg a csendet, így nem kell Louis-nak.
- Találtam egy nagyon jó kezelőintézetet, három hónapos programot ajánlanak arra, hogy felépüljön…
Louis nyöszörög mellettem, olyan halk a hang, hogy senki sem hallja meg, de nekem ez végigrezonál az egész testemen. Hogy merészeli apa felhozni ezt a szarságot Louis-nak közönség előtt az ebédlőasztalnál?!
- Ők a legjobbak Washingtonban, nézhetnek más helyet is, ha szeretnéd – apa hangja lágy, nincs benne jelen egy csipetnyi ítélkezés sem, de Louis arca elpirult a szégyenkezéstől, én pedig le akarom tépni Ken kibaszott fejét.
- Nem ez a legjobb alkalom, hogy felhozd Louis-nak ezt a szarságot – figyelmeztetem apámat. Louis megrándul kissé kemény hangsúlyomtól.
- Semmi gond, Harry – szemei könyörögnek az enyéimnek. – Csak egy kicsit meglepődtem – feleli udvariasan.
- Nem, Louis, nem az. Honnan tudod amúgy egyáltalán, hogy az apja egy narkós? – újra megrezzen Louis, ezúttal nem tudom, miért.
- Liam és én beszéltünk róla tegnap este, és mindketten azt gondoltuk, hogy jó ötlet lenne megbeszélni Louis-val egy rehabilitációs tervet, nagyon nehéz a függőknek maguktól leszokniuk – feleli.
- Te tudod ezt, ugye? – a szavak kicsúsznak, mielőtt átgondolhatnám őket.
- Igen, mint egy gyógyult alkoholista, tudom – jelenti ki. Szavaim nem voltak a tervezett hatással rá, de amikor átnézek a feleségére, a szomorúság tiszta a szemeiben.
- Mennyibe kerül? – kérdezem tőle, elég pénzt keresek, hogy teljesen eltartsam magamat és Louis-t, de a rehabnak talán várnia kell, amíg lediplomázok, a fizetésem majdnem a duplája lesz.
- Én állnám – válaszolja nyugodtan apa.
- Kizárt – próbálok meg felállni az asztaltól, de Louis fogása a karomon erős. Visszaülök. – Nem fizeted ki.
- Harry, több mint kész vagyok arra, hogy kifizessem.
- A másik szobában kellene erről beszélnetek – javasolja Liam. Amit igazából mond az az, hogy ne beszéljünk erről Louis előtt.
Fogása enyhül a karomon, majd apa lábra áll ugyanakkor, amikor én is. Louis nem néz fel a tányérjából, miközben elhagyjuk a helyiséget.
- Sajnálom – hallom, ahogy Liam mondja Lou-nak, éppen mielőtt a falhoz szegezem apámat. Több erővel lök le, mint általában.
- Miért nem hoztad ezt fel nekem, mielőtt az arcába dobtad volna a kurva ebédlőasztalnál? – kiabálok rá, szorosan ökölbe szorítva kezeimet az oldalaimnál.
- Szerintem kellene, hogy beleszólása legyen a dologba, és tudtam, hogy nem engednéd meg nekem, hogy kifizessem – hangja nyugodt, nem úgy, mint az enyém. Rohadtul dühös vagyok, vérem pedig felforr. Eszembe jut az a sok alkalom, amikor kiviharzottam a családi vacsorákról a Styles rezidenciából. Lehet, hogy ez egy rohadt hagyomány.
- Rohadtul igazad van, nem engedtem volna, nincs szükség arra, hogy körülöttünk dobáld a pénzedet, nincs szükségünk rá.
- Nem ez az én szándékom, csak segíteni akarok neked bármi módon, ahogy tudok.
- Hogy fog segíteni nekem az, hogy rehabra küldöd az elbaszott apját? – kérdezem még akkor is, ha tudom a választ.
- Mert ha ő jól van, akkor Louis is. Ő az egyetlen mód, hogy segítsek neked, én ezt tudom, ahogy te is – sóhajt fel.
Kifújok egy mély levegőt, nem is vitatkozva, mert ezúttal igaza van.