Chapter 258

Sziasztok! 😊

Huh, egy elég sűrű nap után, de csak sikerült jelentkeznem ma 😅 A fejezet az előzőekhez képest nyugalmas, az eleje cuki, a közepét élvezni fogjátok ( 😉 ), és a vége is nyugis. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni majd. Szokás szerint találkozunk egy hét múlva.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 258

 
Louis szemszöge
- Bocsánat még egyszer, hogy felhoztam ezt az asztalnál, nagyon túlléptem a határt – teszi vissza Ken a szalvétát az ölébe.
- Semmi gond, tényleg. Nagyra értékelem az ajánlatodat – kényszerítek ki egy mosolyt. Tényleg értékelem, de túl sok, hogy elfogadjam.
- Majd később beszélünk róla – búgja a fülembe Harry.
Megkönnyebbültem, hogy sem Harry, sem Ken nem jött vissza úgy az ebédlőbe, hogy véres az orruk vagy monoklijuk van.
Bólintok, aztán Karen feláll, hogy leszedje az asztalt. Alig értem a kajámhoz, apám… problémájának az említése elvette az étvágyamat.
- Egyél egy kis desszertet legalább – húzza közelebb a székemet Harry az övéhez.
- Megpróbálok – egyezek bele.
Karen egy tálcát hoz az asztalhoz, melyen fel vannak halmozva a juhar ízesítésű csemegéi, majd egy cupcake-ért nyúlok. Harry a kockát veszi el, figyelve a tökéletesen felkent cukormáz virágot a tetején.
- Én csináltam ezt – hazudom. Ő rám mosolyog, megrázva a fejét. – Bárcsak ne kellene elmennünk – mondom neki, amikor az órára pillant.
Megpróbálok nem az órára gondolni, amit kárpótlásként adott oda a pénzért, amivel az apám tartozott. Tényleg a rehab a legjobb dolog apának? Elfogadná egyáltalán az ajánlatot?
- Te vagy az, aki összepakolt és elköltözött Seattle-be – morogja.
- Úgy értettem, innen, ma este – tisztázom, remélve, hogy megérti.
- Ó, nem… Én nem maradok itt.
- Én akarok – biggyesztem az ajkamat.
- Louis, hazamegyünk… a lakásomba, ahol az apukád van.
A homlokomat ráncolom, pontosan ezért nem akarok odamenni. Szükségem van egy kis időre, hogy gondolkozzak és lélegezzek, ez a ház pedig tökéletesnek tűnik erre, még úgy is, hogy Ken megemlítette a rehabot az ebédlőasztalnál, imádom ezt a házat, az a lakás meg kínoz engem, mióta megérkeztem tegnap.
- Oké – piszkálom a sütim szélét, mire Harry felsóhajt.
- Rendben, maradunk – sóhajt fel legyőzötten. Tudtam, hogy így lesz.
Az asztalnál töltött idő maradék része nem olyan kínos, mint az első fele. Liam csendes, túl csendes, és szándékomban áll megkérdezni tőle, hogy mi a baj, miután végeztem azzal, hogy segítsek Karennek rendbe tenni a konyhát.
- Már hiányzott, hogy itt legyél – csukja be a mosogatógépet Karen, majd hozzám fordul, megtörölve kezét egy törölközőben.
- Már hiányzott az, hogy itt legyek, nagyon – dőlök hátra a pultnak.
- Örömmel hallom. Olyan vagy, mintha a fiam lennél, azt akarom, hogy ezt tudd – Karen alsó ajka megremeg, szemei pedig csillognak a konyha fényes világítása alatt.
- Jól vagy? – kérdezem tőle, megmozdulva, hogy a nő mellé álljak, akivel annyira törődök.
- Igen – mosolyodik el. – Sajnálom, olyan érzelmes vagyok mostanában – rázza le magáról, aztán már vissza is tér a normális énjéhez, megajándékozva egy biztosító mosollyal.
- Kész van a lefekvéshez? – csatlakozik hozzánk a konyhában Harry, elvéve még egy juharos kocka sütit útközben hozzám. Tudtam, hogy jobban szerette, mint amennyire kimutatta.
- Rajta, csak káosz vagyok – ölel meg Karen, majd egy szerető puszit nyom az arcomra, mielőtt Harry körém fonja karjait, gyakorlatilag kikényszerítve a konyhából.
- Aggódom miatta és Liam miatt – sóhajtok fel, valami nem érződik jónak.
- Jól vannak, biztos vagyok benne – vezet fel az emeletre Harry, és az itteni szobájának ajtajához. Liam hálószoba ajtaja be van csukva és a keret alól nem szűrődik ki fény. – Alszik.
Az ismerős hálószoba azonnal üdvözöl. A kiugró ablaktól az új asztalig és székig, pótolva lettek az utolsó alkalom óta, hogy Harry tönkretette. Azóta már voltam itt, de nem igazán figyeltem. Most, hogy újra itt vagyok, minden részletet fel akarok dolgozni.
- Mi az? – riaszt ki saját gondolataimból Harry hangja.
Körbenézek a szobában, emlékezve az első alkalomra, amikor itt maradtam vele.
- Csak visszaemlékeztem, ennyi – vallom be kilépve a cipőmből.
- Visszaemlékeztél, mi? – vigyorodik el. Fekete pólóját áthúzza a fején és hozzám dobja, visszahúzva engem az emlékeimbe. – Meg is osztod? – farmerja a következő, gyorsan lehúzza a lábain a padlóra dobva azt egy rendetlen halomban.
- Nos – elgondolkozva csodálom tetovált törzsét, ahogy egyenesen felemeli karjait, kinyújtva hosszú testét. – Az első alkalmon gondolkoztam, amikor itt maradtam veled – történetesen az volt az első alkalom, amikor Harry valaha is itt aludt.
- Min azzal kapcsolatban?
- Semmi konkrét dolgon – vonok vállat, levetkőztetve magamat éber figyelme előtt. Összehajtom a farmeremet és pólómat, mielőtt lehúzom a fekete pólót a hasamon és beszállok az ágyba, hogy lefeküdjek mellé.
- Most pedig mondd el, hogy min gondolkoztál – a csuklómnál fogva húz olyan közel a testéhez, amennyire csak lehet. Ujjai a bokszerem szélét rajzolják végig, ami hidegrázást küld le a gerincemen, elárasztva az egész testemet.
- Csak arra gondoltam, amikor Liam felhívott azon az estén – felnézek rá, hogy felmérjem arckifejezését. – Nagy rendetlenséget csináltál a helyből – ráncolom a homlokom a törött vitrinszekrény tiszta emlékén és a porcelánedények száznyi törött darabjain, szétszóródva a padlón.
- Igen, nagyon – válaszolja lágyan.
A keze, melyet nem arra használ, hogy köröket rajzoljon csupasz hátamra, felnyúl és beletúr a hajamba, soha nem szakítva meg velem a szemkontaktust.
- Meg voltam ijedve – vallom be. – Nem tőled, hanem attól, hogy mit fogsz mondani.
Harry a homlokát ráncolja.
- Akkor megerősítettem a félelmedet, nem?
- Igen, azt hiszem, igen – erősítem meg. – De helyre hoztad a durva szavaidat.
Felkuncog, végre elszakítva szemeit az enyéimtől.
- Igen, csak azért, hogy még több elbaszott szarságot mondjak másnap – tudom, hová tart ezzel, megpróbálok felülni, de széttárja tenyerét a csípőmön és lenyom engem. – Szerettelek akkor – szólal meg, mielőtt én megtehetném.
- Igen?
- Igen, szerettelek – bólint egyszer, szorosabbra véve fogását rajtam.
- Honnan tudtad? – kérdezem halkan.
Harry már említette, hogy ez volt az az este, amikor tudta, hogy szeret engem, de soha nem fejtette ki részletesen. Remélem, hogy most megteszi.
- Csak tudtam. Tudom, hogy mit csinálsz – villant egy fényes mosolyt.
- És mi az? – tenyeremet a hasára teszem, elfedve az oda tetovált lepke közepét.
- Kíváncsi vagy – mosolyodik el, újra végighúzva kezét a hajamon.
- Azt hittem, én vagyok a hajhúzó itt – kuncogok fel elcsépelt megállapításomon.
- Te vagy – veszi el kezét a hajamtól, csak egy pillanatra. Meghúzza azt, ezzel a fejemet is hátra húzva, így kényszerítve vagyok arra, hogy ránézzek. – Olyan rég volt már – hajtja le a fejét, lágyan arra vezetve engem, hogy felüljek egyenesen, majd orrát végig húzza felfedett államon és nyakvonalamon. – A ma reggeli kis csipkelődésed óta kemény vagyok – suttogja, combjaim közé nyomva a bizonyítékot.
Leheletének hője a bőrömön majdnem kibírhatatlan, vonaglok mocskos szavai és intenzív nézése alatt.
- Gondoskodni fogsz erről, igen? – megmarkolja a hajamat fel-le húzva, arra kényszerítve, hogy bólintsak a fejemmel. Ki akarom őt javítani, miszerint igazából ő volt az, aki csipkelődött ma reggel, de csendben maradok. Tetszik, ahová ez vezet.
Szó nélkül Harry elengedi a hajamat és a csípőmet, aztán felhúzza magát a térdeire. Kezei hidegek, ahogy felemeli a póló anyagát, felfedve csupasz hasamat és mellkasomat. Nyelve ugyanakkor hatol a számba. Azonnal lángra lobbanok, az elmúlt huszonnégy óra összes stressze kiürül, és Harry tölti meg az összes érzékemet.
- Ülj fel a háttámlánál – utasít, miután teljesen leveszi a pólót. Teszem, ahogy kéri, lejjebb jőve a testemmel, míg a vállaim a hatalmas pala háttámla felénél nem pihennek meg. Harry lehúzza a bokszerét, majd egyszerre egy térdét emeli fel, hogy leszedje testéről. – Egy kicsit lejjebb, szerelmem – újrapozícionálom magamat lejjebb, mire helyeselve bólint.
Közelebb jön az ágyon a térdein, és elhelyezkedik előttem. Nyelvem kicsúszik a számból, mohón, hogy a bőrén legyen már. Állam ellazul, aztán Harry megmarkolja erekcióját, én pedig áhítattal figyelem, ahogy az ajkaimhoz teszi, lassan pumpálva. Jobban kinyitom a számat, majd Harry nagyujja végigsiklik az alsó ajkamon, szakaszosan belenyúlva a számba, mielőtt felváltja az ujját. Lassan benyomja magát a számba, megízlelve minden centit, ahogy az eltűnik a számban.
- Baszki – nyög fel felettem. Felnézve meglátom szemeit az enyéimbe égni, egyik keze a háttámlát markolja, hogy megtámassza magát, miközben kihúzódik, majd ismét benyomódik. – Többet – zihálja, mire kezemet combja hátsó része köré fonom, közelebb húzva őt.
Szám beburkolja őt, és lassú húzódásokat veszek tőle, éppen annyira élvezve ezt, mint ő. Harry olyan érzés, mintha selyem lenne a nyelvemen, gyors légzésétől és nevem mély szólongatásától, elmondva milyen jó vagyok neki, mennyire szereti a számat, ezektől az egész testem az iránta való szükséggel ég.
- Annyira kurvára jó – mozog tovább ki és be, ki és be. – Nézz rám – kéri.
Ismét felpillantok az arcára, feldolgozva, ahogy szemöldökei le vannak engedve, ahogy ajkát fogai közé veszi, és ahogy szemei figyelnek engem. Többször is eléri torkom hátsó részét, és észreveszem, ahogy az izmok a hasában elengedik magukat és megfeszülnek, jelezve, hogy mi következik. Mintha olvasnék a fejében, felnyög.
- Baszki, el fogok menni – mozdulatai felgyorsulnak és erőteljesebb lesz most már.
Keményebben szívom. Meg vagyok lepve, amikor kihúzódik a számból és csupasz mellkasomon élvez el. Nevem újabb nyögésével kimerülve előrehajol, homlokát a háttámlához nyomja. Türelmesen várok rá, hogy levegőhöz jusson, majd lejjebb jön testével, hogy mellém üljön. Kezével átnyúl, és rémületemre végighúzza azt a rendetlenségen, amit a bőrömön csinált.
- Mind az enyém – vigyorogja szemtelenül, egy lágy csókot nyomva nyitott számra.
- Én… – nézek le megjelölt mellkasomra.
- Tetszik neked – mosolyodik el, nem tagadom. – Jól néz ki rajtad.
Meg tudom mondani abból, ahogy a szemei a fénylő bőrre fókuszálnak, hogy tényleg ezt gondolja.
- Mocskos vagy – ez minden, amire gondolni tudok, hogy kimondjam.
- Igen? Ahogyan te is – int a mellkasom felé, aztán a csípőmnél fogva megfog, hogy lerántson az ágyról. Felvisítok, mire eltakarja a számat az egyik kezével. – Shh, nem akarunk közönséget, míg megduglak az asztalon, ugye?

Harry szemszöge
Kávé illata tölti meg az orromat, majd Louis-ért nyúlok, tudva, hogy közel van. Amikor csak üres helyet találok, kinyitom a szemeimet, meglátva őt a táskájába pakolva, két csésze kávé pihen a szekrényen.
- Hány óra? – kérdezem tőle, remélve, hogy azt mondja, még mindig korán van.
- Majdnem dél.
Baszki, átaludtam a rohadt nap felét.
- Már bepakoltam mindent és megreggeliztem. Az ebéd nemsokára kész lesz – mondja nekem egy mosollyal. Már lezuhanyozott és felöltözött. Megint az a rohadt farmer van rajta, a szűk. Kikényszerítem magamat az ágyból, és megpróbálom megállítani magamat attól, hogy leszidjam őt, amiért nem ébresztett fel korábban.
- Király – válaszolom, aztán a padlóra nyúlok a farmeremért, csak már nincsen ott.
- Tessék – adja a kezembe Louis a farmert, összehajtva természetesen.
- Jól vagy? – biztosan megérezte ellenszenvemet.
- Jól vagyok.
- Harry – erőlteti. Tudtam, hogy kurvára ezt fogja csinálni.
- Jól vagyok, csak túl gyorsan ment el a hétvége, ennyi.
Mosolya elég ahhoz, hogy elolvassza a jeget, ami az előbb képződött.
- Tényleg gyorsan elment – ért egyet velem. Utálom ezt a külön élünk szarságot. Annyira kibaszottul utálom. – Csak csütörtökig kell kibírnunk – próbálja meg a távolságot kevésbé… távolinak látszatni.
- Mit csinált Karen ebédre? – váltok témát. – Semmi olyat, amiben szirup van, remélem.
Louis felnevet.
- Nem, nincs benne szirup.
Liam az ajkát biggyeszti az asztalnál, amikor besétálunk az ebédlőbe. Karen pedig egy tálca szendvicset hoz. Louis leül Liam mellé, én meg figyelem, ahogy megkérdezi tőle, hogy rendben van-e.
- Jól vagyok, csak kicsit gyengének érzem magam – hazudja Louis-nak. Soha nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot.
- Biztos vagy benne? Mert úgy viselkedsz, mintha…
- Louis – nyúl fel, én pedig esküszöm, ha Louis-ra teszi a kezét… – Jól vagyok – mosolyodik el, leejtve kezét az asztalról. Gyorsan Louis kezéért nyúlok, és kezeinket az ölemben pihentetem.
Az unalmas asztali csevegés felerősödik és elhalkul, én nem veszek rész benne, és túl hamar van itt az ideje annak, hogy visszavigyem Louis-t Seattle-be. Még egyszer emlékeztetést kapok arról, milyen kibaszott idióta vagyok, amiért nem költöztem oda mindenek előtt.
- Találkozunk még egyszer, mielőtt elmész, igaz? – lesz könnyes Louis szeme, miközben Liam megöleli őt búcsúzásként. Én elnézek.
- Igen, persze. Talán elmegyek Seattle-be, hogy meglátogassalak, amint visszatérsz a kirándulásotokról? – ajánlja, amitől Louis elmosolyodik. Értékelem erőfeszítését, főleg, mivel én leszek az, akivel Louis lesz, mikor kiborul, ha megtudja ő és Danielle szakítottak, én pedig eltitkoltam előle.
Tíz perccel később gyakorlatilag kivonszolom a szép seggét a házból, Karen sokkal zaklatottabb, mint az indokolt lenne, és elmondja Louis-nak, hogy szereti őt, ami eléggé kurvára furcsa.
- Szörnyű ember vagyok attól, hogy kellemesebben érzem magam a te családoddal, mint a sajátommal? – kérdezi tőlem Louis tizenöt percnyi csend után.
- Igen – ugratom őt. Haragos pillantást vet rám, amitől a szememet forgatom rá hamis dühvel. – Mindkettőnk családja elbaszott – felelem, mire bólint, visszatérve a csendhez.
Minél közelebb jut a kocsim Seattle-höz, annál erősebb a jelenlegi szorongás, ami kezdi elárasztani a mellkasomat. Nem akarom az egész hetet távol tölteni tőle, négy nap messze Louis-tól egy kibaszott élet nekem.
- Itt leszek szerda este, mivel korán elrepülünk csütörtökön – töröm meg a csendet.
Abban a pillanatban, hogy visszaérek a Pullmanra, egyenesen az edzőterembe indulok.

…

- Biztos vagy benne, hogy mindened megvan? – kérdezem szarkasztikusan egy ideges Louis-tól.
Úgy néz ki, mintha bármelyik percben elájulna. Egy toll van a fogai között, miközben átnézi újra átnézi a listáját. Úgy látszik, az, hogy átutazunk a világon, magasabb fokozatra váltja idegbajos hajlamát.
- Igen – fújtatja arra fókuszálva, hogy újra átnézze a kézipoggyászát tizedjére, mióta megérkeztünk a reptérre.
- Ha nem megyünk be most, lekéssük a járatunkat – figyelmeztetem őt.
- Tudom – néz fel rám, keze még mindig abban a rohadt táskában kutat. Meg van őrülve, pokolian imádnivaló, de kurvára őrült. – Biztos vagy azzal kapcsolatban, hogy itt hagyjuk az autódat? – kérdezi.
- Igen, azért van ez a parkoló – mutatok fel a „hosszú távú parkolás” jelre a fejünk felett.
Christian felajánlotta, hogy a sofőrje kihoz minket a Sea-Tac-hoz, de visszautasítottam, időpazarlás lenne a sofőrnek, hogy kihozzon minket, aztán visszajöjjön holnap, hogy elhozza Vance-t is.
- Add nekem a táskát – húzom le a válláról a förtelmes cuccot. Túl nehéz neki, hogy cipelje. A srác bepakolta a szarságai felét egyedül ebbe az egy táskába.
- Akkor húzom a bőröndöt – nyúl a bőrönd fogójáért.
- Nem, én intézem – kerülöm őt ki. – Nyugodj meg, megtennéd? Minden rendben lesz – biztosítom őt.
Soha nem fogom elfelejteni, milyen eszeveszett volt ma reggel. Hajtogatta és újra hajtogatta, pakolta és újra pakolta a ruháinkat, amíg tökéletesen bele nem fértek a bőröndbe. Lazán kezeltem őt, mert tudom, mennyire túl van ez a határain. Még el sem hagyta korábban a rohadt államot.
Még akkor is, ha ennél bosszantóbb még nem volt Louis, nem tehetek róla, de izgatott vagyok. Izgatott vagyok, hogy elviszem őt az első utazására, izgatott, hogy figyeljem kék szemeit kitágulni a felhők látványára, miközben átrepülünk rajtuk. Megbizonyosodtam róla, hogy az ablak mellett legyen a helye csak emiatt az ok miatt.
- Kész vagy? – kérdezem tőle, miközben kinyílik az automata ajtó.
- Nem – mosolyodik el idegesen, aztán átvezetem őt a zsúfolt reptéren.