Chapter 255

Helló! 😊

Jó, tényleg mindig van valami program péntekre, de igyekeztem minél előbb jelentkezni 😅 A rész közepe körül zárójelbe írtam a sorozat eredeti címét, kicsivel később pedig egy film eredeti címét is, biztos, ami biztos 😃 Utána szintén zárójelbe írtam egy rövid magyarázatot, ez volt már korábban is, szóval nem hiszem, hogy nagyon idegen lesz, itt viszont nem akarom leírni, mert fontos részletet árulnék el 😉 Amúgy folytatódik az őrület, ha ezt egyáltalán lehet még fokozni. De tudjuk, hogy itt simán lehet 😂 Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre. Jövőhét pénteken találkozunk újra!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 255

 
Louis szemszöge
- Jól vagy? – kérdezi tőlem Liam, ahogy Harry és én visszasétálunk a lakásba. A levegő megváltozott száraz és kínos állapotba.
- Igen – jelentem ki egyszerűen, hazudva.
Össze vagyok zavarodva, meg vagyok bántva, mérges és kimerült vagyok. Még csak néhány óra telt el azóta, hogy megérkeztünk a Pullmanra, és máris készen állok arra, hogy visszamenjek Seattle-be. Bármi esély, amiről gondoltam, hogy lehet arra vonatkozóan, hogy újra itt akarok lakni, eltűnt valahol a csendes séta alatt a lifttől a lakásajtóig.
- Pumpkin… nem akartam, hogy ebből bármi is megtörténjen – követ engem apám a konyhába. Szükségem van egy pohár vízre, a fejem lüktet.
- Nem akarok beszélni róla – a mosdó nyikorog, amikor megnyitom a csapot, majd türelmesen várok, hogy tele legyen a pohár.
- Szerintem kellene legalább beszélni…
- Kérlek – fordulok meg, hogy szemben legyek vele.
Nem akarok beszélni róla. Nem akarom hallani a szörnyű igazságot, sem a védekező hazugságot. Csak vissza akarok menni oda, amikor izgatott, mégis spekulatív voltam azzal kapcsolatban, hogy újraépítsem a kapcsolatomat vele, ami gyerekként sosem volt meg. Tudom, hogy Harrynek nincs oka hazudni nekem apám vádlott szokásairól, de talán téved?
- Pumpkin… – kéri apám.
- Azt mondta, nem akar beszélni róla – szól közbe Harry, megjelenve a helyiségben. Jobban besétál a konyhába, majd az apám és közém áll. Hálás vagyok ezúttal befurakodásáért, de kissé aggódom mellkasa gyors mozgása miatt, miközben légzése egyre felületesebbé és nehezebbé válik.
Hálás vagyok, amikor apám legyőzötten felsóhajt, aztán egyedül hagy engem Harryvel a konyhában.
- Köszönöm – támaszkodom meg a pultnál, és még egy kortyot iszom a langyos csapvízből.
- Nem kellett volna engednem, hogy ide gyere, tudtam, hogy ez fog történni – aggodalom borítja Harry homlokát, és nem próbálja meg elrejteni a mély ráncolást rajta. Ujjait a halántékához teszi, majd az ellenkező pultnak dől.
- Jól vagyok.
- Mindig ezt mondod.
- Mert mindig annak kell lennem. Különben, amikor a következő katasztrófa bekövetkezik, nem leszek felkészülve.
A csak néhány perccel ezelőtt bennem áramló adrenalin eltűnt, elillant azzal a reménnyel együtt, hogy most az egyszer valami jól sikerülhet az egész hétvégén. Nem bánom meg azt, hogy idejöttem, mert nagyon hiányzott Liam, és el akartam vinni a levelet, a nook-ot és a nyakláncot.
A szívem még mindig fáj a levél miatt, nem tűnik észszerűnek, hogy egy tárgynak ilyen jelentőséget tulajdonítsak, de ez így van. Az volt az első alkalom, amikor Harry valaha is olyan nyitott volt velem, nem volt több rejtőzködés, nem volt több titok a múltjával kapcsolatban, az összes kártyája az asztalon volt, és nem kellett kikényszerítenem belőle a vallomást. A gondoskodás, amit beletett, és ahogy kezei remegtek, ahogy kinyújtotta nekem, mindig a fejemben fog maradni. Tényleg nem vagyok dühös Harryre, azt kívánom, bárcsak ne tette volna tönkre, de ismerem az ingerültségét és én vagyok az, aki ott hagyta, tudva ezt. Nem fogom megengedni magamnak, hogy ezen tovább rágódjak, bár még mindig fáj az ott maradt papírdarabokra gondolni, a kis darabban sosem lehet akkora mennyiségű érzelem a szavakban, amiket leírt Harry az oldalra.
- Utálom, hogy ez ilyen neked – feleli halkan Harry.
- Én is – sóhajtok fel egyetértve. A fájdalmas kifejezéstől az arcán hozzáteszem: – Nem a te hibád.
- A picsát nem – túr bele elkeseredetten hajába. – Én vagyok az, aki összetépte azt a rohadt levelet, én hoztalak ide, és én gondoltam azt, hogy eltitkolhatom előled apád szokásait. Azt hittem, eltűnt az a seggfej a saját érdekében, amikor odaadtam neki az órámat a pénzért cserébe, amivel apád tartozott neki.
Harryre nézek, aki mindig annyira fel van húzva, és meg akarom ölelni őt. Odaadott valamit abból, ami az övé, függetlenül a ténytől, miszerint azt állítja, nincs kötődése a tárgyhoz, feladta azt, megkísérelve, hogy kiszedje apámat a gödörből, amit saját magának csinált. Istenem, szeretem őt.
- Nagyon hálás vagyok, hogy itt vagy nekem – mondom neki. Vállai kiegyenesednek, fejét pedig gyorsan felemeli, hogy rám nézzen.
- Nem tudom, miért, én csináltam majdnem minden katasztrófát az életedben.
- Nem, én is ugyanolyan hibás vagyok – biztosítom őt. Bárcsak többet gondolna magáról, bár úgy látná magát, ahogyan én őt.
- Hazudsz, – néz rám várakozó szemekkel – de elfogadom.
Csendben a falra bámulok, az agyamon ezer gondolat fut át percenként.
- Még mindig mérges vagyok, hogy utána futottál, mint egy kibaszott őrült – szid le Harry. Tudtam, hogy megteszi. Azt is tudtam, hogy ő utánam fog jönni nevetséges tervemben, miszerint Chad után szaladok, hogy visszavegyem tőle az órát. Mi a fenét gondoltam?
Azt gondoltam, hogy az óra Harry és az apja közti bimbózó kapcsolatot jelenti. Harry azt mondta, utálja azt az órát és nem volt hajlandó hordani, azt állítva, hogy szörnyűséges. Harry nincs tudatában azon alkalmaknak, amikor elmentem a hálószobánál és megláttam őt a dobozában lévő tárgyra bámulva. Egyszer még a nyitott tenyerében is volt, megvizsgálva alaposan, mintha az talán megégetné vagy meggyógyítaná őt. Arckifejezése eldöntetlen volt, amikor hanyagul visszadobta azt a túlméretezett, fekete dobozba.
- Az adrenalinom átvette az irányítást – vonok vállat, megpróbálva elrejteni a gyengéd remegést, mely átmegy rajtam annak a gondolatára, hogy ténylegesen utólérem a förtelmes embert.
Volt egy rossz érzésem vele kapcsolatban az első alkalommal, amikor eljött, hogy felvegye az apámat a lakástól, de nem tudtam, hogy valaha is visszatér. Az összes sejtés közül, amiket gyanítottam ahhoz kapcsolódóan, hogy pontosan mi történik itt, az, hogy egy mocskos férfi drogot árul és órával kereskedik, soha nem volt egy gondolatig se a fejemben. Nyilvánvalóan ez volt az, amire Harry úgy utalt, hogy „gondoskodik róla anélkül, hogy nekem emiatt aggódnom kellene”. Ha egyszerűen bent maradtam volna a lakásban, lehetnék boldog tudatlanságban az egész helyzettel kapcsolatban, még mindig jó fényben láthatnám az apámat.
- Nos, akkor nem érdekel az adrenalinod, nyilvánvalóan elvágja az oxigén útját a rohadt agyadba – fújtatja Harry a mögöttem lévő hűtőre nézve.
- El kellene kezdenünk a következő filmet? – szólal meg apám hangja a nappaliból. Egy megfontolás nélküli pánikolt pillantást intézek Harry felé, ő pedig kinyitja a száját, hogy válaszoljon helyettem.
- Egy perc – hangja durva, Harry mérges. Lenéz rám, magassága és bosszús arckifejezése legyőz engem. – Nem kell kimenned oda és valami hülye beszélgetést imitálnod velük, ha nem akarod. Merjen csak bármelyikük valami szart mondani neked erről.
Annak a gondolata, hogy megnézzek egy filmet az apámmal egy kicsit sem hangzik vonzónak, de nem akarom, hogy kínosak legyenek a dolgok, és nem akarom, hogy Liam elmenjen.
- Tudom – sóhajtok fel.
- Tagadásban vagy és megértem ezt, de előbb vagy utóbb szembe kell nézned a helyzettel – szavai durvák, de szemei együttérzőek, ahogy lenéz rám. Érzem ujjai melegét, miközben lehúzza őket mindkét karom hátsó részén.
- A későbbet választom, egyelőre – kérem tőle, mire bólint, nem helyeselve, de elfogadva tagadásomat. Egyelőre.
- Rajta, gyerünk be oda akkor, ott leszek egy perc múlva – int fejével a nappali felé.
- Oké, csinálnál egy kis pattogatott kukoricát? – mosolygok fel rá, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy meggyőzzem őt, a szívem nem kalapál a mellkasomban és a tenyereim nem izzadnak.
- Túl feszíted a húrt – egy játékos mosoly húzódik az ajkai sarkára, amikor kitol a konyhából. – Menj.
Amikor belépek a félig megvilágított nappaliba, az apám a szokásos helyén ül a kanapén, Liam pedig áll a sötét téglafalnak dőlve. Apám kezei az ölében vannak, az ujjai körül lévő bőrt piszkálja, egy szokás, ami rám ragadt gyerekként, amíg az anyám arra nem kényszerített, hogy hagyjam abba. Most már tudom, honnan jött ez.
Apám szemei felnéznek rám az öléből, mire a hideg kiráz. Nem tudom megfejteni, hogy a megvilágítástól vagy attól, hogy a agyam szórakozik velem, de a szemei majdnem feketék, amitől émelygek. Tényleg drogozik? Ha igen, hányszor és milyen fajtát? A drogokról való tudásom csak annyi, hogy megnéztünk néhány részt Harryvel a Sokkoló függőségekből (Intervention). Összehúztam magamat és eltakartam a szememet, amikor a függők a bőrükbe szúrták a tűt, vagy ahogy felszívták a habzó lét egy kanálról. Alig bírtam ki, hogy nézzem őket tönkretenni magukat és mindenki mást körülöttük, míg Harry arról beszélt, hogy egy szemernyi sajnálatot sem érez a „kibaszott narkósok” iránt. Az apám tényleg egyike ezeknek?
- Megértem, ha azt akarod, hogy elmenjek… – apám hangja nem illeszkedik kísérteties szemeihez. Kicsi, gyenge és megtört. Fáj a mellkasom.
- Nem, semmi gond – nyelek egyet, aztán leülök a padlóra, hogy megvárjam Harryt, hogy csatlakozzon hozzánk. Hallom a magok kis pukkanásait, és a kukorica illata meg megtöltötte a lakást.
- Elmondok neked bármit, amit tudni a…
- Semmi gond, tényleg – biztosítom apát egy mosollyal. Hol van Harry?
Néma kérdésem megválaszolódik csak néhány pillanattal később, amikor belépked a nappaliba egy zacskó pattogatott kukoricával az egyik kezében és egy pohár vízzel a másikban. Szó nélkül ül le mellém a padlóra, majd a zacskót az ölembe teszi.
- Egy kicsit megégett, de még mindig ehető – jegyzi meg halkan. Szeme egyenesen a tévé képernyőjére vándorolnak, én pedig tudom, hogy sok kimondatlan gondolatot tart vissza. Megszorítom a kezét, hogy megköszönjem neki, amiért ez így van. Nem hiszem, hogy képes leszek kezelni bármi mást ma este.
A pattogatott kukorica finom és vajas. Harry zúgolódik, amikor megkínálom Liamet és az apámat, gyanítom, hogy ezért nem kérnek.
- Milyen baromságot nézünk most? – kérdezi Harry.
- A szerelem hullámhosszán (Sleepless in Seattle) – válaszolom egy vigyorral.
- Komolyan? – forgatja a szemeit az irónián, én pedig nem tehetek róla, de szórakozom rajta.
- Ez egy jó film – védekezek.
- Persze – néz rám, de tekintete nem marad rajtam olyan sokáig, mint általában. A pulóverét használja, hogy letörölje a zsíros vajat az ujjairól. Én megrázom magamat, és fejben megjegyzem, hogy a szokásosnál tovább áztassam azt a pólót holnap.
- Valami baj van? Ez a film nem olyan rossz – suttogom neki. Apám befejezi a pizza maradékát, Liam meg ismét elfoglalja a helyét az állítható támlájú fotelben.
- Nem – még mindig nem néz rám. Nem akarom erőltetni furcsa viselkedését, már így is mindenki ideges a mai este eseményeitől.
A film eltereli a figyelmemet magamtól és gonosz agyamtól elég hosszú ideig ahhoz, hogy nevessek Liammel és az apámmal. Harry a képernyőt bámulja, vállai megint merevek, elméje mérföldekre innen. Kétségbeesetten meg akarom kérdezni, hogy mi a baj, hogy rendbe hozhassam, de tudom, az a legjobb most, ha hagyom őt. Helyette odasimulok a mellkasára a térdeimmel behajlítva magam mögött, egyik kezemet pedig sovány törzse köré fonva. Meglep azzal, hogy közelebb húz és egy lágy csókot nyom a homlokomra.
- Szeretlek – suttogja Harry, én majdnem meg vagyok győződve róla, hogy hangokat hallok, amíg fel nem nézek várakozó zöld szemeibe.
- Szeretlek – válaszolom halkan.
Néhány percig rá bámulok, csak hogy feldolgozzam, milyen gyönyörű ő nekem. Az őrületbe kerget engem, ahogyan én is őt, de szeret engem, és a ma esti nyugodt viselkedése egy másik mutatója ennek. Nem számít, milyen kényszerített a viselkedése, próbálkozik, ebben pedig megnyugvást találok, egy állandó komfortot, még a készülő vihar közepén is, ő lesz a horgonyom. Egyszer attól féltem, hogy magával fog húzni, most nem is bánom, ha megteszi.
Egy kemény kopogás az ajtón rángat ki Harry öléből. Valahogy elvándoroltam itt félálmomban, Harry elveszi körülöttem lévő karjait, majd gyengéden a betonpadlóra helyez, hogy lábra tudjon állni. Tanulmányozom arcát haragot keresve rajta vagy meglepődést, de helyette aggódónak… néz ki?
- Nem mozdulsz – mondja nekem. Én egyetértően bólintok. Nem akarok még egyszer szembe nézni Chaddel.
- Csak fel kellene hívnunk a rendőrséget, különben sosem áll le azzal, hogy idejöjjön – nyögök fel, elgondolkozva azon, milyen drasztikusan változott meg ez a lakás az elmúlt néhány hét alatt. Pánik bontakozik ki a mellkasomban ismét, aztán amikor felnézek, hogy felmérjem az apám és Liam reakcióját az alkalmatlankodóra, mindketten alszanak. A tévé a menü képernyőn van a fizetős adás résznél, biztosan anélkül aludtam el ténylegesen, hogy észre vettem volna.
- Nem – feleli Harry. Felemelkedek a térdeimre, amikor eléri az ajtót. Mi van, ha Chad nincs egyedül? Megpróbálja majd bántani Harryt? Lábra állok, aztán a kanapé felé fordulok, hogy felébresszem az apámat.
Alig ismerem fel a magassarkúak nehéz kopogását a kemény padlózaton. Elfordítom a fejemet, hogy meglássam anyámat az ő teljes szűk, piros ruha, göndörített haj és piros rúzs-fényében. Szép arcán mély homlokráncolás van, miközben kék szemei találkoznak az enyéimmel.
- Te mit… – kezdem el. Harryre pillantok. Nyugodt… majdnem várakozó. Megengedi anyának, hogy elviharozzon mellette és felém lépkedjen. – Felhívtad őt? – hangom visításként jön ki, ahogy helyükre kerülnek a puzzle darabok. Harry elnéz tőlem. Hogy hívhatta fel anyát? Ő tudja első kézből, milyen anyám, mi a fenéért vonná bele őt ebbe?
- Figyelmen kívül hagytad a hívásaimat, Louis – csattan fel anyám. – Most pedig azt tudom meg, hogy apád itt van! Ebben a lakásban, és drogozik! – halad el mellettem is, és egyenesen apához megy. Tűzoltóautó-piros körmeivel megfogja apám karját, aztán lerántja őt a kanapéról és a padlóra esik. – Kelj fel, Richard! – zengi. Összerándulok a hangjában lévő keménységtől.
Apám felküzdi magát, gyorsan használva a kezeit, hogy megtartsa testsúlyát, aztán megrázza a fejét. Szemei majdnem kiugranak a koponyájából, ahogy feldolgozza az előtte lévő nőt. Figyelem őt gyorsan pislogni, majd lábra botladozik.
- Carol? – hangja még halkabb, mint az enyém. (nem Johanna a neve a karakter miatt)
- Hogy mered?! – int ujjaival apám arcába, aki hátrál tőle, így lábai megütik a kanapét, amitől hátra esik. Rémültnek néz ki, én pedig nem hibáztatom őt.
Liam megmozdul a fotelben, majd kinyitja szemeit, arckifejezése ugyanolyan, mint az apámé, összezavarodott és rémült.
- Louis, menj a szobádba – követeli anya. Mi?
- Nem. Nem fogok – állok ellen. Miért kellett Harrynek felhívnia őt? Minden rendben volt, túlléptem.
- Ő már nem gyerek, Carol – véd meg apa.
Anya arca felfújódik, mellkasa megemelkedik, tudom, hogy mi következik.
- Ne merészelj úgy beszélni róla, mintha ismernéd őt egyáltalán! Mintha lenne bármi befolyásod rá!
- Megpróbálom helyre hozni az elveszett időt… – apa elég jól kiáll magáért ahhoz képest, hogy a mérges ex-feleségére ébredt fel, aki éppen kiabál vele. Nem tudom, mit gondoljak az előttem lévő jelenetekről, ahogy azok feltárulnak. Van valami az apám hangjában, valami a hangszínében, miközben közelebb lép anyához magabiztosságot szerezve, ami majdnem ismerősen néz ki. Nem igazán tudom, hogy mi az.
- Elveszett idő! Nem hozhatod rendbe az elveszett időt! Most pedig azt hallom, hogy drogozol?
- Már nem! – kiabál vissza anyára apa. Harry mögött akarok meglapulni, de most nem tudom, hogy igazából kinek az oldalán áll. Liam szemei rám fókuszálnak, Harryé az apámra és az anyámra.
- El akarsz menni? – tátogja halkan Liam a szoba másik feléből. Megrázom a fejemet csendesen visszautasítva és remélve, hogy szemeim át tudják adni, milyen hálás vagyok ajánlatáért.
- Már? Már! – anya biztosan a legnehezebb magassarkúját viseli. Kezdek azon gondolkozni, hogy be fogja horpasztani a betonpadlót, ahogy rajta járkál.
- Igen, már! Nézd, nem vagyok tökéletes, oké? – apa kezei rövid hajához vándorolnak, mire lefagyok. Gesztusa olyan ismerős, ez rejtélyes.
- Nem vagy tökéletes! Hah! – nevet fel anya, fehér fogai világítanak a félhomályos szobában. Fel akarom kapcsolni a villanyt, de nem tudom rávenni magamat, hogy megmozduljak. Nem tudom, hogyan érezzek, vagy mit gondoljak, miközben figyelem a szüleimet egymással ordítozni a nappali közepén. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a lakás átkozott, annak kell lennie. – Az, hogy nem vagy tökéletes, rendben van, drogozni és ugyanarra az útra rángatni a fiadat nyomorúságos!
- Nem rángatom őt semmilyen útra! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rendbe hozzam azt, amit tettem vele és veled!
- Nem! Nem ezt csinálod! Az, hogy visszajöttél, csak még jobban össze fogja őt zavarni! Már így is eléggé elrontotta az életét!
- Nem rontotta el az életét – szól közbe Harry. Anyám egy tüzes pillantással illeti őt, mielőtt figyelmét ismét az apámnak szenteli.
- Ez a te hibád, Richard Tomlinson! Mindez! Ha nem lettél volna, nem is lenne ebben a mérgező kapcsolatban ezzel a fiúval! – int kezével Harry felé. Tudtam, hogy csak idő kérdése, mielőtt megtalálja őt. – Soha nem volt előtte egy férfi példa, hogy megmutassa neki, hogyan kellene egy férfinek viselkednie, ezért állt össze vele! Házasságon kívül, bűnben élve, és az Úr tudja, hogy Harry mit csinál még! Valószínűleg veled drogozik!
Hátrahőkölök, vérem azonnal felforr, és a tomboló szükség, hogy megvédjem Harryt, felszínre tör.
- Ne merészeld belevonni ebbe Harryt! Vigyázott az apámra és megengedte neki, hogy lakjon valahol, hogy ne az utcán legyen! – utálom, ahogy a szóhasználatom hasonlít az anyáméhoz.
Harry átmegy a szobán, aztán mellém lép, tudom, hogy figyelmeztetni fog, hogy maradjak ki ebből.
- Ez igaz, Carol. Ő egy jó ember, és szereti Louis-t, jobban mint azt valaha is láttam – szól közbe apa. Anya ökölbe szorítja a kezeit az oldalainál, és tökéletesen pirosított arca mélyvörös színűre lobban.
- Ne merészeld védeni őt! Mindez – int egyik összeszorított öklével a sűrű levegőbe – miatta van! Louis-nak Seattle-ben kellene lennie megteremtve magának az életét, találva magának egy hozzáillő társat…
Alig hallok bármit is a fülembe tóduló és átömlő vértől. Mindennek a közepén szörnyen érzem magam Liam miatt, aki kedvesen visszavonult a hálószobába, hogy egyedül hagyjon minket, és Harry miatt, aki ismét anyám bűnbakjaként van használva.
- Louis Seattle-ben él, az apját látogatja itt. Ezt elmondtam telefonon – tör át a káoszon Harry bátortalan hangja, mely alig kontrollált és hidegrázást küld végig a testemen, felemelve a kis szőrszálakat a karomon.
- Ne gondold, hogy csak azért, mert felhívtál, hirtelen barátok lettünk – csattan fel anya Harryre. Visszaránt engem a karomnál fogva, mire felpillantok rá zavartan. Nem is jöttem rá, hogy elkezdtem anya felé közeledni, amíg meg nem állított.
- Ítélkező, mint mindig. Soha nem fogsz megváltozni, még mindig ugyanaz a nő vagy, aki annyi évvel ezelőtt voltál – rázza meg a fejét apa rosszallóan. Hálás vagyok, hogy Harry oldalán áll.
- Ítélkező? Tudatában vagy annak, hogy ez a fiú, akit védesz, beásta útját a fiad lábai közé, hogy pénzt keressen egy játékban a barátai között? – anyám hangja hideg, akár önelégült. Az összes levegő elhagyja a szobát, én pedig fulladozok, egy egyszerű levegővételért küzdve. – Ez igaz! Dicsekedett a kampuszon a hódításával. Szóval ne védd meg nekem – sziszegi. Apa szemei kitágulnak, látom a viharos áramlatot összegyűlni mögöttük, ahogy Harryre néz.
- Mi? Ez igaz? – apám is levegőért küzd.
- Ez nem fontos! Már túl vagyunk ezen – mondom neki.
- Látod, Louis olyan valakit talált magának, aki pontosan olyan, mint te, imádkozzunk, hogy ne adjon át neki valamilyen betegséget és aztán ne hagyja el, amikor kemény idők jönnek.
Nem tudom tovább hallgatni, nem hagyhatom, hogy Harryt mindkét szülőm belerángassa ebbe. Ez egy katasztrófa.
- Meg sem említve, hogy csak három héttel ezelőtt egy srác tette le Louis-t a kanapéra eszméletlen állapotban az ő – mutat Harryre – barátai miatt! Majdnem kihasználták őt!
Annak az estének az emléke fájdalmat okoz, de az zavar a legjobban, ahogy anyám Harryt hibáztatja. Egyáltalán nem az ő hibája volt, és ezt tudja is.
- Te rohadék! – szűri ki apám a fogai között.
- Ne – figyelmezteti őt Harry nyugodtan. Imádkozom, hogy hallgasson rá.
- Megtévesztettél! Én itt azt gondoltam, hogy csak rossz a híred, néhány tetoválás meg egyfajta viselkedés! Ezen túl tettem magam, de felhasználtad a fiamat! – indul meg apám Harry felé, mire elé állok. Az agyamnak nincs esélye, hogy felzárkózzon a számhoz.
- Hagyjátok abba! Mindketten!! – ordítom. – Ha háborúzni akartok a múltatokon, az a ti döntésetek, de nem fogjátok belerángatni ebbe Harryt! Okkal hívott fel téged, anya, erre te mégis a haragodat töltöd ki rajta. Ez az ő lakása, nem a tiétek. Mindketten elmehettek a fenébe! – szemeim égnek, könyörögve nekem, hogy meleg könnyeket hullajtsak, de nem vagyok hajlandó. Anya és apa mindketten haboznak, rám néznek, aztán egymásra. – Rendezzétek el a szarságaitokat vagy menjetek el, mi a hálószobában leszünk – fonom ujjaimat Harryé köré, és megpróbálom őt magam után húzni.
Hezitál egy pillanatig, mielőtt hosszú lábaival elém lép és végig vezet a folyosón, még mindig a kezemet fogva. Fogása a kezemen szoros, majdnem kibírhatatlan, de csendben maradok. Még mindig le vagyok sokkolva anyám érkezésétől és veszekedésétől, a kezemen lévő nyomás miatt a legkevésbé aggódom.
Becsukom az ajtót mögöttem éppen időben, hogy tompítsam a szüleim kiabáló hangját a folyosón. Hirtelen újra kilenc éves vagyok, végig szaladva anyám házának hátsó kertén a biztonságos menedékhez, a kis üvegházhoz elrejtve a fák között. Mindig hallottam a kiabálást, nem számított, hogy Natalie milyen hangosan próbálta meg elrejteni a kellemetlen hangokat.
- Bárcsak ne hívtad volna őt fel – szakadok ki az emlékeimből, majd felnézek Harryre. Liam az asztalnál ül, igyekezve nem ránk bámulni.
- Szükséged volt rá, tagadásban voltál – hangja reszelős.
- Rosszabbá tette a dolgokat, elmondta apának, hogy mit csináltál.
- Akkor volt értelme, hogy felhívjam, segíteni próbáltam neked – győz meg engem.
- Tudom – sóhajtok fel. Bárcsak elmondta volna előbb nekem az ötletét, de tudom, hogy azt csinálta, amiről azt gondolta, hogy a helyes dolog.
- Rohadék vagyok, ha megteszem, rohadék, ha nem – rázza meg a fejét, majd lehuppan az ágyra. – Mindig emlékeztetni fognak minket erre a szarra, tudod ezt, ugye? – néz rám.
Harry kezd bezárkózni, olyan kétségkívül érzem ezt, mint amennyire látom azt megtörténni magam előtt.
- Nem, ez nem igaz – hazudom.
Van egy kis igazság a szavaimban, amint mindenki megtudja, akivel kapcsolatba kerülünk, nem lesz több esély arra, hogy emlékeztessenek minket. Megborzongok annak a gondolatán, hogy Kimberly és Christian is megtudja, most már mindenki más tudja körülöttünk a megalázó igazságot.
- De igen, az! Tudod, hogy az! – emeli fel a hangját Harry, majd a padlón járkál. – Ez soha nem fog elmúlni, minden alkalommal, amikor kurvára megfordulunk, valaki az arcodba dobja, emlékeztetve, hogy mennyire elbaszott vagyok! – öklével az asztal tetejére üt egyet, mielőtt megállíthatnám őt. A fa megreped, Liam pedig talpra ugrik a székről.
- Ne csináld ezt! Ne engedd, hogy belemásszon anyám a fejedbe, kérlek! – markolom meg fekete pulóverét, megállítva őt attól, hogy még egyszer megtámadja a már törött fát. Ő elrántja magát, de én nem engedem el, ezúttal mindkét ujját megfogom, mire megfordul füstölögve.
- Te nem fáradtál bele ebbe a szarba? Nem fáradtál bele a folyamatos veszekedésbe? Ha csak elengednél, sokkal könnyebb lenne az életed! – Harry szavai csípnek, hangosak és mélyre vágnak minden egyes szótaggal. Mindig ezt csinálja, mindig önpusztításba kezd. Ezúttal nem fogom engedni.
- Hagyd ezt abba! Tudod, hogy nem akarom, hogy egyszerű legyen. Téged akarlak és az összes őrültséget, amit hozol – veszem arcát kezeim közé, és kikényszerítem a szemkontaktust.
- Mindketten, hallgassatok rám – szól közbe Liam. Harry nem néz rá, rajtam tartja dühös tekintetét. A legjobb barátom, Harry mostohatestvére átsétál a szobán, hogy csak néhány lépésnyire megálljon tőlünk. – Nem csinálhatjátok ezt még egyszer. Harry, nem engedheted, hogy így belemásszanak a fejedbe az emberek, Louis véleménye az egyetlen, ami számít. Engedd, hogy az övé legyen az egyetlen hang a fejedben – tanácsolja Liam. A fekete karikák Harry szemei körül láthatóan összezsugorodnak, ahogy feldolgozza a szavakat. – És Lou, - sóhajt fel – nem kell bűntudatot érezned és megpróbálnod meggyőzni Harryt, hogy vele akarsz lenni, annak, hogy mindenen keresztül itt maradsz elég bizonyítéknak kellene lennie.
Igaza van Liamnek, de nem vagyok biztos benne, hogy Harry meglátja-e a haragján és fájdalmán keresztül.
- Louis-nak szüksége van most rád, hogy erősítsd őt, a szülei egymással ordítoznak idebent, szóval legyél itt neki, ne alakítsd ezt úgy, mintha rólad szólna – mondja mostohatestvérének Liam. Valami Liam szavaiban összekapcsolódik Harry fejével és bólint, lehajtva fejét, hogy homlokát az enyémhez nyomja, durva légzése lelassul minden egyes levegővétellel.
- Sajnálom… – suttogja Harry.
- Hazamegyek most – néz el Liam az ölelésünktől, látszólag kellemetlenül érzi magát. – Majd szólok anyának, hogy átjössz.
Elmozdulok Harrytől, hogy karjaimat Liam nyaka köré fonjam.
- Köszönök mindent, annyira örülök, hogy itt voltál – felelem a mellkasába. Karjai szorosan ölelnek engem, és ezúttal nem húz el Harry.
Amikor ellépek az öleléstől, Liam elhagyja a szobát, aztán visszanézek Harryre. Véres ujjperceit tanulmányozza, egy látvány, ami már kezdett egy távoli emlékké válni, most újra emlékeztet, miközben a sűrű vér a padlóra esik.
- Amit Liam mondott arról – feleli Harry, megtörölve véres kezét a pulóvere aljában. – Amikor azt mondta, hogy a tiédnek kellene lennie az egyetlen hangnak a fejemben, ezt akarom – vallja be, arckifejezése riadt. – Annyira kurvára ezt akarom. Úgy tűnik, nem tudom kirázni őket, Steph, Zayn, most meg anyukád és apukád.
- Ki fogjuk találni, így lesz – ígérem meg neki.
- Louis – hallatszik anyám hangja az ajtón kívülről. Túlságosan el voltam merülve Harryben, hogy észrevegyem a nappaliban lévő csendet. – Louis, bejövök – nyílik ki az ajtó az utolsó szóra, majd Harry mögé lépek. Úgy tűnik, ez egy rendszer már. – Beszélnünk kell erről, minderről – néz engem és Harryt is egyaránt.
Harry elfordítja fejét és lenéz rám, felhúzva szemöldökét a beleegyezésemért.
- Nem hiszem, hogy sok mindent kellene megbeszélnünk – szólalok meg védelmem mögül.
- Bőven van mit megbeszélni, sajnálom a ma esti viselkedésemet. Elvesztettem az eszemet, amikor megláttam itt az apádat, annyi év után, adj egy kis időt, hogy megmagyarázzam. Kérlek – a szó idegennek hangzik anyám szájából.
Harry ellép, felfedve engem anyának.
- Megyek, rendbe teszem ezt – emeli fel a levegőbe megütött kezét, aztán elhagyja a szobát, mielőtt megállíthatnám őt.
- Ülj le, sok mindent kell megbeszélnünk – húzza le a tenyerét anya a ruhája elején, majd sűrű haját az egyik oldalra teszi, mielőtt leül az ágy szélére.