Chapter 254

Sziasztok! 😊

Bocsánat, hogy nem jelentkeztem tegnap, teljesen kiment a fejemből, mert kb. minden hétvégén valamilyen beadandót kell csinálnom, szóval kicsit szét vagyok csúszva mostanában. Elnézést még egyszer a késésért. Nem is tudom, hogyan lehetne jellemezni ezt a részt... teljes káosz, talán valahogy így, nem túl boldog fejezet. Kíváncsi vagyok, mit szóltok a fejleményekhez. Jövőhét pénteken jövök ismét, remélhetőleg már időben 😅

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 254

 
- Shh – duruzsolja Harry lágyan a hajamba. A karjaiban tart engem, miközben végigmegy rajtam zokogásom utolsó hulláma.
Nem tudom, miért sírok ennyire, csak szörnyen hiányzott Liam, és meleg reakciója a visszatérésemre érzelgőssé tett.
- Ez az öregember is jöhet? – hallom meg apám hangját a végtag ketrec mögül, amit Harry csinált nekem.
- Egy pillanat – húzódik el Harry eléggé ahhoz, hogy lenézzen rám, megállapítva mentális állapotomat.
- Jól vagyok, csak örülök – biztosítom őt.
Vállai láthatóan ellazulnak, aztán elveszi karjait rólam. Liam csak egy lépésnyire áll, mosolya még mindig fényes és szerető, miközben megölelem az apámat. Biztosan tudta, hogy látogatóba jövök, az ő… Liam ruhái szorosak a testén, arca pedig simára borotvált.
- Nézzenek csak rád! – kiáltok fel egy mosollyal. – Nincs szakáll! – ő egy hangos nevetést hallat, és szorosabban ölel.
- Igen, nincs most szakállam – mondja nekem.
- Milyen volt az út? – kérdezi Liam, kezeit sötétkék színű nadrágjának zsebébe dugva.
- Szar – feleli Harry pontosan abban a pillanatban, amikor én azt mondom:
- Jó.
Liam és az apám mindketten felnevetnek, Harry bosszúsan néz ki, én pedig csak boldog vagyok, hogy itthon vagyok… nem itthon, a Pullmanon, a legjobb barátommal és a legközelebbi rokonommal, akivel tartom a kapcsolatot. Tényleg fel kell hívnom az anyámat hamarosan, folyamatosan halasztgatom.
- Beviszem a táskádat a szobába – jelenti be Harry, otthagyva hármunkat, hogy folytassuk a köszöntést. Figyelem Harryt eltűnni a hálószobában, amit egyszer megosztottunk, vállai alacsonyan vannak, én pedig követni akarom őt, de nem teszem.
- Túlságosan is hiányoztál, Pumpkin. Milyen Seattle? – kérdezi apám. Furcsa ránézni most, Liam egyik galléros pólóját viseli, nadrágja elegánsabb, szőr nélkül az arcán. Teljesen más embernek néz ki. A szeme alatt lévő karikák viszont nagyon megnagyobbodtak, és észreveszem, ahogy kezei kissé remegnek az oldalainál.
- Jó, még mindig igyekszem megszokni – mondom neki.
- Ezt jó hallani – mosolyodik el.
Liam közelebb lép, apám pedig helyet foglal a kanapé szélén.
- Olyan, mintha már egy hónapja elmentél volna – jegyzi meg Liam, tartva a szemkontaktust. Ő is fáradtnak néz ki, talán attól, hogy a lakásban maradt az apámmal? Nem tudom, de rá akarok jönni.
- Igen, az idő furcsa Seattle-ben, na és mi a helyzet? Úgy érzem, mintha alig beszéltünk volna – ez igaz. Nem hívtam fel Liamet olyan gyakran, mint kellett volna, és biztosan nagyon elfoglalt volt az utolsó félévével Washingtonban. Ha a kevesebb mint három hét ilyen kemény, hogy fogom kibírni azt, mikor egészen New Yorkba költözik?
- Tudtam, hogy elfoglalt leszel, minden rendben – feleli, szemei megtalálják a falat, én meg felsóhajtok. Mi történt a Pullmanon, mióta eljöttem, és miért érzem úgy, hogy lemaradok valami nagyon nyilvánvalóról?
- Biztos vagy benne? – pillantok oda-vissza a legjobb barátom és apám között, feldolgozva kimerült arckifejezését.
- Igen, majd később beszélünk róla. Mesélj Seattle-ről – ragyogja Liam, a benne lévő gyenge fény felerősödik és megnagyobbodik a boldogság fényes égésévé, a boldogsággá, amit annyira hiányoltam.
- Seattle jó… – halkulok el, mire a homlokát ráncolja. – Tényleg, jó. Sokkal jobb most, hogy Harry többször látogat oda.
- Egy kis távolság, mi? – csipkelődik játékosan, meglökve a vállamat a tenyerével. – Nektek van a legfurcsább meghatározásotok a szakításról – nevet fel halkan, mire én a szememet forgatom egyetértve.
- Nagyon jó, hogy ott volt, még mindig nagyon össze vagyok zavarodva, de Seattle sokkal inkább hasonlít az álmaimban lévő Seattle-höz, amikor Harry ott van velem – vallom be éppen, amikor Harry csatlakozik hozzánk a nappaliban.
- Ezt örömmel hallom – mosolyodik el Liam, tekintete Harryre mozdul, ahogy Harry idesétál és megáll mellettem.
- Ez a hely sokkal jobb állapotban van, mint gondoltam – mondom a három férfinek.
- Kitakarítottuk, míg Harry Seattle-ben volt – feleli az apám, én meg felnevetek, emlékezve Harry mogorva panaszkodására, hogy ők ketten a cuccaival szórakoztak.
Körbepillantok a lakásban, emlékezve a legelső alkalomra, amikor átléptem az ajtón Harryvel. Azonnal szerelmes lettem a hely régi varázsába, a klasszikus téglafal olyan elbűvölő volt, és nagyon le voltam nyűgözve a nagy könyvespolctól, ami a falat borította. A betonpadlózat hozzáadott a lakás egyéniségéhez, páratlan és gyönyörű. Nem tudtam elhinni, hogy a legtökéletesebb helyet választotta Harry, hangsúlyozva mindkettőnket olyan módon, amiről nem gondoltam, hogy lehetséges volt. Nem volt extravagáns, a legkevésbé sem, de olyan gyönyörű volt és figyelmes. Emlékszem, milyen ideges volt Harry, hogy nem fog nekem tetszeni, de azért én is ideges voltam. Azt hittem, őrült volt, amiért azt akarta, hogy összeköltözzek vele ilyen hamar a mi oda-vissza kapcsolatunkban, most már tudom, hogy a rossz előérzetem nagyon jól indokolt volt, Harry csapdaként használta ezt a lakást. Azt hitte, arra leszek kényszerítve, hogy vele maradjak, miután megtudtam a fogadást a baráti körében. Egy módon ez működött, de nem változtatnám meg most.
Valamilyen oknál fogva nem tudom lerázni a nyugtalanító érzést a gyomromban. Idegennek érzem itt most magam. Az egykor elbűvölő téglafal túl sokszor lett vérfoltos ahhoz, hogy megszámoljam, a könyvek azokon a polcokon túl sok veszekedésnek voltak tanúi, az oldalak sok könnyet felszívtak a végtelen harcok mindkét végéről, és annak a képe, ahogy Harry térdre omlott előttem a betonpadlóba vésődött. Ez a hely már nem kincs nekem, ahogyan az egyszer volt, ezek a falak most a szomorúság és árulás emlékeit őrzik, nem csak Harryét, hanem Steph-ét is.
- Mi a baj? – veszi észre Harry szomorú arckifejezésemet, abban a pillanatban, hogy az megmutatkozik.
- Semmi, jól vagyok – mondom neki. Ki akarom rázni a kellemetlen emlékeket, melyek megszállták a fejemet, elvéve ezeket a boldog pillanatokat, hogy újra együtt lehetek Liammel és az apámmal a magányos hetek után, melyeket Seattle-ben szenvedtem el.
- Ezt nem veszem be – fújtatja Harry, majd a konyhába sétál. – Itt nincs kaja? – szűrődik be hangja a nappaliba.
- Ahh, tessék. Szép volt és csendes – suttogja apám Liamnek, aztán egy barátságos nevetést osztanak meg egymással. Annyira hálás vagyok, hogy Liam az életemben van, és hogy kiépített valamiféle bimbózó kapcsolatot az apámmal, bár úgy tűnik, Harry és Liam mindketten jobban ismerik őt, mint én.
- Egy perc és visszajövök – mondom nekik.
Át akarok öltözni ebből a nehéz pulóverből, túl meleg van a kis lakásban, és érzem, hogy a tüdőm friss levegőért küzd, ahogy telnek a másodpercek. El kell olvasnom Harry levelét még egyszer, ez a kedvenc dolgom az egész világon. Sokkal több ez nekem, mint egy dolog, ebben olyan módon fejezi ki a szerelmét és szenvedélyét, ahogyan a szája sosem tudná. Olyan sokszor olvastam el, hogy már megtanultam, de meg kell érintenem fizikailag még egyszer. Amint a rongyos és kopott oldalakat az ujjaim között tartom, az összes negatív aggodalom helyét át fogják venni figyelmes szavai, és képes leszek újra levegőhöz jutni és élvezni a hétvégémet itt.
Átkutatom a szekrény felső részét és minden egyes fiókot, mielőtt átmegyek az asztalhoz. Ujjaim átnézik gémkapcsok és tollak halmát, hová máshová rakhatta? Megtalálom a nook-omat és a nyakláncot a vallásórai naplómon pihenni, de a levél sehol sincs. Miután az asztal tetejére teszem a nyakláncot, a szekrényhez megyek, aztán átkutatom az üres cipős dobozt, amit Harry használ arra, hogy a munkáit tárolja benne a hét alatt. Felemelem a tetejét, de üres, leszámítva egyetlen darab papírt, szomorúan látom, hogy az nem a levél. A fejembe vésem, hogy visszajöjjek és elolvassam az irkálást a lapon. Visszateszem a tetőt a dobozra, majd visszatolom oda, ahol találtam.
Aggódva, hogy talán elkerülte a figyelmemet a fiókban, visszasietek oda. Mi van, ha Harry eldobta? Nem tenné, tudja, mennyit jelent nekem a levél. Ezt soha nem tenné.
Még egyszer kiveszem a naplómat és fejjel lefelé fordítom, remélve, hogy a levél ki fog esni belőle. Elkezdek pánikolni, amíg valami fehér villanás meg nem ragadja a figyelmemet. Ez egy papírdarab, forogva a levegőben a naplóm és a padló között. Lenyúlok, hogy felvegyem, éppen ahogy megáll a betonpadlón.
Azonnal felismerem a szavakat, belevésődtek a fejembe. Ez csak egy fél mondat, majdnem túl kicsi, hogy el lehessen olvasni, de az elkenődött toll tisztán Harry kézírásával íródott. Gyomrom összezuhan. A papírtöredékre bámulok, aztán a ráébredés megüt. Egyszerűen tudom, hogy megtette, tényleg tönkretette. Elkezdek könnyezni, majd engedem, hogy a darabka kicsússzon remegő ujjaim közül és visszaessen a padlóra. Szívem azonnal összetörik, és elkezdek azon gondolkozni, hogy egy szív mennyit bírhat ki.

Harry szemszöge
- Most már elmehetsz – szabadítom fel Liamet bébiszitterkedő feladata alól.
- Nem megyek el, Louis csak most jött – provokál. Azt hiszem, ő az egyik legnagyobb oka, ha nem az egyetlen, annak, hogy Louis erre a rohadt helyre akart jönni egyáltalán.
- Rendben – sziszegem, aztán halkabbra veszem a hangomat. – Hogy volt Richard, amíg nem voltam itt? – kérdezem halkan.
- Jól volt, kevésbé remeg és tegnap reggel óta nem hányt.
- Kibaszott narkós – túrok bele kezemmel a hajamba. – Baszki.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – biztosít engem mostohatestvérem.
Figyelmen kívül hagyom bölcs szavait, majd egyedül hagyom őt a konyhában, hogy megkeressem Louis-t. Amikor elérem a folyosót, egy elfojtott zokogást hallok meg a hálószobából. Gyorsan előrelépek, és meglátom őt kezeivel a száján, kék szemei véreresek és tele vannak könnyel, ahogy a padlóra fókuszálnak. Még egy lépés kell ahhoz, hogy meglássam, mire néz le.
Baszki. Baszki.
- Lou?
Terveztem, hogy kitalálok valamit, hogy rendbe hozzam ezt a problémát, amit azzal kreáltam, hogy szétszaggattam azt a rohadt levelet, csak még nem volt esélyem rá. Meg akartam keresni a megmaradt darabokat és megpróbálni újra összerakni… vagy legalább elmondani Louis-nak, hogy mit csináltam, mielőtt magától jön rá. Most már túl késő.
- Lou, sajnálom! – siet ki a számon a bocsánatkérés, ahogy a könnyek lefolynak színezett arcán.
- Miért csi… – zokogja, képtelen arra, hogy befejezze a mondatot. Szívem összeszorul a mellkasomban. Egy rövid pillanatra meg vagyok győződve róla, hogy én jobban meg vagyok bántva, mint ő.
- Olyan mérges voltam, miután elhagytál – kezdek el magyarázkodni. Odasétálok hozzá, de ő hátrál. Nem hibáztatom őt. – Nem gondolkoztam, az meg ott volt, az ágyon, ahogy hagytad.
Louis nem szólal meg vagy néz el tőlem.
- Annyira sajnálom, esküszöm – ígérem neki kétségbeesetten.
- Én… – fuldoklik, vadul megtörölve az arcát. – Csak… szükségem van egy percre, oké? – szemeit lehunyja, még néhány könny kiszökik rebbenő szemhéjai alól.
Adni akarok neki egy percet, ahogy kérte, de önző módon félek, hogy egyre jobban és jobban meg fog bántódni, ahogy az idő telik, és úgy dönt, nem akar látni engem.
- Nem fogom elhagyni a szobát – mondom neki. Egy elfojtott sírás töri meg az akadályt, amit a kezeivel csinált magának, én pedig összerezzenek, ahogy a hang egyenesen átvág rajtam.
- Kérlek – könyörög fájdalmán keresztül. Tudtam, hogy meg lesz bántódva, amikor megtudja, hogy tönkretettem azt a levelet, de arra nem számítottam, hogy így fog bántani engem.
- Nem, nem fogok – nem vagyok hajlandó itt hagyni őt egyedül, hogy a hibáim miatt sírjon. Hányszor történt már ez meg ebben a lakásban?
Louis elnéz tőlem, aztán leül az ágy lábához, remegő kezeit összerakja az ölében, szemei félig le vannak hunyva, ajkai remegnek, miközben megpróbálja lenyugtatni magát. Figyelmen kívül hagyom kezei lökéseit a mellkasomon, amikor térdre esek előtte és karjaimat teste köré fonom. Néhány kimerült elutasítás után végre beadja a derekát, és megengedi nekem, hogy megvigasztaljam.
- Annyira sajnálom, bébi – ismétlem meg a szavakat, nem tudom, hogy valaha is ennyire komolyan gondoltam-e a szavakat korábban.
- Imádtam azt a levelet, – sírja a vállamba – olyan sokat jelentett nekem.
- Tudom, hogy igen. Annyira sajnálom – nem is próbálkozom azzal, hogy megvédjem magamat, mert egy kibaszott idióta vagyok, és tudtam, mennyit jelentett neki. Gyengéden hátralököm őt a vállainál, aztán könnyáztatta arcát a kezeimbe veszem, és halkabbra veszem a hangomat. – Nem tudom, mit mondjak azon kívül, hogy sajnálom.
Végre kinyitja a száját, hogy megszólaljon.
- Nem fogom azt mondani, hogy rendben van, mert nincs… – szemei ki vannak vörösödve és már duzzadtak hirtelen összeomlásától.
- Tudom – hajtom le fejemet, elvéve kezeimet az arcától. Pillanatokkal később érzem az ujjait az államnál, megbillentve a fejemet, hogy ránézzek, ahogy ezt általában én csinálom vele.
- Feldúlt vagyok… zaklatott tényleg, de nincs semmi, amit tehetek ezzel kapcsolatban, és nem akarok itt ülni és sírni egész hétvégén, és kétségkívül nem akarom, hogy visszalépj és emiatt ostorozd magad – minden tőle telhetőt megtesz, hogy kibeszélje magát, tettetve azt, hogy nem zavarja őt úgy, ahogyan tudom, hogy zavarja.
Kifújom a levegőt, amit észre sem vettem, hogy bent tartottam.
- Rendbe fogom hozni neked, valahogy. Oké? – erőltetem.
Ujjaival megtörli a szemeit, a rajtuk lévő smink bepiszkolja az ujjhegyeit. Csendességétől aggódom, inkább kiabálna rám, minthogy csendben sírjon.
- Lou, kérlek, beszélj hozzám. Akarod, hogy visszavigyelek Seattle-be? – még ha igent is mond, az pokolian biztos, hogy nem fogom megtenni, de az ajánlat ott lóg köztünk, mielőtt átgondolhatnám.
- Nem – rázza meg a fejét. – Jól vagyok.
Egy sóhajtással lábra áll, oldalra lépve az előtte lévő testemtől. Louis elhagyja a hálószobát, míg én is felállok, követve őt. Becsukja a fürdőszoba ajtót, én meg visszamegyek a hálóba, hogy megfogjam a kis táskáját. Ismerem őt, tudom, hogy majd rendbe akarja hozni magát, mielőtt szembenéz Liammel és az apjával.
Megkopogtatom a fürdő ajtaját, mire Louis kinyitja kissé, éppen eléggé ahhoz, hogy beadjam neki a kis táskát a nyíláson.
- Köszi – hangja halk, legyőzött.
Már tönkretettem ezt a hétvégét, és még alig kezdődött el.
- Anya és az apukád azt akarja, hogy elhozd Louis-t a házhoz holnap – feleli Liam a folyosó végéről.
- És…
- Csak mondom, anyának hiányzik Louis.
- És… anyukád láthatja őt valamikor máskor – ki kell gondolnom valamit, ami elveszi Louis gondolatait arról a rohadt, széttépett levélről. – Rendben – vágok közbe, mielőtt szóhoz juthatna. – Elviszem őt holnap.
- Louis sír? – lát át rajtam.
- Ő… nem igazán a te dolgod, ugye? – csattanok fel.
- Kevesebb mint húsz perce jöttél vissza, és már bezárta magát a fürdőbe – teszi karba a kezeit.
- Nem ez a jó alkalom arra, hogy ezt a szart elkezd velem, Liam. Már így is a robbanáspontomnál vagyok, az utolsó dolog, amire szükségem van az az, hogy beleüsd a rohadt orrodat abba, amibe nem tartozik – morgom, de ő a szemét forgatja egy nagyon Louis-ra hasonlító módon.
- Ó, szóval akkor csak akkor szólhatok bele, amikor arról van szó, hogy szívességet kell tennem neked? – provokál a mostohatestvérem. Mi a fasz problémája van, és miért utalok rá továbbra is úgy, hogy mostohatestvérem?
- Menj a picsába.
- Louis valószínűleg már így is túl van terhelve, szóval kettőnknek abba kell ezt hagynia, mielőtt kiengedi magát abból a fürdőből – próbál meggyőzni engem.
- Rendben, akkor ne beszélj szarságokat nekem – felelem.
Mielőtt válaszolhatna, kinyílik a fürdő ajtaja, aztán Louis lép a folyosóra, úgy néz ki, hogy összeszedte magát, de nagyon kimerült.
- Mi folyik itt? – aggodalom jelenik meg az arcán.
- Semmi. Liam rendel pizzát, és mindannyian együtt töltjük az este hátralévő részét, mint egy nagy, boldog család, – pillantok rá – nem igaz?
- Igen – ért egyet Liam Louis kedvéért.
Hiányoznak azok a napok, amikor Liam nem okoskodott velem. Kevés volt és régen is volt, de növesztett néhány tököt, ahogy a hónapok teltek. Vagy talán én váltam gyengébbé… Rohadtul fogalmam sincs, de nem tetszik a változás.
- Oké – egy nehéz, nyúzott sóhajtástól Louis leengedi a vállait, majd intek a fejemmel Liamnek, elküldve őt, hogy rendeljen pizzát.
Lenézek rá abban a pillanatban, hogy meghallom Richardot pizzafeltéteket javasolni.
- Nem akarom tönkretenni a hétvégédet – teszem kezemet az ő mindkét keze köré, aztán az ajkaimhoz emelem őket. – Viselkedni fogok egész végig, oké?
- Oké – sóhajtja ismét. Szükségem van rá, hogy mosolyogjon, tudnom kell, hogy túl tud ezen jutni.
- Holnap elviszlek az apám házába, talán Karen megoszthat veled néhány receptet, vagy valami szart? – ajánlom. Szemei felderülnek, és végre elvigyorodik.
- Recepteket vagy valami szart? – rágja az alsó ajka szélét, hogy ne vigyorogjon tovább. A mellkasomban lévő nyomás eltűnik.
- Igen, vagy valami szart – mosolygok rá vissza, aztán a nappaliba vezetem őt, ahol előttünk áll egy kínzó este élvezése, ami alatt szórakoztathatjuk Richardot és Liamet.

…

- Adnál nekem még egy supreme pizzát? – kérdezi Richard harmadjára, mióta elkezdtük ezt a förtelmes filmet.
Louis-ra és Liamre nézek, akik természetesen teljesen el vannak bűvölve az e-mailes szerelmi viszonytól Meg Ryan és Tom Hanks között. Ha ez egy modern film lenne, az első e-mail után dugtak volna, nem vártak volna az utolsó jelenetig, hogy egyáltalán csókolózzanak.
- Tessék – nyögök fel Richardhoz csúsztatva a pizzás dobozt. Már így is befoglalta az egész kanapét, most meg félbeszakít engem minden tíz percben még több kurva pizzáért.
- Ettől a résztől régen mindig sírt anyád – nyújtja ki a kezét Richard, hogy megszorítsa Louis vállát, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne rohanjak kettejük közé vagy ne üssem el a kezét. Ha Louis-nak bármi fogalma is lenne arról, hogy mit csinált az apja múlthéten, ha látta volna, ahogy a drogok elhagyják az apja szervezetét hányás és görcsös visszahúzódások formájában, ő maga ütné el a kezét.
Richard a kanapén fekszik, Liam a széken van, Louis és én pedig a padlón ülünk.
- Tényleg? – néz fel Lou az apjára fényes szemekkel.
- Igen. Még mindig emlékszem, hogy néztétek minden alkalommal, amikor adták a tévében. Leginkább az ünnepek alatt persze.
- Annak a… – kezdem el, de megállítom gonosz szavaimat, mielőtt kiadnám őket magamból.
- Mi az? – kérdezi tőlem Louis.
- Annak a… uhm, kutyának ott kellene lennie? – kérdezem bután. Ennek nincs értelme, de Louis, amilyen ő, teljes beszélő módba megy át a film utolsó jelenetéről, és hogy az a kutya, Barkley, úgy hiszem ez volt a neve, lényeges. Blah, blah.
Egy kopogás az ajtón megállítja Louis magyarázatát, aztán Liam lábra áll, hogy kinyissa.
- Majd én – sietek el mellette. Ez az én kurva lakásom végül is.
Nem zavartatom magamat azzal, hogy belenézzek a kukucskálóba, de amint kinyitom az ajtót, azt kívánom, bárcsak megtettem volna.
- Hol van ő? – kérdezi a bűzös narkós.
Kilépek a folyosóra, aztán becsukom az ajtót magam mögött, nem fogja megzavarni Louis-t ezzel a szarsággal.
- Mi a faszt keresel itt? – sziszegem.
- Csak azért vagyok itt, hogy lássam a haveromat, ez minden – Chad fogai barnult ak, arcszőrzete pedig a bőréhez tapad. Még csak a harmincas éveiben lehet, de olyan arca van, mint aki az ötvenhez közelít. Az óra, amit az apám vett nekem, ott pihen piszkos csuklóján.
- Ő nem jön ki ide, és senki sem ad neked semmit, szóval javaslom, hogy vidd vissza a segged oda, ahonnan jöttél, mielőtt az arcodat ahhoz a rácshoz verem – mutatok a fém rácsra, amely az ezen az emeleten lévő tűzoltó készüléket fedi be. – Aztán amíg te elvérzel, hívom a rendőrséget és le fognak tartóztatni birtokháborításért és törvénysértésért – tudom, hogy be van drogozva, kibaszott seggfej. Szemei rám fókuszálnak, majd teszek egy lépést felé. – Én nem tesztelném a türelmemet, nem ma este – figyelmeztetem.
Kinyitja a száját, éppen amikor kinyílik az ajtó a lakáshoz mögöttem. A kurva életbe.
- Mi folyik itt? – kérdezi Louis elém jőve. Ösztönösen hátra húzom őt, mire még egyszer megkérdezi.
- Semmi, ő éppen távozik – nézek Chadre, Isten segítsen neki, ha kurvára…
- Az a te órád? – Louis szemei összeszűkülnek a fényes tárgyon, mely a csuklóján lóg.
- Mi? Nem… – kezdek el hazudni, de Lou már tudja. Nem elég hülye ahhoz, hogy azt gondolja, véletlen, hogy ennek a drogfüggő fasznak pontosan ugyanolyan rohadt drága órája van, mint nekem.
- Harry – vet rám haragos pillantást. – Akkor most mi van, vele lógsz együtt, vagy valami? – teszi karba a kezét, és még több távolságot tesz közénk.
- Nem! – félig kiáltom, miért ezt a következtetést vonná le ebből? Küzdök azzal, hogy eláruljam-e az apját és megvédjem magamat, vagy kitaláljak még egy hazugságot. – Nem vagyok a barátja, és távozik is – illetem meg még egy figyelmeztetéssel. Ezúttal felfogja és hátrál a folyosón. Feltételezem, csak Liam az, aki nincs megfélemlítve tőlem már, úgy tűnik, nem vesztettem sokat.
- Ki van itt? – csatlakozik hozzánk Richard a folyosón. Hát nem nagyszerű ez…
- Az a férfi, Chad – válaszolja Louis, az inkvizíció tiszta a hangjában.
- Ó – sápad le Richard, majd tehetetlenül rám néz.
- Tudnom kell, hogy mi folyik itt – kezd ideges lenni Louis. Nem kellett volna engednem, hogy visszajöjjön ide, láttam az arcán abban a pillanatban, hogy belépett erre a rohadt helyre. – Liam! – szólítja Louis a legjobb barátját, mire az apjára nézek. Liam el fogja neki mondani, nem fog úgy az arcába hazudni, ahogyan azt én tettem olyan sokszor.
- Apukád tartozott neki pénzzel, és odaadtam neki azt az órát fizetségként – vallom be. Louis-nak tátva marad a szája, aztán az apjához fordul.
- Pénzzel tartoztál neki miért? Harry apja adta neki azt az órát ajándékba, te meg engedted, hogy fizetségként odaadja! – kiabálja.
Oké… ez nem pontosan az a reakció, amire számítottam. Jobban fókuszál arra a hülye órára, mint az egész „az apád pénzzel tartozott ennek a patkánynak” aspektusra.
- Sajnálom, Pumpkin. Nem volt pénzem, Harry meg…
Mielőtt rájönnék, hogy mit csinál Louis, már félúton van a lifthez. Mi a fasz?! Bepánikolok utána futva, de becsusszan a liftbe éppen mielőtt elérhetném őt. Azok a rohadt ajtók kínzóan lassan mozognak össze bármikor máskor, azonban mikor menekül előlem, azonnal összecsukódnak.
- Az Isten verje meg, Louis! – ütöm könyökömet még egyszer a fémhez. Van ezen a helyen egyáltalán lépcső? Amikor visszanézek a folyosón, Liam és Richard mindketten üres tekintettel bámulnak, mozdulatlanul. Kösz a kibaszott segítséget, seggfejek.
Sietve megkeresem a lépcsőt, két fokonként haladva, hogy leérjek az aljára. Elérem az előteret, aztán körbe pillantok Louis-ért. Amikor nem látom őt meg, ismét elkezdek pánikolni. Chadnek lehetnek itt vele barátai… Louis közelébe mehetnek… vagy bánthatják őt… A lift egy csöngéssel kinyílik, majd Louis lép ki rajta, a lehető legeltökéltebb arc uralja vonásait, amíg észre nem vesz engem.
- Elment a kibaszott eszed? – kiabálok rá, hangom megtölti az előteret.
- Visszaadja azt a rohadt órát, Harry! – ordítja vissza. Nagy léptekkel halad az üvegajtó felé, én pedig karom a dereka köré fonom, visszarántva őt a mellkasomhoz. – Szállj le rólam! – karmolja meg a karomat, de nem engedek.
- Nem futhatsz csak úgy utána, mit gondolsz? – továbbra is küzd velem. – Ha nem hagyod abba a mozgást, szó szerint vissza fogom vinni a seggedet a lakásba. Most pedig hallgass rám – felelem.
- Nem tarthatja meg azt az órát, Harry! Az apukád adta azt neked, és olyan sokat jelentett az neki és neked.
- Az az óra szart se jelentett nekem – mondom neki.
- De igen. Soha nem fogod bevallani, de jelentett, tudom – szemei ismét könnyeznek. Baszki, ez a hétvége pokoli lesz.
- Nem, nem jelentett semmit – ugye?
Kezei abbahagyják a mozgást, és kissé megnyugszik. Gyengéden visszacsábítom őt a lifthez, a drogdíler üldözési küldetése megszakadt, és nem boldog emiatt.
- Nem fair veled szemben, hogy elvitte azt azért, mert az apám sörpénzzel tartozik neki! Mennyi rohadt alkoholt fogyaszthat el valaki, hogy ténylegesen pénzzel tartozzanak embereknek? – kérdezi, haragja lángol, én pedig őrlődök aközött, hogy azt gondoljam, ez szórakoztató, és hogy szörnyen érezzem magamat amiatt, hogy mit kell neki elmondanom.
- Nem alkohol volt, Lou – figyelem, ahogy oldalra billenti a fejét, bárhová és mindenhová nézve, csak nem a szemeimbe.
- Annak kellett lennie – egészségtelen sebességgel emelkedik és süllyed a mellkasa.
- Sajnálom – nem tudom, mi mást mondjak neki. Sajnálom, sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni őt az elbaszott apjától, éppen ahogy nem tudtam megvédeni anyát az enyém káros hatásaitól.
- Nem, ő nem… ő nem drogozik – rázza meg a fejét. Benyomom a gombot a lift falán, ő pedig az űrbe bámul, ahogy becsukódnak az ajtók.