Chapter 256

Helló! 😊

Most kivételesen végre időben jelentkezem ezzel a fejezettel, ami az előzőekhez képest elég nyugalmas lett. Sok új infó is kiderül, kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni. És szerintem most más mondanivalóm nincsen, kitartást a sulihoz, nemsokára itt az őszi szünet 😊

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 256

 
Harry szemszöge
A hideg víz kiáramlik a csapból rá a szakadt húsomra. Lenézek a lefolyócsőre, figyelve ahogy a pirosra festett víz körözik a fém körül. Megint, ez a szarság megtörtént megint? Persze, hogy igen, csak idő kérdése volt.
A fürdőszoba ajtót nyitva hagytam, így könnyen bemehetek a szobába folyosón át, ha kiabálást hallok. Kurvára fogalmam sincs, mit gondoltam, amikor felhívtam ezt a ribancot. Nem kellett volna felhívnom őt… de ő egy olyan… ribanc, amilyen. Legalább nem Louis előtt mondom ki. Amikor felhívtam őt, csak Louis üres arckifejezésére és naiv megjegyzéseire tudtam gondolni, „ő nem drogozik”, próbálta meggyőzni magát. Tudtam, hogy bármelyik órában darabokra fog esni, és valamilyen hülye, kibaszott oknál fogva azt gondoltam, hogy az, hogy itt lesz az anyja, segíteni fog neki.
Pontosan ezért nem próbálok meg segíteni az embereknek, nincs tapasztalatom benne. Eléggé rohadtul kiváló vagyok abban, hogy elbasszam a dolgokat, de nem vagyok megmentő.
Egy mozdulat megvillanása elkapja a tekintetemet a tükörben, aztán felnézve Richard tükörképét látom meg visszanézve rám. A keskeny ajtókeretnek támaszkodik, arckifejezése óvatos.
- Mi van? Jöttél megpróbálni még egyszer rám támadni? – jegyzem meg laposan. Ő felsóhajt, és végighúzza kezét borotvált arcán.
- Nem, ezúttal nem.
A számat húzom, félig azt kívánva, hogy megpróbáljon rám jönni. Kétségkívül eléggé fel vagyok húzva ahhoz, hogy verekedjek egyszer, vagy kétszer.
- Miért nem mondta el nekem egyikőtök sem? – kérdezi Richard. Kurvára komolyan gondolja?
- Miért mondtam volna el neked? És az pokolian biztos, hogy nem vagy elég hülye ahhoz, hogy elhidd, Louis elmondana az apjának ilyen szarságot – zárom el a csapot, majd elveszek egy törölközőt, hogy az ujjperceimre nyomjam, legnagyobb részben már nem véreznek. Meg kellene tanulnom kezet váltani, most már a jobb kezemmel ütni.
- Nem tudom… Úgy érzem, el lett hallgatva előlem az igazság, azt hittem, nálatok csak az ellentétek vonzzák egymást dolog van, de most…
- Nem a beleegyezésedet kérem, nincs is rá szükségem – sétálok el teste mellett az ajtónál, aztán végigsietek a folyosón. Liam cipői már nincsenek az ajtó mellett, az égett zacskónyi pattogatott kukorica pedig még mindig a padlón van.
„Engedd, hogy az övé legyen az egyetlen hang a fejedben.” Visszhangzik Liam hangja a fejemben. Bárcsak ilyen könnyű lenne, talán egy nap az lesz… pokolian remélem, hogy igen.
- Tudom, hogy nem, csak meg akarom érteni ezt az egész szart. Az apjaként kötelességemnek érzem, hogy szétrúgjam a seggedet – rázza meg a fejét.
- Rendben – fújtatom lehajolva, hogy felvegyem a padlóról a zacskót. Emlékeztetni akarom őt, hogy több mint kilenc évig nem is volt az apja.
- Carol nagyon hasonlított Louis-ra, amikor fiatal volt – feleli. Meghátrálok, a zacskó majdnem kicsúszik ujjaim közül.
- Nem, nem olyan volt – nincs az az Isten, hogy ez igaz lehet. Őszintén, régen azt gondoltam, hogy Louis éppen olyan prűd, rosszindulatú ember, de most, hogy ténylegesen ismerem Lou-t, ez nem lehetne messzebb az igazságtól. A küzdelme, hogy tökéletesnek tűnjön a nőtől származik, de Louis semmiben sem hasonlít rá.
- Ez igaz. Nem volt egészen olyan kedves, de nem volt mindig… – halkul el, elvéve egy üveg vizet a hűtőmből.
- Egy ribanc? – fejezem be helyette. Szemei az üres folyosóra vándorolnak, mintha attól félne, hogy Carol megjelenik és megint ellöki őt. Igazából szeretném látni, hogy ez megtörténik…
- Igen. Mindig mosolygott, a mosolya valami különleges volt. Az összes férfi őt akarta, de ő az enyém volt – mosolyodik el az emléken. Én nem jelentkeztem erre a szarra… Nem vagyok egy kibaszott tanácsadó. Louis anyja pokolian dögös, de folyamatosan van egy karó a seggében, amit valakinek el kellene távolítania, vagy talán a teljes ellentétét…
- Oké… – nem értem a lényeget itt.
- Olyan sok ambíciója és együttérzése volt akkor. Ez tényleg elbaszott, mert Louis nagymamája éppen olyan volt, mint Carol, ha nem rosszabb – nevet fel. Én összerezzenek. – A szülei utálták, úgy értem, utáltak engem. Soha nem is rejtették el, azt akarták, hogy egy tőzsdeügynökhöz menjen feleségül, egy politikushoz, bárkihez, csak ne hozzám. Én is utáltam őket, nyugodjanak békében – néz fel a plafonra. Amennyire elbaszott is ez, hálás vagyok, hogy Louis nagyszülei nincsenek itt, hogy elítéljenek.
- Nos, akkor nyilvánvalóan nem kellett volna elvenned feleségül – csukom le a kuka fedelét, majd a pultra könyökölök. Dühös vagyok Richardra és az ő hülye, kibaszott szokásaira, amik felzaklatják Louis-t. Ki akarom rúgni a seggét innen, egyenesen visszaküldeni az utcára, de ő már majdnem egy bútordarabbá vált ebben a lakásban. Ő olyan, mint egy régi kanapé, aminek rossz a szaga és mindig nyikorog, amikor leülsz rá, és rohadtul kényelmetlen, de valamilyen oknál fogva nem tudod kidobni, ez Richard.
- Nem házasodtunk össze – arca komor lesz, mire kissé oldalra billentem a fejemet összezavarva. Mi van? Tudom, hogy Louis azt mondta nekem, hogy összeházasodtak… – Louis nem tudja, senki sem. Legálisan sosem házasodtunk össze. Volt esküvőnk, hogy a szülei kedvében járjunk, de sosem csináltuk meg a papírmunkát, nem akartam.
- Miért? – miért érdekel ennyire ez a szarság? Percekkel ezelőtt azt képzeltem el, hogy Richard fejét a gipszkartonhoz vágom, most meg részt veszek ebben a fecsegésben, mint egy kibaszott tinédzserlány. A hálószobám ajtajánál kellene hallgatódznom, megbizonyosodva róla, hogy Louis anyja nem tölti meg baromságokkal a fejét, hogy megpróbálja távol tartani őt tőlem.
- Mert a házasság nem nekem való volt, – vakarja meg a fejét – vagyis így gondoltam. Mindent házaspárként csináltunk, felvette a vezetéknevemet. Nem egészen vagyok biztos benne, hogy intézte ezt el, de senki sem tudott arról az áldozatról, amit az önzőségemért hozott meg.
Kíváncsi vagyok, Louis hogyan érezne ezzel az információval kapcsolatban… annyira megszállott a házasság gondolatával, csökkenne megszállottsága vagy fellobbanna? Richard tovább folytatja.
- Az évek alatt belefáradt a viselkedésembe. Úgy veszekedtünk, mint a macskák és kutyák, és hadd mondjam el neked, ez a nő kiengesztelhetetlen volt, de ezt elfogadtam tőle. Amint abbahagyta a veszekedést, akkor tudtam, hogy vége van. Figyeltem a tüzet lassan kialudni benne az évek alatt – ő már nincs ebben a helyiségben, elmerült a múltjában. – Minden egyes este várt rám az ebédlőasztalnál, ő és Louis mindketten szép ruhában, csak azért, hogy bebotladozzak és a lasagna égett széle miatt panaszkodjak. Az alkalmak felében kidőltem, mielőtt a villa elérte volna a számat, és minden este veszekedéssel végződött, a felére sem emlékszem – egy látható borzongás fut rajta végig a visszaemlékezéstől.
Egy fiatal Louis látványától, kiöltözve az asztalnál, izgatottan várva, hogy lássa az apját egy hosszú nap után, csak azért, hogy összezúzza az érzéseit, ettől át akarok nyúlni és megfojtani a férfit.
- Nem akarok hallani még egy szót – figyelmeztetem őt, komolyan gondolva.
- Abbahagyom most – szégyenkezés borítja az arcát. – Csak azt akartam, hogy tudd, Carol nem volt mindig ilyen, én csináltam ezt vele. Én csináltam belőle ezt a megkeseredett, dühös nőt, aki ő ma. Nem akarod megismételni a történelmet, ugye?
Nem, nem, nem akarom.

Louis szemszöge
Anya és én csendben ülünk, agyam folyamatosan jár, miközben ő egy vastag hajtincset tesz a füle mögé. Nyugodt és összeszedett, nem úgy, mint az én túlterhelt állapotom.
- Miért engedted meg apádnak, hogy idejöjjön? Megannyi idő után? Megértem, hogy többet akartad látni őt, miután belefutottál az utcán, de azt nem, hogy megengedted neki, hogy ideköltözzön – szólal meg végre.
- Én nem engedtem meg neki, hogy ideköltözzön, már nem itt lakom. Harry engedte meg neki, hogy itt maradjon kedvességből, kedvességből, amit te kizsákmányoltál és az arcába dobtad – nem rejtem el azon undoromat, ahogy Harryvel bánt.
- Mi az vele kapcsolatban, amitől annyira gyorsan megvéded őt? Mindenki ellen fordulsz, még a saját anyád ellen is, hogy megvédd azt a fiút.
Zayn szavai visszhangoznak a fejemben, majd a homlokomat ráncolom az emléken. Egyikük sem fogja megérteni soha. Bár ez nem számít, mert nincs erre szükségem.
- Azért hívott fel téged, mert azt gondolta, hogy itt leszel nekem – sóhajtok fel, fejben eldöntve, milyen irányba akarom kormányozni a beszélgetést, mielőtt ledózerol engem az ő tipikus, Carol Tomlinson stílusában.
- Nekem nem vetted fel a telefont, miért fordulsz mindenki ellen, hogy megvédd őt mindazok után, amit veled tett? Olyan sok mindenen mentél keresztül miatta, Louis – kék szemei komorak, a földre szegeződnek.
- Megéri azt, hogy megvédjem, anya. Ezért – jelentem ki.
- De…
- Megéri – szakítom őt félbe. – Nem fogom állandóan ezt csinálni veled. Elmondtam neked korábban, ha nem tudod elfogadni őt, akkor nem tudom fenntartani veled a kapcsolatot. Harry és én egy egységcsomag vagyunk, akár tetszik, akár nem.
- Egyszer ezt gondoltam az apádról én is – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne hátráljak, amikor felemeli a kezét, hogy megsimogassa a hajam elejét.
- Harry egyáltalán nem olyan, mint az apám – hebegem. Egy kis nevetés hagyja el anyám kifestett ajkait.
- De, de igen. Olyan, mint ő olyan sok szempontból.
- Elmehetsz, ha ilyen dolgokat fogsz mondani.
- Nyugodj meg – ismétli meg a simogató mozdulatot a hajamon. Őrlődöm aközött, hogy irritál a leereszkedő gesztus, és hogy komfortosan érzem magam a rendes emléktől, amiket ez hoz. – El akarok mondani neked egy történetet.
Kíváncsi vagyok információajánlatától, de nagyon szkeptikus vagyok az e mögött lévő indíték miatt.
- Nem fogom meggondolni magamat Harryvel kapcsolatban – mondom neki. Tudnia kell, hogy állunk, mielőtt az idejét vesztegeti.
Szája sarkai kissé felhúzódnak.
- Apád és én soha nem házasodtunk össze.
Mi?
- Mi? – ülök fel egyenes az ágyon.
Mit ért az alatt, hogy soha nem házasodtak össze? De igen, megtették, láttam a képeket. Anyám csipkeruhája elragadó volt, hasa kissé gömbölyödött, apám öltönye pedig nem volt megfelelően megszabva, úgy lógott rajta, mint a krumplis zsák. Régen imádtam átnézni azokat az albumokat és csodálni, ahogy anya arca ragyogott, ahogy apa úgy nézett le rá, mintha ő lenne az egyetlen ember a világában. Emlékszem a pánikra, ami bekövetkezett, amikor anya rám talált azokat nézegetve egy nap, elrejtette azokat és soha nem láttam a képeket újra.
- Ez igaz – sóhajt fel. Meg tudom mondani, hogy ennek az igazságnak a felfedése megalázó a számára. – Volt egy esküvőnk, de az apád sosem akart összeházasodni. Én tudtam ezt, tudtam, hogy ha nem lettem volna terhes veled, sokkal korábban elhagyott volna. A nagyszüleid erőltették rá az esküvőt. Látod, az apád és én sosem tudtunk kijönni egymással, még egy napig sem. Ez izgalmas volt az elején, felvillanyozó akár, – szeme kékje elveszik az emlékben – de ahogy te is meg fogod látni, meg van szabva, hogy egy ember mennyit bír ki. Ahogy az éjszakák jöttek és mentek, és teltek az évek, minden este imádkoztam Istenhez, hogy megváltozzon értem, érted. Egy este imádkoztam, hogy liliomokkal a kezében sétáljon át azon az ajtón az alkoholos lehelet helyett.
Anyám vallomásától megnémultam. Soha nem volt kész egy nyílt beszélgetésre sem, főleg, amikor az apám a téma. Az együttérzéstől, amit ez iránt a hideg nő iránt érzek, könnyek szöknek a szemembe.
- Hagyd ezt abba – szid le, mielőtt folytatná. – Minden ember reméli, hogy ő az, aki megváltoztatja a partnerét, de ez minden, hamis remény. Nem akarom, hogy ugyanazon az úton menj végig, mint én, többet akarok neked – émelygést érzek. – Ezért neveltelek úgy, hogy kerülj ki abból a kis városból és alakítsd ki az életedet magadnak.
- Én nem… – kezdek el védekezni, de felemeli a kezét, hogy elcsendesítsen.
- Megvoltak a jó napjaink is, Louis. Apád vicces volt és sármos, – mosolyodik el a mondat közepén – és minden tőle telhetőt megtett, hogy az legyen, akire szükségem van, de az igazi énje legyőzte ezt, és frusztrált lett velem, az élettel, amit megosztottunk annyi éven át. Ő az italhoz fordult, és ez soha nem volt ugyanolyan. Tudom, hogy emlékszel – hangja kísértetjárta, egy csipetnyi sebezhetőség fűződik hangszínébe és csillog a szemeiben, de gyorsan összeszedi magát. Anyám sosem kedvelte a gyengeséget.
Még egyszer visszakerülök az ordítozáshoz, az edények összetöréséhez, még az időnkénti az „ezek a sérülések a karomon a kertészkedéstől vannak” mondatokhoz is, mire a gyomromból egy csomó lesz.
- Bele tudsz nézni őszintén a szemeimbe és el tudod mondani nekem, hogy van jövőd ezzel a fiúval? – kérdezi, ahogy csend telepszik ránk.
Nem tudok válaszolni, tudom, hogy a jövőt Harryvel akarom, hajlandó lesz-e azt megadni nekem, ez a kérdés.
- Én nem voltam mindig ilyen, Louis – gyengéden megérinti mindkét mutatóujjával a szemei alatt. – Régen imádtam az életet, mindig izgatott voltam a jövővel kapcsolatban, és nézz rám most. Lehet, hogy azt hiszed, szörnyű ember vagyok, amiért meg akarlak védeni téged a sorsomtól, de csak azt csinálom, ami szükséges, hogy távol tartsalak attól, hogy megismételd a történelmemet. Nem akarom ezt neked.
Küzdök, hogy elképzeljem anyám fiatalabb változatát, boldogan és izgatottan mindennap, egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor hallottam a nőt nevetni az elmúlt öt évben.
- Ez nem ugyanaz, anya – kényszerítem ki a szavakat.
- Louis, nem tagadhatod le a hasonlóságokat.
- Van néhány, igen – vallom be inkább magamnak, mint neki. – De nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a történelem megismétli önmagát. Harry már így is olyan sokat változott.
- Ha meg kell változtatnod őt, miért vesződsz vele egyáltalán? – hangja nyugodt most már, miközben körbenéz a megfertőzött hálószobában, ami egyszer az enyém volt.
- Nem én változtattam őt meg, magától változott. Még mindig ugyanaz a férfi, az összes dolog, amit imádok benne ott van, csak megtanulta máshogy kezelni a dolgokat és jobb emberré vált.
- Láttam a véres kezeit – mutat rá.
- Van egyfajta temperamentuma – vonok vállat. Egy elég kemény, de nem fogok egyetérteni azzal, hogy leírja Harryt. Meg kell értenie, hogy Harry oldalán állok, és mostantól, hogy eljusson hozzá, át kell mennie rajtam is.
- Ahogy az apádnak is volt.
Lábra állok.
- Harry soha nem bántana szándékosan. Ő nem tökéletes, anya, de te sem vagy az – magabiztosságom jelentős, ahogy karba teszem a kezemet és haragos tekintetemet az övéhez illesztem.
- Ez több, mint a temperamentuma, gondolj arra, hogy mit tett veled. Megalázott téged, egyetemet kellett váltanod – nincs energiám arra, hogy vitázzak kijelentésével, leginkább azért, mert sok igazság van benne. Mindig is Seattle-be akartam költözni, de a rossz múltam a Pullmanon megadta az extra löketet, amire szükségem volt. – Tetoválásai vannak, legalább azokat a förtelmes piercingeket kiszedte – arca eltorzul undorában.
- Te sem vagy tökéletes, anya – ismétlem meg a szavakat. – A nyakadban lévő gyöngyök elrejtik a sebeidet, éppen ahogy Harry tetoválásai elrejtik az övéit.
Anyám szemei gyorsan hozzám rebbennek, és tisztán látom a szavakat megismétlődni a fejében. Végre megtörtént, végre áttörést értem el.
- Sajnálom, amit az apám tett veled, tényleg, de ő nem Harry – ülök vissza mellé, kezemet az övére merem helyezni. Keze hideg az enyém alatt, és meglepetésemre nem húzza el. – Én pedig nem vagyok te – teszem hozzá olyan lágyan, amennyire csak lehet.
- Az leszel, ha nem kerülsz olyan messze tőle, amennyire csak tudsz.
Elmozdítom kezemet az övétől, majd veszek egy mély lélegzetet, hogy nyugodt maradjak. Ez a beszélgetés sokkal jobban ment eddig, mint azt valaha is reméltem, és szeretném, ha ez így maradna, ha az egyáltalán lehetséges.
- Nem kell egyetértened a kapcsolatommal, de tiszteletben kell tartanod. Ha ezt nem tudod megtenni, – küzdök, hogy magabiztos maradjak – akkor soha nem leszünk képesek arra, hogy kapcsolatban maradjunk egymással.
Anya lassan megrázza a fejét oldalról oldalra. Tudom, hogy azt várta tőlem, hogy beadjam a derekamat, hogy egyetértsek azzal, hogy Harry és én sosem működnénk, tévedett.
- Nem adhatsz nekem ilyenfajta ultimátumot.
- De igen, adhatok. Annyi támogatásra van szükségem, amennyi csak lehetséges, és túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy a világ ellen harcoljak.
- Ha úgy érzed, hogy egyedül harcolsz, talán ideje másik oldalra állni – húzza fel egyik vádló szemöldökét. Újra lábra állok.
- Nem harcolok egyedül, hagyd ezt abba – sziszegem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy türelmes legyek vele, de türelmem kezd elfogyni, ahogy ez a hosszú este a végéhez közeledik.
- Soha nem fogom kedvelni őt – feleli anyám. Tudom, hogy minden szót komolyan gondol.
- Nem is kell, de nem fogod elmondani a mi dolgainkat mindenki másnak. Ez hihetetlenül helytelen volt és a legkevésbé sem jogos.
- Az apádnak joga volt tudni, hogy mit okozott ő.
Nem érti! Még mindig nem érti meg. A fejem bármelyik pillanatban fel fog robbanni, érzem a nyomást felépülni a nyakamban.
- Harry nagyon keményen próbálkozik értem, ő soha nem ismert jobbat – mondom neki. Anya egy szót sem szól, még csak rám sem néz. – Ennyi akkor? A második opciót választod? – kérdezem.
Rám néz, csendben, a fejében lévő fogaskerekek forognak és forognak erősen beárnyékolt szemei mögött.
- Megpróbálom majd tiszteletben tartani. Tényleg – nem maradt szín az arcában a rózsaszín pirosító ellenére sem, mely fel volt kenve az arccsontjára, amikor megérkezett.
- Köszönöm.
Nem tudom, mit gondoljak erről a… fegyverszünetről az anyámmal. Nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy elhiggyem amíg be nem bizonyítja, de még mindig elég jó érzés, hogy az egyik nehéz kő legördült a mellkasomról.
- Mit fogsz csinálni az apáddal? – áll anya is lábra. Fölém tornyosul négy hüvelyknyi magassarkújában.
- Nem tudom – túlságosan elterelte a figyelmemet a Harry-téma ahhoz, hogy az apámra fókuszáljak.
- El kellene őt küldened, nincs oka annak, hogy itt legyen, elhomályosítva a fejedet és megtöltve azt hazugságokkal.
- Nem csinált ilyen dolgot – szólok vissza. Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, fejlődtünk valamennyire, éles sarkait használja, hogy lerugdosson.
- De igen! Idegenek bukkantak itt fel miatta, pénzt kérve! Harry mindent elmondott.
Miért tette volna ezt? Megértem az aggodalmát, de anya egy kicsit sem segített a helyzeten.
- Nem fogom kirúgni őt, ez nem az én lakásom, és nem tud sehova máshova menni.
Anyám lehunyja szemeit, majd a fejét rázza rám tizedjére már az elmúlt húsz percben.
- Abba kell hagynod azt, hogy megpróbáld rendbe hozni az embereket, Louis. Én megpróbáltam rendbe hozni az apádat, és nézd, hogyan végeztem.
- Lou? – szólal meg Harry hangja az ajtó másik oldaláról. Kinyitja az ajtót, mielőtt válaszolhatnék, aztán szemei azonnal átvizsgálják az arcomat bánatot keresve. – Jól vagy? – kérdezi, teljesen figyelmen kívül hagyva anyám jelenlétét.
- Igen – indulok el felé, de elkerülöm azt, hogy karjaimmal körülöleljem őt az anyám kedvéért. Szegény nő már így is át lett rángatva húsz évnyi emléken.
- Éppen indultam – húzza le a tenyerét anya még egyszer a ruháján, megállva a szélénél, hogy megismételje a cselekedetet, a homlokát ráncolja.
- Helyes – jegyzi meg Harry durván, gyorsan megvédve engem. Tudom, hogy azt feltételezi, felzaklatott engem anya a beszélgetésünk alatt.
Felnézek Harryre, némán kérve, hogy maradjon csendben. A szemeit forgatja, de nem szól még egy szót, miközben anya ellépked mellettünk és végig a folyosón. Magassarkújának kellemetlen kopogása teljes migrént okoz nekem. Megfogom Harry kezét, aztán csendben követem anyámat. Apa megpróbál beszélni vele, de lerázza őt.
- Nem hoztál kabátot? – kérdezi apa váratlanul anyától. Ő éppen annyira zavart, mint én, amikor elmotyogja, hogy:
- Nem – aztán hozzám fordul. – Felhívlak holnap, felveszed ezúttal? – ez egy kérdés a követelés helyett, ez egy jó kezdet.
- Igen – bólintok. Anya nem köszön el, tudtam, hogy nem teszi meg.
- Ez a nő a rohadt őrületbe kerget! – kiáltja apám, amikor becsukódik az ajtó, kezei a levegőbe repülnek dühében.
- Elmegyünk aludni. Ha bárki más kopog azon a rohadt ajtón, ne nyisd ki – morogja Harry, majd visszavezet a hálószobába.
Túlságosan is kimerült vagyok, alig állok a lábamon.
- Mit mondott anyukád? – húzza át a pulóverét a fején Harry, aztán nekem dobja azt. Felismerem a bizonytalanság felvillanását, miközben vár rám, hogy összeszedjem azt a padlóról. A fényes vaj ellenére is, amely el van maszatolva a fekete anyagon, boldogan leveszem az én pólómat és húzom át a fejemen ezt. Belélegzem Harry ismerős illatát, ez segít megnyugtatni az idegeimet.
- Többet, mint az egész életemben tette – vallom be. Fejem még mindig szédül.
- Meggondoltad magad bármelyik részétől is, amit mondott? – néz rám, pánikkal és félelemmel van tele a szeme. Van egy olyan érzésem, hogy apám biztosan egy hasonló beszélgetést folytatott le Harryvel, kíváncsi vagyok, hogy apa ugyanazt az ellenszenvet osztja-e az anyám iránt, vagy hogy bevallja-e, hogy ő a hibás a felfordulásért mindkettőjük életében.
- Nem – húzom le laza nadrágomat a lábaimon, majd a székre teszem.
- Biztos vagy benne? Nem aggódsz, hogy megismételjük az ő… – kezdi el Harry.
- Nem, nem ismételjük meg. Egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint ők – állítom őt meg, nem akarom, hogy bárki más is belemásszon a fejébe, nem ma este. Harry nem tűnik meggyőzöttnek, de kényszerítem magamat, hogy ne fókuszáljak most erre.
- Mit akarsz, mit csináljak az apáddal? Kirúgjam? – kérdezi. Megmozdul, hogy leüljön az ágyra hátával a háttámlának dőlve, míg én felveszem a piszkos farmerját és zokniját a padlóról. Harry felemeli a karjait, hogy a feje mögé tegye, teljesen bemutatva tónusos, tetovált testét.
- Ne, ne rúgd őt ki. Kérlek – fekszem le az ágyba, ő pedig az ölébe húz.
- Nem fogom, – biztosít engem – nem ma este legalábbis – felnézek rá egy mosolyért, de az nincs ott.
- Annyira össze vagyok zavarodva – nyögök fel a mellkasába.
- Ezen segíthetek – emeli fel a medencéjét, mire előrefelé vagyok kényszerítve, a tenyeremet használva, hogy megtámasszam magamat szabaddá tett mellkasán.
- Persze, hogy tudsz – forgatom a szememet. Államat hosszú, megsérült ujjai közé veszi, majd megmozdítom a csípőmet, hozzádörzsölve magamat.
- Aludnod kell, bébi, helytelen lenne, hogy megdugjalak most – feleli lágyan. Szemtelenül az ajkamat biggyesztem.
- Nem, nem lenne az – csúsztatom le tenyeremet a hasán.
- Ó, nem, nem csinálod ezt – állít meg engem. Szükségem van a figyelemelterelésre, és Harry tökéletes erre.
- Te kezdted – nyafogok. Kétségbeesettnek hangzom, mert az is vagyok.
- Tudom, és sajnálom ezt. Az enyém leszel holnap a kocsiban – ujjai a pulóver alá csúsznak és ismeretlen formákat kezdenek el rajzolni csupasz hátamon. – És ha jó fiú vagy, még rá is fektetlek az asztalra az apám házában, éppen ahogy szereted – feleli a fülembe. Légzésem akadozik, majd játékosan megütöm őt, mire felnevet. Nevetése majdnem ugyanolyan figyelemelterelő, mint a szex lenne. Majdnem. – Ezen kívül, nem akarunk hangosak lenni itt ma este, ugye? Apukáddal odakint? Valószínűleg meg fog hallani téged és vissza bejön ide – harapja meg az arca belsejét. Én az ajkamat biggyesztem rá. – Ahh, bébi, ne legyél ilyen – csípi meg a hátsómat, mire megugrom, még jobban az ölébe csúszva.
Felnyögök és megpróbálok legördülni róla, de Harry megállít és orrával a nyakamhoz simul.
- Hadd nézzem meg a kezedet – nyúlok a hátam mögé, aztán gyengéden megfogom őt a csuklójánál fogva. A középső ujjperce a legrosszabb, egy nagy vágás van az ujjpercei között. – Meg kellene ezt nézetned, ha nem kezd el gyógyulni holnap.
Ő felnyög.
- Jól vagyok.
- Ezt is – húzom végig mutatóujjam párnáját gyűrűsujjának szétroncsolt bőrén.
- Ne akadékoskodj, hanem menj aludni – morogja. Én egyetértően bólintok, majd arra merülök álomba, hogy hallgatom őt arról panaszkodni, hogy apám megint megette a Frosted Flakes gabonapelyhét.