Chapter 211

Sziasztok! 😊

Kisebb késéssel, de csak eljutottam odáig, hogy végre hozzam az új részt. Amiben megint csak érdekes dolgok vannak, a végére viszont elég cuki lesz, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Más mondanivalóm azt hiszem, most nincs, egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 211

 
Amint az ajtó becsukódik és Zayn elmegy végleg, lehunyom a szemeimet, fejemet pedig a széknél pihentetem. Nem tudom, mit érzek, az összes érzelmem össze van kuszálva, kavarogva bennem az összezavarodottság felhőjében. Egy részem megkönnyebbülést érez, hogy véget vetettünk ennek az oda-vissza dolognak Zayn és köztem, de egy másik, kisebb részem jelentős veszteséget érez. Ő volt az egyetlen, aki folyamatosan ott volt nekem Harry „barátai” közül, és furcsa rájönni, hogy soha nem fogom őt újra látni. A könnyek égetnek, nem szívesen látottak, lefolynak az arcomon, miközben megpróbálom összeszedni magamat. Nem kellene sírnom ezen. Boldognak kellene lennem, hogy végre bezárhatom a könyvet Zaynnel kapcsolatban, eldughatom, otthagyva, hogy csak porfogó legyen, soha nem kinyitva újra.
Az ajtó kinyitódik, mire egyből kinyitom a szemeimet, hevesen letörölve a könnyeket. Megrémülök és zavarban vagyok, amikor látásom kitisztul, és meglátom az ismerős piros és fekete kockás pulóvert állni az ajtóban.
- Én… – nem tudok elég gyorsan kitalálni egy kifogást.
- Én… – úgy tűnik, Zayn sem találja a szavakat. – Sajnálom – motyogja, aztán újra kisétál a szobából, még zaklatottabban hagyva ott engem.
Nem az, hogy vele akarok lenni, nem az, hogy szeretem őt, nem az, hogy őt választanám Harry helyett, hanem csak, hogy tényleg törődök vele, és bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok. Bárcsak szigorúan plátói szinten tartottam volna a kapcsolatunkat, talán akkor nem kellett volna teljesen kivágnom őt az életemből.
Nem tudom, miért jött ide vissza, de örülök, hogy elment, mielőtt bármit is mondhatott volna, hogy még jobban összezavarjon engem, vagy még jobban megbántsam őt.
Megszólal az irodai telefonom, mire megköszörülöm a torkomat, mielőtt felveszem.
- Helló – szánalmasan hangzom.
- Elment? – szólal meg a készülékben Harry hangja.
- Igen.
- Sírsz?
- Csak… – kezdem el.
- Sírsz, ugye?
- Csak egy kicsit zaklatott vagyok.
- Miért? – teszi fel a kérdést.
- Mert egy barátom volt, nem tudom, miért vagyok zaklatott. Ne legyél dühös rám – az utolsó dolog, amit csinálni akarok az az, hogy veszekedjünk Harryvel.
- Mit kellene gondolnom arról, hogy sírsz miatta?
- Nem tudom, tudom, hogy nem kellett volna engednem, hogy bejöjjön, de tisztáznom kellett, hogy ő és én soha nem leszünk többek barátoknál – a könnyek már nem potyognak, de a hangom förtelmes.
- Ez történt? Elmondtad neki, hogy csak engem akarsz?
- Igen, ez történt.
- Akkor miért vagy ennyire kiborulva? Vele akarsz lenni?
- Nem! Ezért mondtam azt neki, hogy nem akarok. Csak rosszul érzem magam, amiért megbántottam őt, ezért vagyok zaklatott.
- Biztos vagy benne?
- Igen, biztos – sóhajtok fel.
- Akkor be van fejezve? Nincs több meglepetés látogatás tőle, nincs több ebből a sunyi szarságból tőle?
- Igen, be van fejezve. Esküszöm.
Harry vesz egy mély levegőt, majd egy bősz sóhajt enged ki.
- Akkor oké, semmi mást nem akarok hallani róla, és ezt ezúttal komolyan gondolom.
- Oké – egyezek bele, meglepődve nyugodt reakcióján. Ha Molly látogatta volna meg Harryt, tudom, hogy én túlreagáltam volna.
- Akkor rendben, találkozunk, amikor hazaérsz. Szeretlek, Louis.
- Szeretlek – teszem le a telefont.
Ez sokkal jobban ment, mint vártam, nem tudom, hogy meg kellene könnyebbülnöm, vagy pedig aggódnom kissé. A megkönnyebbülés mellett döntök, aztán olyan békésen fejezem be az utolsó Vance-nál töltött időmet, amennyire csak lehet.
Kimberly háromszor néz be az irodámba, mögötte egy lány van, akit biztos, hogy még sosem láttam az irodában korábban.
- Ő itt Amy, a helyettesem – mutatja be Kimberly a csendes, mégis lenyűgöző lányt.
- Én Louis vagyok, imádni fogod itt – biztosítom őt egy barátságos mosollyal.
- Köszönöm! Máris imádom – ragyogja.
- Nos, csak be akartam ugrani az irodádba, amíg azt tettetjük, hogy körbenézünk az épületben – nevet fel Kim.
- Ó, igen, nagyon jól tanítod őt, hogyan helyettesítsen téged – csipkelődök.
- Hé, megvannak az előnyei annak, hogy el vagy jegyezve, majd hozzámész feleségül a főnökhöz – dicsekedik Kim. Amy felnevet mellette, miközben elhagyják az irodámat.
Az utolsó napom itt véget ér végre, és azon találom magam, hogy azt kívánom, bárcsak lassabban telt volna el. Hiányozni fog ez az iroda, és kissé ideges vagyok, hogy hazamenjek Harryhez.
Utoljára körbenézek az első irodámban, szemeim először az asztalra fókuszálnak. A gyomrom összeszorul, ahogy annak az emlékei árasztják el az érzékeimet, amikor Harry és én rajta voltunk. Olyan extrémnek tűnik, szexelni egy irodában, amikor bárki besétálhat oda bármelyik pillanatban. Lehettek volna kamerák a szobában, én pedig nem tudhattam róla, a gondolat egyáltalán nem futott át az agyamon. Túlságosan is elterelte a figyelmemet Harry ahhoz, hogy bármi másra gondoljak. Ez egy rendszernek tűnik a mindennapi életemben.
Úton hazafelé megállok a Conner’s-nél, hogy vegyek pár élelmiszert, éppen eleget ahhoz, hogy vacsorát csináljak ma estére, mivel holnap reggel elmegyünk. Izgatott, de ideges is vagyok a kirándulás miatt, remélem, Harry kordában tudja tartani a hidegvérét a két napos kirándulásra a családjával. Ez nem tűnik valószínűnek, csak remélem, hogy a hajó elég nagy az ötünknek.
Kinyitom a bejárati ajtót, majd a lábammal lököm be azt, felvéve a szatyrokat a padlóról, ahogy belépek. A nappaliban rendetlenség van, üres vizesüvegek és a kaját becsomagoló papír borítja a dohányzóasztalt. Apám és Harry a kanapén ülnek, Harry az egyik végén, apám pedig a másikon.
- Milyen volt a napod, Pumpkin? – kérdezi az apám.
- Jó, ez volt az utolsó napom ott – mondom neki, még akkor is, ha már tudja.
Elkezdem összetakarítani a szemétjüket az asztalról és a padlóról.
- Örülök, hogy jó napod volt – feleli apám, mire Harryre nézek. Ő nem figyel rám. Tekintete a tévé képernyőjén van.
- Csinálok vacsorát, aztán elmegyek lezuhanyozni – mondom nekik, majd az apám követ engem a konyhába.
- Az egyik barátom mondta, hogy fel tud venni engem innen később, ha ez rendben van, tudom, hogy holnap elmentek pár napra.
- Igen, semmi gond. Kitehetünk holnap reggel, ha az jobb lenne neked – ajánlom.
- Nem, már így is olyan nagylelkű voltál. Csak ígérd meg, hogy szólsz, amikor visszaérsz a kirándulásról.
- Oké… hogyan?
- Talán csak vezess végig a Lamar-on? Általában ott vagyok – dörzsöli meg a halántékát.
- Oké, meglesz.
- Most megyek, szólok neki, hogy készen vagyok – tűnik el a konyhából.
Hallom Harryt azzal zaklatni az apámat, hogy jegyezze meg a telefonszámát, mivel neki nincs telefonja, én pedig a szememet forgatom, amikor apám elkezdi, az „amikor én gyerek voltam, senkinek nem volt telefonja” beszédet.
Úgy döntök, hogy egy könnyű ételt csinálok, sült csirkét és rizst. Bárcsak Harry bejönne a konyhába és beszélne velem, de feltételezem, jobb, ha vár, amíg az apám el nem megy. Megterítem az asztalt vacsorára, aztán szólok nekik. Harry lép be először, alig létesítve velem szemkontaktust, őt követi az apám.
- Chad hamarosan itt lesz, hogy felvegyen, nagyra értékelem, hogy megengedtétek, hogy itt maradhassak – szólal meg apám vacsora közben.
- Semmi probléma, tényleg – mondom neki.
- Annyira örülök, hogy újra megtaláltuk egymást.
- Én is – mosolyodom el, még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy ez a férfi az apám. A férfi, akit kilenc éve nem láttam, a férfi, aki felé olyan sok rossz érzésem volt, éppen itt ül a konyhámban a párommal és velem kajálva.
Átnézek Harryre, egy goromba megjegyzést várva tőle, de semmit sem szól, miközben a villáját a szájához teszi. Csendessége az őrületbe kerget, bárcsak mondana valamit, bármit, tényleg.
Feltakarítom a konyhát, miután befejezzük az evést, aztán újra elköszönök az apámtól, mielőtt a fürdőszobába indulok, hogy lezuhanyozzak, meg akartam várni a barátját, amíg megérkezik, de már elmúlt nyolc óra, és még össze kell pakolnunk a táskáinkat és időben lefeküdnünk, hogy felkészüljünk a holnapra.

Harry szemszöge
- Még ma megérkezik vagy… – azt terveztem, hogy Louis-val együtt zuhanyozok le, de Richard barátjának egy egész éjszakába beletelik, hogy felvegye innen a seggét.
- Igen, azt mondta, hogy hamarosan itt lesz. Valószínűleg csak eltévedt vagy valami – válaszolja.
- Persze.
- Nem fog hiányozni, hogy itt legyek? – mosolyodik el.
- Én nem mennék ilyen messzire – hajlamos vagyok elmosolyodni, de nem teszem.
- Nos, talán találok magamnak munkát és mindkettőtökkel találkozom Seattle-ben.
- Egyikünk se lesz Seattle-ben.
- Persze – ismétli meg pillanatokkal ezelőtti szavaimat.
Az ajtón lévő kopogás vet véget kellemetlen beszélgetésünknek, majd Richard feláll, hogy átsétáljon a szobán. Kinyitja az ajtót, hogy felfedje barátját, mire felállok én is.
- Köszi, hogy felveszel, ember – mondja Louis apja a férfinek.
Én megállok, és feldolgozom a kinézetét. A férfi magas, hosszú fekete haja hátra van fésülve egy undorító, zsíros lófarokba. Arca beesett, ruhái vackok, körmei pedig fekete vonalat képeznek mocskos, csontos kezein. Mi a fasz.
- Ez a te fiadnak a háza? – kérdezi a férfi, hangja a kinézetéhez illik. Ez a férfi nem részeg.
- Igen, szép, mi? Büszke vagyok rá – mosolyodik el Richard, az ember pedig megütögeti a vállát, egyetértően bólintva.
- Ő ki? – kérdezi Chad.
- Ó, ő? – mindketten rám néznek. – Ő Harry, az én Pumpkinom párja.
- Király, én Chad vagyok – jelenti ki.
- Oké – felelem, figyelve a szemeit, ahogy azok körbenéznek a nappalinkban. Meg vagyok könnyebbülve, hogy Louis a zuhanyzóban van, és nem kell találkoznia ezzel a görénnyel.
Amikor hallom kinyitódni a fürdőszobaajtót, átkozom magamat. Kurvára túl hamar beszéltem. Chad felhúzza pólója hosszú ujját, hogy megvakarja a karját, egy pillanatra úgy érzem magamat, mint Louis, és hirtelen késztetést érzek arra, hogy felmossam a kibaszott padlót.
- Harry? – hallatszik Louis hangja végig a folyosón.
- Most már mennetek kellene – mondom nekik a legfenyegetőbb hangon, ami csak lehetséges.
- Találkozni akarok vele – feleli Chad, nekem pedig a betonhoz kell nyomnom a talpamat, annyi nyomást felhasználva amennyit csak tudok, hogy a helyemen maradjak.
- Nem, nem akarsz – szisszenek fel.
- Oké… oké… indulunk – néz fel a barátjára Richard. – Később találkozunk, Harry, köszi még egyszer. Maradj távol a börtöntől – vigyorodik el, majd elhagyja a lakást.
- Harry? – szól Louis újra, miközben belép a nappaliba.
- Éppen elmentek.
- Mi a baj? – kérdezi.
Mi a baj? Hmm… nézzük csak, kibaszott Trevor az irodádban volt, őt követte az istenverte Zayn, mindez két órán belül. Meg sem említve, hogy a részeg apád idehozott valami hátborzongató kurva embert a lakásunkba.
- Biztos vagy benne, hogy apád csak iszik? – kérdezem Louis-tól.
- Mi? – a pólója válla, vagyis az én pólómé lecsúszik csupasz vállán. Visszatolja azt, aztán leül a kanapéra.
- Úgy értem, honnan tudod, hogy nem csinál más dolgokat?
- Mint például?
- Nem tudom, mindegy – nem akarom elültetni benne azt, hogy az apja nem csak egy hajléktalan részeg, hanem drogfüggő is. Ő nem néz ki olyan rosszul, mint az a seggfej, aki az előbb azért jött, hogy felvegye őt, de akkor is furcsa érzésem van ezzel kapcsolatban.
- Oké… – válaszolja halkan.
Elég jól ismerem Louis-t ahhoz, hogy tudjam, nem fordult meg a fejében az, hogy az apja drogozik, és soha nem feltételezné, hogy én erre utaltam.
- Mérges vagy rám? – hangja lágy, túl félénk.
Tudom, hogy arra vár, hogy bármelyik pillanatban felrobbanjak. Szándékosan, okkal kerültem el a vele való beszélgetést.
- Nem.
- Biztos vagy benne?
- Nem, nem vagyok biztos benne. Nem tudom. Dühös vagyok, igen, de nem akarok veszekedni veled ezen. Próbálok megváltozni, tudod? Összeszedni magamat és nem hirtelen feldühödni rád minden kis dolog miatt – sóhajtok fel, megdörzsölve a tarkómat. – Még akkor is, ha ez nem egy kis dolog, újra és újra elmondtam neked, hogy ne találkozz vele, de akkor is ezt csinálod. Te hogyan éreznél, ha ezt én tettem volna veled? – teszem hozzá.
- Szörnyen érezném magam, tudom, hogy hibáztam, amiért találkoztam vele.
Nos, erre nem számítottam. Azt vártam, hogy Louis kiabál velem és megvédi Zaynt, mint mindig.
- Igen, hibáztál. De ha azt mondod, megmondtad neki, hogy vége, akkor vége. Én mindent meg tettem már, amit tudtam, hogy távol tartsam tőled, de nem hagyja abba. Majdhogynem megöltem, nem tudom, mit mást tegyek.
- Vége, esküszöm. Nem fogok még egyszer találkozni vele.
Megborzongok annak a gondolatától, amikor korábban telefonáltunk, az elköszönésük miatt sírt.
- Nem megyünk arra a bulira szombaton – mondom neki, mire az álla leesik.
- Miért nem?
- Mert nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – tudom, hogy nem az.
- Én menni akarok – nyomja össze egy vonallá az ajkait.
- Nem megyünk – mondom neki ismét.
- Ha el akarok menni, akkor elmegyek – szól vissza. Baszki, annyira kurvára makacs.
- Beszéjük meg ezt később, van dolgunk, ha azt akarod, hogy elmenjek erre a hülye hajó szarságra.
- Bele tudtál volna tenni még több csúnya szót abba a mondatba? – gúnyolódik, majd a kép róla, ahogy a térdeimen fekszik, megmosolyogtat.
Igazából valószínűleg tetszene neki, az ölemben fekve, kezem a bőrét ütve, nem túl erősen, csak annyira, hogy a bőr rózsaszín legyen…
- Harry? – szakítja félbe perverz gondolataimat Louis. Ellököm azokat, egyelőre.
- Menjünk pakolni – mosolyodom el, tudva, hogy Louis a kezei mögé rejtőzne, ha elmondanám neki, hogy min gondolkoztam.
A „pakolásból” végül az lett, hogy én az ágyon ültem, míg Louis aprólékosan összehajtogatta a ruhákat, szépen bepakolva a táskáinkba. Elütötte a kezemet, amikor megpróbáltam segíteni, megparancsolva nekem, hogy üljek ott és ne nyúljak semmihez. Ez működik nekem.
- Tudod, mi a furcsa? – kérdezi Louis, miközben becipzáraz egy műanyag zacskót tele olyan szarokkal, amikre nem lesz szüksége egy két napos kiránduláson.
- A műanyag zacskó nem újrahasznosítható? – mosolyodom el.
- Nem, te nagy okos. A nő a Seattle-i lakással kapcsolatban még mindig nem hívott vissza. Folyamatosan telefonálok neki, de nem veszi fel, és nem hív vissza.
Baszki.
- Ó, ez fura. Milyen volt az utolsó napod? – váltok témát.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy elismételi a holnap reggeli terveit újra és újra és újra és újra, amíg végül el nem alszom.

Louis szemszöge
- Harry! Fel kell kelned, most. El fogunk késni – rázom meg a karját megint.
Én már felöltöztem és készen vagyok, a táskáink már az autóban vannak, és annyi időt adtam neki aludni, amennyit csak lehetett.
- Nem, nem megyek – nyög fel. Bárcsak korán kelő típus lenne, mint én.
- Kérlek, kelj fel! – nyafogom, és a karját húzom.
- Nem, menj el – takarja el az arcát a párnával, mire elveszem azt és a padlóra dobom.
Úgy döntök, hogy más megközelítést alkalmazok, aztán kezemet az alsónadrágja elejéhez teszem. A farmerjában aludt el tegnap este, míg én bepakoltam a táskáinkba, pokolian nehéz volt lehúzni a lábain anélkül, hogy felébreszteném őt.
Körmeim gyengéden végigkarmolják a tetovált bőrt éppen az övrész felett, Harry meg sem mozdul. Kezemmel benyúlok a bokszerébe, mire kinyitja a szemeit.
- Jó reggelt – mosolyodik el félig.
- Kelj fel – veszem el kezemet, majd felállok.
Azt tetteti, hogy megint alszik, hangos hangokat hallatva, hogy azt utánozza, hogy horkol. Ez imádnivaló és játékos, remélem, így marad a hét további részében, igazából megelégednék a hátralévő részével is.
- Nem fair – nyafogja, visszahúzva a tegnapi farmert a lábain. A szekrényhez sétál, aztán kivesz egy fekete pólót, rám néz, majd visszateszi, mielőtt kivesz egy fehéret. Ujjaival beletúr a hajába, amitől az feláll, mielőtt visszalapítja. – Van időm megmosni a fogamat? – hangsúlya gúnyos, hangja pedig rekedt az alvástól.
- Igen, siess. Bepakoltam neked egy tartalék fogkefét, mert be kellett raknom a táskákat a kocsiba.
- Már levitted őket?
- Igen.
- Miért nem vártál? Megcsináltam volna.
- Nem keltél volna fel, és nem akartam késésben lenni – vonok vállat, mire összehúzza az ajkait. – Mosd meg a fogad, hogy mehessünk – utasítom, majd gyorsan átnézem a lakást, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van.
Percekkel később Harry csatlakozik hozzám a nappaliban, aztán végre elindulunk.
Ken, Karen és Liam már készen vannak, ránk várnak a kocsifelhajtón, amikor megérkezünk. Lehajtom az ablakot, és Karen is ugyanezt teszi.
- Bocsi, pár perces késésben vagyunk – kérek bocsánatot, miközben melléjük érünk.
- Semmi gond! Úgy gondoltuk, hogy mindannyian mehetnénk együtt, mivel elég hosszú az út – feleli Karen egy mosollyal.
- Kurvára nem – suttogja Harry mellettem.
- Ne már, Ken vette nekem ezt a szülinapomra és soha nem használjuk – mutat a fekete SUV autóra, amiben ülnek.
- Nem, Isten ments – mondja Harry megint, egy kicsit hangosabban.
- Minden rendben lesz – felelem csendesen, elnézve a másik kocsitól.
- Louis… – kezdi el.
- Harry, kérlek, ne tedd ezt nehezebbé, kérlek – könyörgök. Szemei ellágyulnak.
- Rendben, baszki, szerencséd van, hogy szeretlek.
- Köszönöm – szorítom meg a kezét, majd visszafordulok Karenhez. – Oké – mosolyodom el, majd leállítom az autót.
Harry a táskáinkat Karen SUV autójának a végébe teszi, egész végig mogorva arcot vág.
- Ez vicces lesz – nevet fel Liam, miközben beszállok a kocsiba.
- Srácok, ülhettek a hátsó sorban – feleli Ken, én pedig megköszönöm neki.
Harry mellém ül, miután tesz egy megjegyzést arra, hogy nem ül Liam mellett. Ahogy Ken kikanyarodik az útra, Karen bekapcsolja a rádiót és elkezd halkan énekelni.
- Ez valami szarság egyenesen egy elcsépelt vígjátékból – szólal meg Harry, aztán kezét az enyémre teszi és mindkettőt az ölébe húzza.
- Akartok valami autós játékot játszani? Az én kedvencem a rendszámtáblás játék! – mondja Karen, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek Harry rémült arckifejezésén.