Chapter 201

Helló!

Eredetileg tegnap akartam jelentkezni, de a családi karácsonyozás kicsit elhúzódott :') Egyébként kinek mit hozott a Jézuska, jól teltek az ünnepek? :) A fejezet hála az égnek édes és cuki, egy pici veszekedéstől eltekintve, pontosan a karácsonyhoz illik, hiszen ilyenkor sem maradhat el egy kis vita :D Kíváncsi vagyok, mit gondoltok a részről, írjatok bátran :) A hét további részében még jelentkezem, elvileg csütörtök-péntek körül. Ó, és természetesen nem lehet elfeledkezni egy bizonyos szülinaposról sem, szóval utólag is nagyon boldog szülinapot, Louis Tomlinson! ❤🎈🎂

Kellemes olvasást és boldog karácsonyt, drágáim! 🎄🎁❤

Chapter 201

- Mit csinálsz itt? – kérdezem Harrytől, amikor belépek a hálószobába a zuhanyzás után.

- Az ágyon ülök… – jegyzi meg gúnyosan.

- Miért nem vagy kint?

- Elég minőségi időt töltöttem a vendégünkkel.

- Abbahagynád ezt, kérlek? Annyira goromba vagy.

Harry hátradől az ágyon, én pedig átsétálok, hogy a kosárba tegyem a ruháimat.

- Mi történt, amíg zuhanyoztam? – kérdezem tőle.

- Semmi, elvoltunk.

- Kérlek, mondd, hogy nem voltál szörnyű hozzá – alig ismerem őt, az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy több feszültség merüljön fel.

- Nem voltam, vagyis nem voltam pontosan udvarias, de magamnál tartottam a kezeimet – hunyja le a szemeit.

- Viszek neki egy takarót, és bocsánatot kérek a viselkedésedért, mint mindig – csattanok fel, aztán elhagyom a szobát.

Apám a padlón ül a farmerján lévő lyukakat piszkálva, egy meleg mosollyal néz fel rám, amikor meglát.

- Ülhetsz a kanapén – mondom neki, majd a pót takarót a kanapé karjára teszem.

- Én… nos, nem akartam, hogy bármi is a kanapétokra kerüljön rólam – arckifejezése tele van szégyenkezéssel, mire a szívem megfájdul.

- Ne aggódj emiatt… lezuhanyozhatsz itt, és biztos vagyok benne, hogy van valami ruhája Harrynek, amit felvehetsz estére.

- Nem akarom kihasználni a helyzetet – nem néz rám.

- Semmi gond, tényleg. Hozok ki néhány ruhát, menj és zuhanyozz le. A törölközők és a szivacsok az ajtó melletti szekrényben vannak.

- Köszönöm, annyira örülök, hogy újra látlak téged. Már nagyon hiányoztál, és tessék, itt vagy – mosolyodik el félig.

- Mit csináltál ott? A tetoválószalon előtt? – még nem vagyok kész egy szívmelengető beszélgetésre.

- Csak körbesétáltam a környéken, az összes barátom ott él, így én is. Tudom, hogy nem a város legjobb része, de egyelőre ez minden, amit kaptam.

- Ó, csak kíváncsi voltam.

- Bármit kérdezhetsz tőlem, Pumpkin, meg akarlak ismerni.

- Sajnálom, ha Harry goromba volt veled, ő…

- Védelmező? – fejezi be helyettem.

- Igen, azt hiszem, az. Néha nagyon goromba tud lenni.

- Semmi gond, férfi vagyok. El tudom viselni, csak vigyáz rád, és nem hibáztatom őt. Nem ismer engem, a pokolba is, még te sem. Emlékeztet valakire, akit régen ismertem – mosolyodik el apám.

- Kire?

- Magamra, éppen olyan voltam, mint ő. Senkit sem tiszteltem, aki nem vívta azt ki, és átgázoltam bárkin, aki az utamba került. Ugyanolyan dühös voltam én is, mint ő, az egyetlen különbség, hogy neki sokkal több tetoválása van, mint nekem – kuncog fel, a hang pedig olyan emlékekbe lehel életet, amelyeket már régen elfelejtettem. Vele nevetek, amíg fel nem áll a padlóról, aztán kezeit a zsebeibe teszi. – Akkor most elmegyek zuhanyozni, ha már felajánlottad.

Tájékoztatom őt, hogy hozok neki váltás ruhát és a fürdőszoba ajtajához fogom tenni. Harry még mindig az ágyon van, szemei lehunyva és a térdei behajlítva maga előtt, amikor visszamegyek a hálószobába.

- Lezuhanyozik, azt mondtam neki, hogy felveheti pár ruhádat.

- Miért csináltad ezt? – ül fel.

- Mert nincs más ruhája.

- Persze, Louis, rajta, add neki a ruháimat, fel kellene ajánlanom neki az én felemet is az ágyon? – hangja durva.

- Abba kell hagynod, most. Ő az apám, és szeretném látni, hová vezet ez. Csak azért, mert te nem tudsz megbocsátani a te apádnak, nem jelenti azt, hogy szabotálnod kell az én próbálkozásomat, hogy kialakítsak egy kapcsolatot az enyémmel – válaszolom ugyanolyan élesen.

Harry rám bámul, zöld szemei összeszűkülnek, nincs kétségem, hogy az agyában utálatos szavak kavarognak, amelyeket hozzám vág a fejében.

- Az nem ez, túl naiv vagy. Hányszor kell elmondanom neked ezt? Nem mindenki érdemli meg a kedvességedet, Louis.

- Csak te, igaz? Te vagy az egyetlen, akinek meg kellene bocsátanom és megadnom a kétség előnyét? Ez baromság, és tényleg elég önzőség tőled – csattanok fel, aztán áttúrom az alsó fiókját, hogy kivegyek egy melegítőt. – És tudod mit? Inkább vagyok naiv és képes arra, hogy meglássam a jót az emberekben, minthogy köcsög legyek mindenkihez és azt feltételezzem, hogy mindenki szándékosan problémát akar okozni nekem – folytatom szóbeli támadásomat, amíg az ajtóhoz nem teszem a ruhahalmot.

Hallom apámat énekelni halkan a víztől. Az ajtóhoz nyomom a fülemet, és nem tehetek róla, de elmosolyodom a csodálatos zajon. Emlékszem, ahogy anya apám énekléséről beszélt, és hogy mindig milyen kellemetlen volt, de én bájosnak találom.

Visszakapcsolom a tévét a nappaliban, majd a távirányítót az asztalra teszem, hogy bátorítsam apámat, hogy azt nézzen, amit akar. Szokott tévét nézni? Milyen gyakran alszik az utcán? Rendbe teszem a konyhát, és kint hagyok egy kis maradékot arra az esetre, ha még mindig éhes. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor normálisan evett?

Harry ölében az új, bőr irattartója van, amit én vettem neki, amikor végül visszamegyek a hálószobába. A víz még mindig megy a fürdőben, biztosan élvezi a forrózuhanyt. Anélkül sétálok el Harry mellett, hogy szemkontaktust létesítenék vele, mire érzem az ujjait a karom köré fonódni, hogy megállítson.

- Beszélhetnénk? – kérdezi, a lábai közé húzva engem, hogy ott álljak. Kezei gyorsan elteszik az irattartóját az útból.

- Rajta, beszélj.

- Sajnálom, hogy fasz voltam, oké? Csak nem tudom, hogy mit gondoljak minderről.

- Mind miről? Semmi sem változott.

- De igen, változott, itt van ez a férfi a házamban, akit egyikünk sem ismer, és közel akar kerülni hozzád annyi év után. Ez nem adódik össze, az első gondolatom pedig az, hogy védekező legyek, tudod ezt – védi meg magát.

- Nem lehetsz utálatos, és nem mondhatsz olyan dolgokat nekem, mint amikor koldusnak hívtad őt, az tényleg megbántotta az érzéseimet.

Széttárja kezeimet az övéivel, összefűzve ujjait az enyéimmel, miközben még közelebb húz magához.

- Sajnálom, bébi, tényleg – kezeinket a szájához teszi, lassan megcsókolva mindegyik ujjpercemet, a dühöm pedig puha ajkának minden érintésével eltűnik.

- Abbahagyod a kegyetlen megjegyzéseket?

- Igen – fordítja meg kezemet az övében, áthúzva a tenyeremen lévő vonalakat.

- Köszönöm – figyelem, ahogy hosszú ujjai felkalandoznak a csuklómhoz, aztán vissza az ujjhegyeimhez.

- Csak légy óvatos, oké? Mert nem fogok hezitálni, hogy…

- De azért úgy tűnik, hogy rendben van apa, nem? Úgy értem, kedves – felelem csendesen. Harry ujjai abbahagyják a mozdulatokat.

- Nem tudom, elég kedves, azt hiszem.

- Nem volt kedves, amikor kicsi voltam.

- Ne beszélj erről, amíg ilyen közel van hozzám, kérlek. Minden tőlem telhetőt megteszek itt, szóval ne erőltessük – hangja gyengéd.

Az ölébe mászom, Harry hátradől az övén lévő testemmel.

- Nagy nap a holnapi – sóhajt fel.

- Igen – suttogom a karjának, kényelmesen fészkelődve melegségében.

A Zayntől érkezett üzenet egy kis pánikot küld rajtam végig, majdnem elfelejtettem az egészet, miután megláttam apámat a bolt előtt. A telefonom rezgett a zsebemben, miközben vártunk Steph és Tristan visszatérésére, Harry pedig engem bámult, ahogy megnéztem az üzenetet.

*Beszélnem kell veled holnap reggel, egyedül, kérlek?* Küldte Zayn.

Nem tudom, mihez kezdjek a tőle jövő üzenettel, nem tudom, hogy beszélnem kellene-e vele bármiről is, figyelembe véve, hogy azt mondta Tristannak, fel fogja jelenteni Harryt. Remélem, csak azért mondta azt, hogy lenyűgözze őket, hogy megtartsa a hírnevét, nem vagyok biztos benne, de nem tudom, mit fogok csinálni, ha Harry bajba kerül, igazi bajba. Válaszolnom kellene neki, de nem hiszem, hogy az a legjobb ötlet, hogy találkozzak vagy beszéljek vele egyedül, Harry már így is elég zűrzavarban van anélkül is, hogy én hozzáadnék.

- Figyelsz rám? – lök meg engem Harry, mire felnézek ölelése kényelméből.

- Nem, bocs.

- Mi jár a fejedben?

- Minden, a holnap, a feljelentés, a kicsapás, Anglia, Seattle, az apám, minden – sóhajtok fel.

- De azért velem jössz? Hogy megtudjuk, mi lesz a kicsapással? – hangja lágy, mégis ideges.

- Ha akarod, hogy menjek.

- Szükségem van rá, hogy gyere.

- Akkor ott leszek. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megcsináltattad azt a tetoválást. Hadd nézzem meg még egyszer – kérem, mire gyengéden legördít magáról, hogy megfordulhasson.

- Emeld fel a pólómat.

Úgy teszek, ahogy mondta, és felemelem a fekete pólója alját, amíg az egész háta meg nem mutatkozik előttem. Ujjaim visszahúzzák a fehér kötést, ami az újonnan bevésett szavakat fedik.

- Van egy kis vér a kötésen – mondom neki.

- Az normális – hallom mosolyát szavain keresztül.

Átrajzolom a kivörösödött területet, feldolgozva a tökéletes szavakat. A tökéletes szavakat, amelyek olyan sokat jelentenek nekem és úgy tűnik neki is, de megfertőződtek a hírtől, amit úgy döntöttem, hogy visszatartok. Elmondom neki holnap, amint megtudjuk, mi lesz a kicsapással. Századjára ígérem meg magamnak, hogy így teszek, minél többet várok, annál mérgesebb lesz Harry.

- Ez elég elkötelezettség neked, Pumpkin?

- Ne hívj így.

- Utálom ezt a becenevet – feleli, elfordítva a fejét, hogy rám nézzen, miközben még mindig a hasán fekszik.

- Én is, de nem akarom elmondani neki. Egyébként ez elég nekem.

- Biztos vagy benne, mert visszamehetek és megcsináltathatom alá a portrédat – nevet fel.

- Ne, kérlek, ne! – rázom meg a fejemet, mire még jobban nevet.

- Biztos vagy benne, hogy ez elég lesz? – ül fel, aztán újra lehúzza a pólóját, hogy elfedje a testét. – Nincs házasság – teszi hozzá.

- Ez volt az akkor? Csináltatsz egy tetoválást a házasságért cserébe? – nem tudom, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.

- Nem, nem pontosan. Azért csináltattam a tetoválást, mert meg akartam, és mert nem csináltattam már egy ideje.

- Figyelmes.

- Ezt neked is szántam, hogy megmutassam neked, hogy akarom ezt, – mutogat köztünk, kezébe véve az enyémet – akármi is ez, amink van, soha nem akarom elveszíteni. Már elvesztettem korábban, és még most sem kaptam vissza teljesen, de meg tudom mondani, hogy kezd alakulni. Szóval még egyszer, egy nálam sokkal romantikusabb ember szavait használtam, hogy megértessem veled – villant fel egy ragyogó mosolyt, de látom a rémületet alatta.

- Szerintem Darcy meg lenne döbbenve, ahogy a híres szavait használtad – ugratom.

- Szerintem lepacsizna velem.

- Pacsi? Fitzwilliam Darcy soha nem tenne ilyen dolgot.

- Gondolod, hogy ő a pacsi felett áll? Nem, itt ülne és sörözne velem. Eldumálnánk, hogy milyen bosszantóan makacs mindkettőnk partnere az életünkben.

- Szerencsések vagytok, hogy itt vagyunk, mert Isten tudja, senki más sem viselné el egyikőtöket sem.

- Így van ez? – provokál egy gödröcskés mosollyal.

- Nyilvánvalóan.

- Igazad van, azt hiszem, de egy pillanat alatt elcserélnélek Elizabeth-re.

A számat egy egyenes vonallá húzom és felhúzom a szemöldökömet, magyarázatra várva.

- Csak azért, mert ő osztja a nézeteimet a házassággal kapcsolatban.

- De ő akkor is házas – emlékeztetem őt.

- Ennyi! Darcy megkaphat mindkettőtöket! – egy nagyon nem Harryre jellemző mozdulattal megfogja a csípőmet a kezeivel és hátratol az ágyon, így fejem a díszpárnák hegyein landol, amiket Harry utál, és sosem hagyja ki az alkalmat, hogy erre a tényre emlékeztessen. Nevetése megtölti a szobát, és az enyém is ugyanilyen hangos.

Az ilyen pillanatok, amikor kitalált szereplőkön civakodunk és Harry úgy nevet, mint egy gyerek, azok a pillanatok, amik miatt minden másodperc megéri a poklot, amelyen egymás miatt keresztül megyünk. Az ilyen pillanatok megvédenek annak a durva valóságától, hogy milyen volt a kapcsolatunk és az összes akadálytól, ami még mindig előttünk fekszik.

- Kijött a fürdőből – feleli Harry, hangja óvatos.

- Elköszönök tőle – szabadulok ki Harry fogásából, egy gyors csókot nyomva a homlokára, mielőtt elhagyom a szobát.

Harry ruhái furcsán néznek ki az apámon, de jobban illenek rá, mint azt vártam.

- Köszi még egyszer a ruhákat, itt fogom hagyni őket, amikor reggel elmegyek – mondja nekem.

- Nem gond, elviheted őket… ha szükséged van rájuk.

- Már így is eleget tettél értem, többet, mint amennyit érdemlek – ül le a kanapéra, majd kezeit az ölébe teszi.

- Semmi gond, tényleg.

- Te sokkal megértőbb vagy, mint anyád – mosolyodik el.

- Nem vagyok biztos benne, hogy bármit is értek-e most, de meg akarom próbálni, hogy eljussak arra a pontra.

- Ez minden, amit kérek, csak egy kis időt, hogy megismerjem az én kicsi… vagyis felnőtt fiamat.

- Szeretném ezt – vallom be.

Tudom, hogy hosszú út áll előtte, és nem bocsátok meg neki egyik napról a másikra, de ő az apám, és nincs energiám, hogy utáljam őt. El akarom hinni, hogy megváltozhat, már láttam megtörténni ezt korábban. Harry apja például teljesen megváltoztatta az életét, de Harry nem tudja elengedni a múltat.

- Harry lesz itt a kemény dió, hogy megnyerjem – humorérzéke ragályos.

- Igen, igen, ő az lesz – nevetek fel, aztán végignézek a folyosón a homlokát ráncoló férfire, aki teljesen feketében van, és gyanakvó szemekkel figyel minket.