Chapter 260

Helló! 😊

Bocsánat, hogy ismét ilyen későn, beadandó hegyek várnak rám, időm pedig nincs 😩 Hát nem is tudom, hogy mit mondjak erről a részről, nagyon sok minden történik benne. Az elején még minden rendben viszonylag, a vége viszont... szörnyűség, úgyhogy készüljetek fel mindenre! Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni a fejleményekről. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 260

 
Louis szemszöge
Amikor az ébresztőm megszólal hétkor, ki kell kényszerítenem magamat az ágyból. Alig aludtam, hánykolódtam és forgolódtam egész éjszaka. Legutolsó alkalommal, amikor megnéztem az órát, hajnali három volt, és nem voltam benne biztos, hogy aludtam-e bármennyit is, vagy egész végig ébren voltam.
Harry alszik, keresztbe tett karjai a hasán pihennek. Nem ölelt át tegnap este, egyszer sem. Az egyetlen érintés, amit kaptam, abból állt, hogy kezével értem nyúlt álmában, csak hogy megbizonyosodjon róla, még mindig ott vagyok, mielőtt visszatette a hasára.
Hangulatváltozása valamennyire várható volt, tudom, hogy nem akart idejönni az esküvőre, de szorongásának magas szintjének nincs értelme számomra, főleg mivel nem hajlandó beszélni velem róla. Szeretném megkérdezni tőle, várhatóan hogyan kezelné azt, hogy ha ideköltöznék vele, ha azt sem akarja, hogy egy hétvégére itt legyek. Megsimogatom kezemmel homlokát, ellökve onnan a haját, aztán lejjebb, hogy megérintsem az enyhe borostát elszórtan az állvonalán. Szemhéja megrebben, mire gyorsan elhúzódok és lábra állok. Nem akarom felébreszteni őt, az ő alvása sem volt békés egy kicsit sem.
Bárcsak tudnám, mi háborgatta őt fel, bárcsak ne zárkózott volna be ilyen sietősen. Feltárt nekem mindent abban a levélben, amit nekem írt, és míg a benne lévő legtöbb dolog az ő szörnyű hibái voltak, túltettem magam rajtuk és tovább léptem. Amit a múltjában tett, semmi sem okoz több kárt a jövőnknek. Szüksége van rá, hogy tudja ezt, tudnia kell ezt, vagy ez sosem fog működni.
Nem nehéz megtalálni a fürdőt, és türelmesen várok, hogy a víz barnából tisztára váltson. A zuhanyzó hangos, a víznyomás pedig nagyon erős, majdnem fájdalmas, de csodát tesz a hátamban és a vállizmaimban lévő összegyűlt feszültséggel.
Már tavasz van, és itt Közép-Londonban olyan érzés is. Anne nem mondott konkrét időpontot a terveinkre ma, így a földszintre indulok, hogy csináljak egy kis teát. Egy órával később visszamegyek az emeletre, hogy elhozzam a nook-omat, hogy elfoglaljam magamat. Harry a hátára fordult, arcán erős homlokráncolás van. Anélkül, hogy megzavarnám őt, gyorsan elhagyom a szobát és visszamegyek a konyhaasztalhoz.
Még egy óra eltelik, aztán megkönnyebbülök, Anne sétál át a hátsóajtón. Barna haja hátra van fogva egy alacsony kontyba, és mi másban van, mint melegítőben.
- Reméltem, hogy ébren vagy, egy kis időt akartam adni neked, hogy aludj a tegnapi hosszú nap után – mosolyodik el. – Én készen vagyok, amikor te is.
Még egyszer a szűk lépcsősor felé pillantok remélve, hogy Harry lesétál egy mosollyal és egy búcsúcsókkal, ez nem történik meg. Követem Anne-t kifelé a hátsóajtón.

Harry szemszöge
Amikor Louis-ért nyúlok, ő nincs az ágyban. Nem tudom, hány óra van, de a nap rohadtul túl fényes, átszűrődve a fedetlen ablakokon, megpróbálva arra kényszeríteni engem, hogy felébredjek.
Szarul aludtam egész este, Louis meg folyamatosan hánykolódott és forgolódott álmában. Az éjszaka legnagyobb részében ébren voltam, megtartva a távolságot nyugtalan testétől. Hatalmat kell nyernem efelett, mielőtt tönkreteszem ezt az egész hétvégét neki, egyszerűen csak úgy tűnik, nem tudom kirázni a paranoiámat. Nem miután anyának van mersze Louis-t Susan Kingsley közelébe vinni.
Nem zavartatom magam azzal, hogy átöltözzek, megmosom a fogamat, majd dobok egy kis vizet a hajamra. Louis már lezuhanyozott, piperetáskája szépen el van rakva az egyébként üres szekrénybe.
Amikor a konyhába érek, a kávéfőző még mindig meleg és félig tele van, egy elöblített kávéscsésze pihen a pulton. Louis és anya már biztosan elmentek, meg kellett volna szólalnom és távol tartani őt attól, hogy elmenjen. Miért nem tettem? Ez a nap kétféleképpen mehet, Susan totális ribanc lehet és pokollá teheti Louis napját, vagy tarthatja az istenverte száját és minden rendben lehet.
Mi a faszt kellene csinálnom egész nap, amíg anya és Louis a városban járkálnak? Vagyis, úgy értem… Egyébként megkereshetem őket, nem lenne nehéz, de anya valószínűleg dühös lenne, és holnap lesz az esküvője.
Megígértem Lou-nak, hogy a legjobban fogok viselkedni ezen a hétvégén, még akkor is, ha már megszegtem az ígéretet, nem kell még rosszabbá tennem.

Louis szemszöge
- Olyan szép a hajad – nyúl át Anne frissen manikűrözött körmével az asztalon, hogy megérintse a hajamat.
- Köszönöm – mosolyodok el, egyenesen az asztalunk mögött lévő tükörbe nézve.
A spa-kezelésnél lévő nő megdöbbent, hogy még soha nem volt befestve a hajam korábban. Néhány percnyi meggyőzés után beleegyeztem, hogy sötétítsük be a hajamat kissé, csak a tetején. A végső szín egy nagyon sötétbarna a természetes barna hajamba halványulva a végek felé. A különbség alig észrevehetető, és sokkal természetesebbnek néz ki, mint vártam. A szín nem végleges, csak egy hónapig fog tartani. Nem voltam kész egy végleges változásra, de minél többet nézem magamat a tükörben, annál jobban tetszik. A nő csodát tett a szemöldökömmel is, tökéletes ívbe kiszedve. Furcsa, hogy élvezem ezt? Az összes többi nő engem bámult, és kellemetlenül éreztem magamat.
A kocsihoz való séta alatt Anne ugratott a vékony cipőm miatt, ugyanúgy ahogy a fia szokott, én meg visszatartottam a tréfás megjegyzésemet arról, hogy ő mindennap melegítőt visel. Az egész út alatt az ablakon nézek ki, feldolgozva minden egyes otthont, épületet, piacot és embert az utcán.
- Ez az a hely – szólal meg Anne percekkel később, miközben bekanyarodik a kocsival egy fedett parkolóba, ami két kis épület között helyezkedik el.
Követem őt a kettő közül a kisebbik bejáratához. A téglaépület egészét moha fedi be, majd a belső Liamem jön elő, a fejemben utalva A Hobbit filmre. Liam pontosan ugyanerre a dologra gondolna, ha itt lenne, és nevetnénk együtt, miközben Harry azon zúgolódna, hogy milyen szörnyűek ezek a filmek, és mennyire tönkretették J.R.R Tolkien eredeti munkáját. Liam vitatkozna vele, mint mindig, azt állítva, hogy Harry titokban imádja ezeket a filmeket, mire Harry felmutatná neki a középső ujját.
Önző módon elképzelek egy helyet, ahol Harry, Liam és én közel élhetünk egymáshoz, egy helyet, ahol Liam és Danielle Seattle-ben lakhatnak, talán ugyanabban az épületben, mint Harry és én. Egy helyet, ahol a néhány ember közül az egyik, aki tényleg törődik velem, nem fog átköltözni az egész országon néhány hét múlva.
- Elég meleg van ma, szeretnél kint enni? – kérdezi Anne a fémasztalokra mutatva, melyek a teraszon vannak kirakva.
- Az jó lenne – mosolyodom el, követve őt, hogy leüljünk az utolsó sorba. A pincérnő kihoz egy kancsó vizet az asztalunkhoz, majd két poharat helyez Anne elé és elém.
- Még egy valaki csatlakozik hozzánk… itt kellene lennie bármelyik… – kutatják Anne szemei a járdát. – Itt is van!
Megfordulok, hogy meglássam a magas, barna hajú nőt, aki átsiet az úton, kezeivel integet a levegőben. Padlóhosszúságú szoknyájától és magassarkújától nehezebben mozog olyan gyorsan, mint amennyire tűnik, hogy próbálkozik.
- Susan! – derül fel Anne arca a nő ügyetlen belépésén.
- Anne, kedvesem, hogy vagy? – hajol le Susan, hogy megpuszilja Anne mindkét arcát, mielőtt hozzám fordul és ugyanezt teszi. Zavarban vagyok, ahogy kínosan elmosolyodok, bizonytalanul, hogy viszonoznom kellene-e vagy sem az ismeretlen üdvözlést.
A nő szemei mélykékek, a legszebb kontrasztot hozva létre sápadt bőréhez és sötét hajához. Elhúzódik, mielőtt eldönthetném, hogy mit tegyek.
- Biztosan te vagy Louis, olyan sok csodálatos dolgot hallottam már rólad – mosolyodik el, és meglep azzal, hogy mindkét kezemet az övébe veszi. Lágyan megszorítja és egy fényes mosollyal ajándékoz meg, mielőtt kihúzza a széket mellettem és helyet foglal.
- Örülök, hogy találkozunk – mosolygok rá. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak a nőről, tudom, hogy nem tetszik az, amilyen hatással volt Harryre a neve tegnap este, de olyan bájosnak tűnik, ez összezavaró.
- Sokáig vártatok? – kérdezi, aztán megfordul, hogy feltegye táskáját a szék támlájára.
- Nem, az előbb érkeztünk meg. Egész reggel spa-kezelésen voltam – dobja át a vállán Anne fényes, barna haját.
- Azt látom, olyan illatotok van, mint egy csokor virágnak – nevet fel Susan, megtöltve a poharát vízzel. Akcentusa elegáns és sokkal erősebb, mint Harryé és Anne-é.
Harry tegnap esti hangulatváltozása ellenére is szerelmes vagyok Angliába, főleg ebbe a községbe. Kutattam egy kicsit, mielőtt megérkeztünk, az interneten lévő fényképek nem tesznek eleget ennek az időtlen községnek a szépségének. Áhítatban vagyok, miközben körbenézek az utcán, hogy lehet valami, ami olyan egyszerű, mint a macskaköves utcák kis kávézókkal és boltokkal, ennyire elragadó, ennyire izgalmas?
- Készen állsz az utolsó próbádra ma? – kérdezi Susan Anne-től.
Tovább folytatom a környezetem feldolgozását, csak alig hallgatva a nők beszélgetését. Figyelmemet a hatalmas és történelmi könyvtárnak szentelem az út másik felén. Csak elképzelni tudom azt a gyűjteményt, ami benne lehet.
- Igen, ha ezúttal nem lesz jó rám, be kell majd perelnem a bolt tulajdonosát – nevet fel Anne.
Visszafordulok hozzájuk, és kényszerítem magamat, hogy távol tartsam ostoba nézésemet, amíg rá nem veszem Harryt, hogy vigyen el városnézésre.
- Nos, tekintve, hogy én vagyok a tulaj, lehet, hogy van ezzel problémám – Susan nevetése hangos és nagyon elragadó.
Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy körültekintő legyek vele. Képzeletem kezd eltűnődni, ahogy a gyönyörű nőre nézek. Volt vele Harry bensőséges viszonyban? Említette, hogy volt szexuális légyottja idősebb nővel, jó néhánnyal, de soha nem engedtem neki, hogy részletesen kifejtse. Susan, tág, kék szemeivel és hosszú, barna hajával, közéjük tartozik? Megborzongok a gondolaton. Remélem, hogy nem.
Figyelmen kívül hagyom a féltékenységet, ami a gondolattal jön, és kényszerítem magamat, hogy élvezzem az ínycsiklandozó szendvicset, amit a pincérnő az előbb tett le elém.
- Szóval Louis, mesélj magadról – szúrja bele villáját egy darab salátába, majd kifestett ajkaihoz teszi. Idegesen szólalok meg.
- Az első évemet fejezem be a Washington State-en, nemrég költöztem Seattle-be.
Anne-re pillantok, aki most a homlokát ráncolja, Harry biztosan nem mesélt neki a költözésemről, vagy talán megtette és Anne feldúlt, amiért Harry nem költözött oda velem?
- Seattle remek városnak tűnik, még soha nem voltam Amerikában, – ráncolja az orrát – de a férjem megígérte, hogy elvisz ezen a nyáron.
- El kellene látogatnod, szép hely – jegyzem meg hülyén. Itt ülök egy mesebeli községben és azt mondom, hogy Amerika szép, valószínűleg utálni fogja. Most már ideges vagyok, kezeim kissé remegnek, miközben előveszem a mobilomat a táskámból, hogy üzenetet küldjek Harrynek. Csak egy egyszerű „hiányzol” -t.
Az ebéd további része az esküvőről való beszélgetéssel telik el, és nem tehetek róla, de megkedvelem Susant. Tavaly nyáron volt a második esküvője, ő maga tervezte, és nincs gyereke, csak egy unokahúga és unokaöccse. A tulajdonában van egy esküvői bolt, ahonnan Anne választotta a menyasszonyi ruháját, ez az egyik az öt közül Észak-Közép-Londonban. A férjéé a három legnépszerűbb kocsma és ő is működteti őket, mindegyik három mérföldnyi távolságon belül van egymástól.
Susan esküvői boltja csak néhány háztömbnyire van az étteremtől, így úgy döntünk, hogy sétálunk. Meleg van ma és ragyogóan süt a nap, még a levegő is felfrissítőbbnek tűnik. Harry még mindig nem válaszolt az üzenetemre, de valahogy tudtam, hogy nem fog.
- Pezsgőt? – ajánlja Susan abban a pillanatban, hogy átlépünk a kis bolt ajtaján. A hely minimális, de tökéletesen dekorált, régi stílusú és bájos, fekete-fehér fed minden centimétert.
- Ó, nem, köszönöm – mosolyodom el. Anne elfogadja az ajánlatát, és megígéri nekem, hogy csak egy pohárral iszik.
Majdnem mondom neki, hogy igyon többet, érezze jól magát, de nem bízom magamban, hogy itt vezessek, furcsa érzés az anyósülésen ülni, nem tudom elképzelni a vezetést. Ahogy figyelem Anne-t nevetni és viccelődni Susannal, nem tehetek róla, de arra gondolok, igazából mennyire különböző Anne és Harry. Anne annyira pezsgő és élénk, Harry meg olyan… nos, Harry. Tudom, hogy nem igazán jó a kapcsolatuk, de szeretném azt gondolni, hogy ez a hétvége megváltoztathatja, nem teljesen, de remélhetőleg Harry összemelegedik az anyukájával az esküvője napján.
- Egy perc és kint leszek, érezd magad otthon – feleli nekem Anne, mielőtt behúzza a függönyt a fő öltözőben a bolt közepén.
Én helyet foglalok a bársonyos, fehér kanapén, majd felnevetek, amikor meghallom Anne-t szitkozódni Susanre, amiért becsípi a bőrét a cipzárba. Talán ő és Harry jobban hasonlítanak egymásra, mint gondoltam.
- Elnézést – szakítja félbe gondolataimat egy női hang. Amikor felnézek, egy fiatal nő kék szemeivel találom szembe magamat, akinek gömbölyű, terhes pocakja van. – Bocsánat, láttad Susant? – kérdezi, szemei átvizsgálják a helyiséget.
- Ott van bent – mutatok a nagy függönyre, mely az öltözőt fedi el, amiben Anne eltűnt csak néhány perccel ezelőtt a menyasszonyi ruhájával.
- Köszönöm – mosolyodik el megkönnyebbülten felsóhajtva. – Ha kérdezi, pontosan kettőkor érkeztem – mosolyog a lány. Biztosan itt dolgozik. Szemeim elkalandoznak a fehér, hosszú ujjú ingére kitűzött névtáblához, „Diana” van ráírva. Az órára pillantok, öt perccel múlt két óra.
- A titkod biztonságban van – biztosítom őt.
Elhúzzák a függönyt, felfedve Anne-t a menyasszonyi ruhájában. Gyönyörű, Anne abszolút gyönyörű az egyszerű, zárt ujjú ruhában.
- Wow – a lány, Diana és én mondjuk egyszerre.
Anne kilép, egy pillantást vet magára az egész testet mutató tükörben, majd könnyeket töröl le a szeméből.
- Minden próbán ezt csinálja, ez a harmadik – mosolyodik el Diana, észreveszem a könnyeket a szemében, és tudom, hogy az enyém is ugyanígy néz ki. Kezét a hasára teszi.
- Anne gyönyörű. Robin szerencsés férfi – mosolygok Harry anyukája felé. Még mindig a tükörképére fókuszál a tükörben, nem hibáztatom őt.
- Ismered Anne-t? – kérdezi udvariasan a fiatal nő.
- Igen – fordulok meg, hogy szemben legyek vele. – Én… – Harrynek és nekem tényleg meg kell beszélnünk, hogyan kellene lezajlania a bemutatkozásnak. – Én a fiával vagyok – mondom neki, mire szemei kitágulnak.
- Diana – hallatszik Susan hangja a kis bolt másik feléből. Anne lesápadt, szemei oda-vissza mozognak Diana és köztem. Úgy érzem, mintha lemaradnék valamiről. Amikor visszanézek Dianára, feldolgozom kék szemét, barna haját, sápadt bőrét. Susan. Susan ennek a Diana nőnek az anyja? Diana.
Szent szar. Diana. Az a Diana. Az a Diana, aki kísértette Harry tudatát, azt a kicsit, ami van neki. Diana, akit Harry megrágott és kiköpött.
- Te vagy Diana – felelem ráébredve. Ő bólint, szemkontaktust tartva velem, miközben Anne megközelít minket.
- Igen, én – meg tudom mondani az arckifejezéséből, hogy nem biztos abban, mennyit tudok róla, és még bizonytalanabb, hogy mit mondjon ezzel kapcsolatban.
- Te vagy az, te vagy Louis – feleli, látom, ahogy gondolatai összeállnak.
- Én… – fuldoklom. A leghalványabb fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Harry mesélte, hogy Diana most már boldog, hogy megbocsátott neki és új életet kezdett, de az empátia, amit iránta érzek, mély. – Sajnálom.
- Megyek, hozok még egy kis pezsgőt, gyere, Anne – fogja meg Susan Anne-t, aztán óvatosan kivezeti őt. Anne elfordítja a fejét, figyelve minket, amíg el nem tűnik az ajtó mögött, menyasszonyi ruhában meg minden.
- Mit sajnálsz? – Diana szemei ragyognak az erős fények alatt. Nem tudom elképzelni ezt a lányt, ezt itt előttem, az én Harrymmel. Ő olyan szerény és gyönyörű, annyira más, mint a többi lány Harry múltjából, akikkel találkoztam. Ideges nevetés hagyja el a számat.
- Nem tudom – pontosan miért kérek bocsánatot? – Amit veled tett, tudom, hogy mit csinált.
- Igen? – meglepetés uralja a hangját, miközben tovább néz engem, megpróbálva megfejteni engem.
- Igen – erősítem meg ismét, hirtelen érezve annak a szükségét, hogy magyarázkodjak. – Ő most már más, megbánta, amit veled tett – mondom neki. Ez nem fog rendbe hozni semmit, de tudnia kell, hogy az én Harrym nem ugyanaz a férfi, akit ő egyszer ismert.
- Láttam őt – emlékeztet engem. Tudom ezt, csak azt akarom, hogy tőlem hallja. – Üres volt, amikor láttam őt az utcán, most már jobban van? – elítélést keresek felhős kék szemében, de semmi nyomát nem látom.
- Igen, jobban van – felelem, megpróbálva nem lenézni a hasára. Felemeli a kezét, és egy arany karikagyűrű pihen a gyűrűsujján. Olyan boldog vagyok, hogy így alakult az élete. – Sok szörnyű dolgot csinált, és tudom, hogy ez nem tartozik rám, – nyelek egyet, megpróbálva megtartani magabiztosságomat – de olyan fontos volt neki, hogy megbocsátottál neki, olyan sokat jelentett, szóval köszönöm.
Nem hiszem, hogy Harry megbánta azt, amit vele tett annyira, amennyire meg kellett volna, de Diana megbocsátása elmállasztott néhány téglát, amikkel Harry éveket töltött el, hogy felépítse, és egy kis békét adott neki.
- Biztosan, nagyon szereted őt – válaszolja halkan, miután hosszabb csend telik el köztünk.
- Igen, annyira nagyon – tekintetem találkozik az övével.
Össze vagyunk kötve, valamilyen furcsa módon összeköttetést érzek ehhez a nőhöz, akit Harry szörnyű módon bántott meg. El sem tudom képzelni, mit érzett, hogy igazából milyen mély volt a megalázottsága és a fájdalma, amit Harry okozott. Őt nem csak Harry hagyta el, hanem a családja is. Én éppen olyan voltam, mint ő, egy játék Harrynek, amíg belém nem szeretett. Ez a különbség köztem és e között az édes, terhes nő között. Harry szeret engem, Dianát pedig nem volt képes szeretni. Nem tehetek az undorító gondolatról, ami ezután átfut az agyamon, a gondolat, miszerint, ha Dianát szerette volna, Harry most nem lenne az enyém, és önző módon hálás vagyok, nem törődött Dianával úgy, ahogyan velem.
- Jól bánik veled? – meglep azzal, hogy felteszi ezt a kérdést.
- Többnyire – nem tehetek róla, de elmosolyodom a szörnyű válaszon. – Próbálkozik – fejezem be meggyőződéssel.
- Nos, ez minden, amiben reménykedhetek – viszonozza mosolyomat.
- Hogy érted?
- Imádkoztam és imádkoztam, hogy Harry megtalálja a megváltását, és ez végre megtörtént – mosolya megnő, aztán ismét megérinti a hasát. – Mindenki megérdemel egy második esélyt, még a legnagyobb bűnösök is, nem gondolod?
Áhítattal vagyok felé. Nem mondhatom azt, hogy ha Harry velem csinálta volna meg azt, amit vele tett, legalább egy bocsánatkérés nélkül, akkor pozitív gondolatokat küldenék felé. Valószínűleg a halálát kívánnám, és itt van Diana, ez a jószívű nő, csak a legjobbat akarva Harrynek, mindazok után, amit vele tett.
- De – értek egyet vele kudarcom ellenére is, hogy megértsem, hogy tud ilyen megbocsátó lenni.
- Tudom, hogy azt gondolod, őrült vagyok, – nevet fel kissé Diana – de ha nem lett volna Harry, nem találkoztam volna az én Elijah-ommal, és nem lennék csak napokra attól, hogy életet adjak az első fiamnak.
Borzongás fut fel a gerincemen az első gondolatra, ami eszembe jut. Harry mérföldkő volt Diana életében, egy nagy bukkanó az úton afelé az élet felé haladva, amit megérdemel. Nem akarom, hogy Harry mérföldkő legyen, egy fájdalmas emlék, amire rá lennék kényszerítve, hogy bocsássak meg és vergődjek zöld ágra, azt akarom, hogy Harry az én Elijah-om legyen, a boldog befejezésem.
Szomorúság győzi le félelmemet, miközben kezemet a hasára teszi, valami, ami nekem sosem lesz nagy valószínűséggel, az ujján lévő aranygyűrűvel együtt. Hátraugrok a kezemen érződő mozgástól, mire Diana felnevet.
- Elfoglalt odabent, bárcsak már előjönne – nevet fel ismét, én pedig nem tehetek róla, de visszateszem kezemet, hogy még egyszer érezzem a mozgást. A pocakjában lévő baba megrúgja a kezemet megint, és csatlakozom hozzá a boldogságban. Nem tehetek róla, ragályos.
- Mikorra vagy kiírva? – kérdezem tőle, még mindig megbabonázva a tenyeremnél lévő mozgástól.
- Két nappal ezelőttre. Makacs fiú. Visszajöttem dolgozni, hogy talpon maradjak, remélve, hogy úgy dönt, csatlakozik hozzánk – olyan gyengéden beszél a meg nem született gyerekről.
Meglesz nekem ez valaha is? Lesz Harrynek és nekem családunk? Kényszerítem magamat, hogy elpislogjam önsajnálatomat. Semmi sem biztos még. De Harry sosem fog beleegyezni abba, hogy a gyereked apja legyen, gúnyolódik velem a tudatalattim.
- Jól vagy? – szakít ki Diana hangja a gondolataimból.
- Igen, bocsi. Csak álmodoztam – hazudom, aztán elhúzom kezemet pocakjától.
- Nagyon örülök, hogy találkozhattam veled, amíg a városban vagy – feleli, éppen ahogy Anne és Susan megjelennek a hátsó szobából, egy virágcsokor és fátyol van Susan kezeiben. Az órára pillantok, fél három van. Elég hosszú ideig beszélgettem Dianával ahhoz, hogy Anne arca kissé kipiruljon és üres legyen a pohara.
- Adj öt percet és kész leszek, lehet, hogy neked kell vezetned! – nevet fel Anne. A számaz húzom a gondolattól, de amikor elgondolkozok a másik lehetőségen, hogy felhívjam Harryt, a vezetés nem tűnik túl rossznak.
- Vigyázz magadra és még egyszer gratulálok – mondom Dianának útközben kifelé a boltból. Anne ruhája a karjaimban van, ő pedig néhány lépéssel mögöttem.
- Te is, Louis – mosolyodik el Diana, miközben becsukódik az ajtó.
- Vihetem, hogy ha túl nehéz – feleli Anne, amint a járdán vagyunk. – Megyek, hozom az autót. Csak egy pohárral ittam, szóval jól tudok még vezetni.
- Semmi gond – rettegek attól, hogy az autóját vezessem.
- Nem, tényleg – ellenkezik, majd kiszedi a kulcsait dzsekijének első zsebéből. – Tudok vezetni.

Harry szemszöge
Bejártam az egész házat több mint százszor, kétszer körbe jártam ezt a szar környéket, még Liamet is felhívtam. Most szörnyen őrült vagyok, és Louis nem fogadja a hívásaimat. Hol a fenében vannak? A telefonomra nézek, három óra múlt. Milyen hosszú ideig tart ez a spa szarság? Hogy fog viselkedni, amikor visszatér? Annak az emlékeztetője, hogy mennyire elbaszott vagyok, túl sok lesz neki?
Adrenalin árad szét bennem, amikor meghallom anya autóját átmenni a kavicsos kocsifelhajtón. Louis száll ki elsőként az autóból, majd a hátsó részéhez sétál, elővéve egy nagy fehér szatyrot. Valami más vele kapcsolatban.
- Hozom! – kiáltja anyának, miközben én kinyitom a szúnyoghálós ajtót. Gyorsan haladok a lépcsőfokokon, aztán elveszem a hülye szoknyát a kezeiből. A haja, mit csinált a hajával?
- Átmegyek a szomszédba, hogy szóljak Robinnak! – kiabálja nekünk anya.
- Mi a fenét csináltál a hajaddal? – ismétlem meg hangosan a gondolataimat. Louis a homlokát ráncolja, és figyelem, ahogy kék szemei drasztikusan elködösülnek. Baszki. – Csak kérdezem, jól néz ki – mondom neki, majd vetek rá még egy pillantást. Tényleg jól néz ki. Ő mindig gyönyörűen néz ki.
- Befestettem, nem tetszik? – követ be a házba. Ledobom a szatyrot a kanapéra. – Légy óvatos! Az az anyukád menyasszonyi ruhája! – sikítja Louis, felemelve a szatyor alját a padlóról. Haja fényesebben is néz ki, mint általában, és más a szemöldöke.
- Nincs problémám a hajaddal, csak meglepődtem – mondom neki, komolyan gondolva. Nem annyira eltérő attól a hajtól, amivel elhagyta a házat, csak egy kicsit sötétebb a teteje felé, de lényegében ugyanaz.
- Jó, mert ez az én hajam és úgy hordom, ahogy akarom – teszi karba a kezét a mellkasánál, mire nevetés tör ki az ajkaimon. – Mi az? – néz haragosan. Komolyan gondolja.
- Semmi, csak szórakoztatónak találom az egész totál-tekintélyes-erőteljes-férfi-dolgodat, ez minden – nevetek tovább.
- Nos, örülök, hogy szórakoztatónak találod, mert ez így van – provokál.
- Oké – fogom meg pulóverének ujját és magamhoz húzom őt, figyelmen kívül hagyva az ösztönt, hogy megfogjam a seggét.
- Komolyan mondom, nincs több ősember szarság – feleli, egy kis mosoly töri meg komor tekintetét, és megrántja az a mellkasomat.
- Oké, nyugodj meg. Mi a fenét csinált veled anya? – nyomom ajkaimat a homlokához, megkönnyebbülés áraszt el, mert még nem említette meg Susant vagy Dianát. Sokkal inkább osszon ki engem a befestett haja miatt, minthogy előjöjjön a múltam.
- Semmit, goromba voltál a hajammal kapcsolatban, és gondoltam, ez egy jó alkalom arra, hogy figyelmeztesselek, változnak a dolgok erre felé – harapja meg az arcát, hogy elrejtsen egy vigyort. Csipkelődik és próbálkozik, ez pedig kibaszottul imádnivaló.
- Persze, persze, nincs több ősember – forgatom a szemeimet, mire elhúzódik. – Komolyan mondom, értem – húzom őt vissza magamhoz.
- Hiányoztál ma – sóhajtja a mellkasomba, én meg visszateszem karjaimat köré.
- Igen? – kérdezem, azt akarva, hogy újra megerősítse. Nem emlékeztették a múltamra végül is. Minden rendben van. Ez a hétvége rendben lesz.
- Igen, főleg amíg masszíroztak. Eduardo kezei még a tieidnél is nagyobbak voltak – kuncog fel. Kuncogása sikításba vált át, ahogy a vállamra emelem fel kis testét és elindulok a lépcső felé. Bizonyosan tudom, hogy rohadtul nem masszírozta őt meg semmilyen férfi, ha igen, az pokolian biztos, hogy nem kuncogva mondaná el nekem.
Látod, tudok enyhíteni az ősember szarságon. Kivéve persze, ha igazi fenyegetés van. Akkor ez nem számít, Louis-ról beszélünk, és mindig van valaki, aki megpróbálja távol tartani őt tőlem.
A hátsó ajtó nyikorogva kinyílik, aztán anya hangja hallatszik végig a házban, ahogy a nevünket szólítja, éppen ahogy a lépcsősor feléig elérek. Én felnyögök, Louis meg tekergőzik, könyörögve nekem, hogy tegyem őt le. Teszem, ahogy kéri, csak azért, mert egész nap hiányzott, és anya extra bosszús lesz, ha túl sok vonzalmat mutatok Louis felé előtte és a szomszéd előtt.
- Jövünk! – válaszolja Louis, amikor leteszem őt a talpára.
- Igazából nem – csókolom meg a szája sarkát, mire elmosolyodik.
- Te nem – húzogatja új szemöldökét, én pedig megütöm seggét, miközben lesiet a lépcsőn.
A mellkasomon lévő súly nagy része felemelkedett, kibaszott idiótaként viselkedtem tegnap este ok nélkül. Anya nem vinné Louis-t szándékosan Diana közelébe, miért aggódtam ennyire?
- Mit akartok csinálni vacsorára? Azt gondoltam, elmehetnénk a Zarába, mi négyen – fordul anya a jövendőbeli férjéhez, amint belépünk a nappaliba. Louis bólint, még akkor is, ha fogalma sincs arról, hogy mi az a Zara.
- Utálom a Zarát, túl zsúfolt, és Louis nem fog szeretni ott semmit – morgom. Louis bármit megenne kedvességből, de tudom, hogy nem akarna májat vagy pácolt bárányt enni először anyám előtt egy olyan helyzetben, ahol kötelezőnek érezné, hogy mosolyogjon és azt tettesse, hogy az a legjobb dolog, amit valaha is evett.
- Akkor Blues Kitchen? – javasolja Robin. Őszintén kurvára sehová nem akarok menni.
- Túl hangos – hajolok könyökömmel a pultra, és a szélét piszkálom, ahol a szigetelés felpattogott és eláll onnan.
- Nos, akkor döntsd el és szólj nekünk – feleli anya bosszúsan. Tudom, hogy kezd türelmetlen lenni velem, de itt vagyok, nem igaz? Az órára pillantva bólintok. Csak öt óra, csak egy óra múlva kell elindulnunk.
- Felmegyek az emeletre – mondom nekik.
- Tíz perc múlva el kell indulnunk, tudod, milyen a parkolás itt – feleli anya. Nagyszerű. Kisietek a nappaliból. Hallom Louis-t követni engem mögöttem.
- Hé – fogja meg a pólóm ujját, ahogy elérem a folyosót. Megfordulok, hogy szemben legyek vele.
- Mi az? – kérdezem tőle, megpróbálva megtartani a hangsúlyomat olyan lágyan, amennyire csak lehet az irritációm ellenére.
- Mi van veled? Ha valami zavar téged, csak mondd el és rendbe hozhatjuk – ajánlja egy ideges mosollyal.
- Milyen volt az ebéded ma? – még ezt nem hozta fel, de muszáj megkérdeznem. Könnyen megérti.
- Ó – szemeivel lenéz a padlóra, mire nagyujjamat az álla alá nyomom, hogy rávegyem, engem nézzen. – Jó volt.
- Mit mondtak? – kérdezem tőle. Nyilvánvalóan nem volt olyan rossz, mint gondoltam, de meg tudom mondani, hogy tétovázik, hogy megbeszéljük.
- Találkoztam vele, Dianával. Találkoztam vele.
Vérem megfagy.
- És? – kissé behajlítom a térdeimet, hogy jobban lássam az arcát.
- Bájos lány – feleli Louis. Várok rá, hogy a homlokát ráncolja, vagy hogy a szemei elárulják haragját, de semmi nem történik.
- Bájos lány? – ismétlem meg teljesen és tökéletesen összezavarodva válaszától.
- Igen, olyan édes volt és nagyon terhes – mosolyodik el Louis.
- És Susan? – kérdezem habozva.
- Susan nagyon vicces és kedves szintén.
De… de Susan utált engem azért, amit az unokahúgával tettem.
- Akkor rendben volt?
- Igen, Harry. A napom jó volt, hiányoztál, de jó napom volt – kinyújtja kezét, hogy megfogja a pólómat és közelebb húz magához. Olyan kibaszottul gyönyörűen néz ki a folyosó homályos megvilágításában. – Minden rendben, ne aggódj – ígéri. Fejem az övé tetején pihen, karját pedig szorosan a derekam köré fonja.
Most vigasztal engem? Louis vigasztal engem, biztosítva arról, hogy minden rendben lesz, miután szemtől szemben volt azzal a lánnyal, akit majdnem tönkretettem. Azt mondja, rendben lesz, úgy lesz?
- De soha nincs így – suttogom, majdnem remélve, hogy nem fogja meghallani a szavakat. Ha meg is hallotta őket, úgy döntött, nem válaszol. – Nem akarok vacsorázni menni velük – vallom be, megtörve a köztünk lévő csendet.
Tényleg csak fel akarom vinni Louis-t az emeletre és elveszíteni magamat benne, elfelejteni az összes szarságot, ami egész nap kínozta a fejemet, ellökni az összes kísértetet és emléket, és Louis-ra fókuszálni. Azt akarom, hogy ő legyen az egyetlen rohadt hang a fejemben, és az, hogy eltemetem magamat benne most biztosítani fogja ezt.
- Muszáj, ez anyukád esküvői hétvégéje. Nem kell sokáig maradnunk – húzza ki magát, hogy megpuszilja az arcom tetejét, aztán ajkai levándorolnak az állkapcsomhoz.
- Nem is lehetnék izgatottabb – panaszkodok szarkasztikusan.
- Gyerünk – vezet vissza Louis a nappaliba, keze az enyémben, de abban a pillanatban, hogy csatlakozunk anyához és Robinhoz, elengedem kezét.
- Nos, menjünk enni – sóhajtok fel.
A vacsora éppen olyan fárasztó, mint arra számítottam. Anya folyamatosan lefoglalja Louis-t, szétbeszélve a száját az esküvőről és a vendégek kis listájáról. Anya beavatja őt az ott lévő családba, ami nem sok anya oldaláról, csak egy távoli unokatestvér lesz ott, mivel anya mindkét szülője halott már évek óta. Robin csendes az étkezés alatt, mint én, de nem úgy tűnik, hogy ő annyira unatkozik, mint én. Olyan arckifejezéssel figyeli anyát, amitől le akarom ütni a fejét. Ez émelyítő, de valahogy megnyugtató is, nyilvánvaló, hogy szereti őt, így gondolom, Robin nem olyan rossz.
- Te vagy az egyetlen esélyem az unokákra, Louis – ugratja anya Louis-t, miközben Robin kifizeti a számlát. Louis majdnem megfullad a vízében, mire a hátát ütögetem, hogy segítsek neki. Köhög néhányszor, mielőtt bocsánatot kér, amikor összeszedi magát, szemei kitágultak és zavarban van. Túlreagálja, de biztos vagyok benne, hogy meglepődött a merész és az ide nem illő kijelentésen. Megérezve a dühömet, megszólal anya.
- Ugratlak. Tudom, hogy még mindig fiatal vagy – aztán gyerekes módon kinyújtja rám a nyelvét.
Fiatal? Nem számít, mennyire kibaszottul fiatalok vagyunk, nincs szükség arra, hogy telebeszélje ezzel a szarral Louis fejét. Már megegyeztünk, nincsenek gyerekek, erre anya bűntudatot és kötelezettséget éreztet Louis-val, ami semmit nem segít. Csak még egy veszekedést fog okozni. A veszekedéseink többsége a gyerekek és a házasság miatt van. Ezek közül egyiket se akarom, vagy egyiket se fogom akarni soha. Louis-t akarom, minden egyes nap örökké, de nem fogok összeházasodni vele. Richard figyelmeztetése a múltkori estéről beszivárog a fejembe, de kilököm.
Vacsora után Robin a szomszéd házába indul, majd anya jó éjt csókot ad neki. Követi azt a hülye hagyományt, miszerint a vőlegény nem láthatja meg a menyasszonyt az esküvője éjszakáján. Szerintem elfelejtette, hogy ez már nem az első alkalma, az a hülye babona nem érvényes másodszorra. Amennyire haldoklom, hogy magamévá tegyem Louis-t az ágyamban, nem tehetem úgy, hogy anya a házban van. Ebben a szar házban nincs hangszigetelés, semmi. Szó szerint hallom anyát minden alkalommal, amikor átfordul a nyikorgós ágyában a szomszéd szobában.
- Egy hotelszobát kellett volna lefoglalnom – nyafogok, miközben Louis levetkőzik. Bárcsak anorákban aludna, így nem kínozna egész este a félmeztelen teste.
Áthúzza a pólómat a fején, és nem tehetek róla, de bámulom csípőjének kiemelkedését, ahogy vastag combjai majdnem megtöltik a pólóm alját, így az bőréhez tapad. Örülök, hogy a póló nem túl bő rajta, úgy közel sem nézne ki ilyen kurva jól. Attól nem lennék ilyen kemény, és az pokolian biztos, hogy attól nem lenne ilyen rohadt hosszú ez az éjszaka.
- Gyere ide, bébi – tárom szét a karomat neki, ő pedig fejét a mellkasomra teszi.
El akarom mondani neki, milyen sokat jelent nekem, hogy ilyen jól kezelte a Diana helyzetet, de nem találom a megfelelő szavakat. Szerintem tudja, tudnia kell, mennyire meg voltam rémülve, hogy valami közénk fog állni. Louis perceken belül elalszik hozzám simulva, a szavak pedig szabadon áramlanak, miközben ujjaimmal beletúrok hajába.
- Minden vagy nekem – fejezem be a rövid kijelentést.

…

Izzadva ébredek fel. Louis még mindig hozzám van tapadva, és alig kapok lélegzetet a sűrű levegőben. Túl meleg van ebben a házban. Anya biztosan bekapcsolta a rohadt fűtést. Tavasz van most, nincs rá szükség. Leszedem Louis végtagjait magamról, majd elhúzom izzadságtól átázott haját a homlokáról, mielőtt lesétálok a földszintre, hogy megnézzem termosztátot. Félig alszom, amikor bekanyarodok a saroknál a konyhához, megdörzsölöm a szemeimet és még pislogok is, hogy eloszlassam az előttem lévő torz képet. Még mindig ott van, még mindig itt vannak nem számít, hányszor pislogok.
Anya ül a pult tetején szétnyílt combokkal. Egy férfi áll köztük, karjai anya dereka köré fonva, anya kezei pedig a férfi szőke hajába vannak temetve. A férfi szája anyáén van, vagy anyáé a férfién, kurvára nem tudom, de azt tudom, hogy az a férfi nem Robin, az kibaszott Christian Vance.

Chapter 259

Helló! 😊

Hoztam is az újabb fejezetet, és hát... az eleje egész jó, cuki meg minden, a végére viszont kicsit elromlanak a dolgok... De megérkeznek Angliába, és egy nagyon hosszú hétvége veszi kezdetét... Kíváncsi vagyok, mire gondoltok, mi fog történni ebben a pár napban. Egy hét múlva találkozunk ismét!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 259

 
Harry szemszöge
- Ki fogsz dőlni rajtam, ugye? – hajolok át és suttogom Louis-nak.
Le van sápadva, kis kezei pedig remegnek az ölében. Az egyik kezembe fogom őket, majd megajándékozom őt egy megnyugtató szorítással. Rám mosolyog, egy szép váltás a homlokráncolásból, ami az arcán volt a jegykiosztástól egészen mostanáig.
Annak a közlekedésbiztonsági ügynöknek bejött Louis, felismertem azt a kibaszott hülye vigyort a nő arcán, amikor Louis rámosolygott, miközben visszavette a cipőjét. Ugyanaz a kurva vigyor volt az én arcomon is. Szándékomban állt megmondani a nőnek, hogy menjen a picsába, de persze Louis nem egyezett bele, és ezért volt morcos, mióta elrángatott, ujjam magasan emelkedett fel a nőre a levegőben. Tűrőképessége csak fokozódott, amikor erőltettem, hogy az ablak melletti helyen üljön. Az idősebb nő mellettem egy kibaszott perverz, és szerencséje van, hogy Louis elfoglalta az ablak melletti ülést, így eltakarhatom a nő szemeit az én Louis-mtól. Amilyen Louis, egész végig panaszkodott, és megpróbált rávenni, hogy cseréljek vele helyet. Én visszautasítottam, ő meg figyelmen kívül hagyott, és azt állította, nem irányíthatom őt. Nem próbálom meg irányítani őt, megpróbálom meggátolni, hogy mások megpróbálják elvenni azt, ami az enyém.
- Nem, jól vagyok – válaszol habozva. Szemei elárulják őt.
- Most már bármikor felszállhatunk – pillantok fel a légiutas-kísérőre, átmenve a fülkén, hogy leellenőrizze a fej fölötti rekeszeket harmadjára is. Mindegyik kurvára be van csukva, mozogjunk, mielőtt le kell vinnem Louis-t erről a repülőről, mielőtt felszállunk. Igazából, ha véget kellene vetni az utazásnak, az az én javamra dolgozna. – Utolsó esély, hogy leszállj a repülőről. A jegyek nem visszafizethetők, de majd előremegyek és hozzáadom a számládhoz – kezemet ráteszem az övéire, melyek remegnek, aztán a legkisebb mosolyával ajándékoz meg, amit valaha láttam. Még mindig dühös, de az idegei azt okozzák neki, hogy ellágyuljon felém.
- Harry – nyafog halkan. Fejét az ablaknak döntve pihenteti és lehunyja szemeit. Utálom ilyen idegesnek látni őt, ettől nyugtalan leszek, és ez az utazás már így is kurvára túlterhelt aggodalommal. Odahajolok, majd lehúzom a borítót az ablakán, remélve, hogy az segít.
- Mennyi idő még? – szólok nyers hangon a légiutas-kísérőhöz, miközben elhalad a mi sorunknál. Szemei Louis-ról hozzám vándorolnak, majd felhúzza sznob szemöldökét.
- Néhány perc – kényszerít ki egy mosolyt a munkája kedvéért. A mellettem ülő nő kellemetlenül fészkelődik, én pedig azt kívánom, bárcsak megvettem volna egy plusz jegyet, így nem kellene amiatt aggódnom, hogy ilyen közel üljek egy ellenszenves seggfejhez. Állott dohányszaga van.
- Több volt, mint néhány… – kezdem el. Louis egyik kezét a combomra teszi, szemei most már nyitva vannak, könyörögve nekem, hogy ne csináljak jelenetet. Veszek egy mély levegőt, lehunyva szemeimet a drámai hatás kedvéért. – Rendben – biztosítom őt elfordulva a légiutas-kísérőtől, aki tovább megy a soron.
- Köszönöm – tátogja Louis, ahelyett, hogy fejét az ablaknál pihentetné, azt óvatosan a karomra teszi. Megütögetem a combját és jelzem neki, hogy emelkedjen fel, így köré tudom rakni a karomat. Ő hozzám simul és elégedetten felsóhajt, amikor finoman szorosabbra veszem karomat a teste körül. Imádom ezt a hangot.
Miközben a repülő lassan elkezd végigmenni a kifutón, Louis szorosan lehunyja szemeit. Mire a gép a levegőben van, Louis-nak nyitva van az ablaküveg, kék szemei ámulattal tágulnak ki, ahogy kibámul rajta.
- Ez csodálatos – vigyorodik el. Most már az összes szín visszatért az arcába. Izgatottságtól ragyog, ami pokolian ragályos. Megpróbálom leküzdeni a vigyoromat, de ez lehetetlen, miközben arról fecseg, hogy minden mennyire „kicsinek néz ki”.
- Látod, nem volt olyan rossz. Még nem zuhantunk le – jegyzem meg rossz ízűen. Gúnyolódások és köhögések hallatszanak a majdnem csendes kabinban, de leszarom. Louis megérti a humoromat, legnagyobb részben legalábbis, aztán egy szemforgatást és egy játékos döfést kapok a mellkasomba az ujjával.
- Csitt – figyelmeztet, mire felkuncogok.
Három óra után Louis nyughatatlan. Tudtam, hogy ez lesz, már megnéztünk néhány szar tévéműsort, amit a légitársaság szponzorál, és átnéztük a SkyMall magazint kétszer, mindketten egyetértettünk abban, hogy ez egy kutyaketrec tévéállványnak álcázva, ami biztosan nem ér meg kétezer dollárt.
- Ez egy hosszú kilenc óra lesz – felelem Louis-nak.
- Már csak hat – javít ki. Ujjai átrajzolják a horgony tetoválást a csuklóm felett.
- Csak hat – ismétlem meg. – Aludj kicsit.
- Nem tudok.
- Miért?
Felnéz rám.
- Mit gondolsz, mit csinál most apa? – francba. – Úgy értem, tudom, hogy Liam vigyázott rá legutóbb, de ezúttal öt napra megyünk el – baszki.
- Rendben lesz – Richard mérges lesz, de túl fog jutni rajta és később megköszöni Lou-nak.
- Örülök, hogy visszautasítottuk apukád ajánlatát – a kurva életbe.
- Miért? – fuldoklok az arcát tanulmányozva.
- Túl drága.
- És?
- Nem érzem jól magam azzal a gondolattal, hogy apukád ennyi pénzt költsön az én apámra. Ez nem az ő feladata, és nem tudjuk biztosra, hogy apa egyáltalán…
- Ő drogfüggő, Lou – szakítom őt félbe. Tudom, hogy még mindig nem akarja bevallani, de tudja, hogy ez igaz. – És az apám ki is fogja fizetni.
Fel kell hívnom Liamet, amint leszállunk, hogy megtudjam, hogyan ment a „beavatkozás”. Amennyire remélem, hogy a hitvány apja beleegyezett, bűntudatom van, hogy Louis nem volt bevonva a tervbe. Órákat töltöttem az edzőteremben ütve és rúgva azt a zsákot, latolgatva ezt a szarságot. A végén egyszerű volt a megoldás. Richard vagy elviszi a seggét a rehabra az apám költségén, vagy kilép Louis életéből végleg. Nem fogom engedni, hogy a kibaszott függősége súlyként nehezedjen Louis-ra, elég kurva problémát okozok neki én, és ha bárki is stresszt fog okozni Louis-nak, az én leszek. Liamet küldtem el, hogy tegye meg, hogy mondja el Richardnak, választania kell, vagy az egyik, vagy a másik, nem lehet mindkettő. Úgy gondoltam, így nem csapnak át erőszakba a dolgok, ha Liam csinálja, nem mondhatnám ugyanezt magamról. Amennyire feldühít, hogy az apám lesz az, aki segít Louis-nak, mivel ő az, aki fizet, nem utasíthattam őt vissza. Akartam, de nem tehettem.
- Nem tudom – sóhajt fel Louis kinézve az ablakon. – Gondolkoznom kell rajta – túl késő van erre.
- Nos… – kezdem el, a homlokát ráncolja hangsúlyomon.
- Mit csináltál? – húzza össze a szemeit, aztán elhúzódik tőlem. Nem mehet messzire, ezen a járaton ragadt velem.
- Majd később beszélünk róla – pillantok a mellettem lévő nőre. Ezeknek az üléseknek igazán több helyet kellene hagyniuk közöttük. Ha a Louis és köztem lévő karfa nem lenne felemelve, a nőn ülnék.
- Elküldted rehabra, ugye? – suttogja erőteljesen, óvatosan, hogy ne okozzon jelentet.
- Nem küldtem őt sehová – ez igaz, nem tudom, beleegyezett-e, hogy elmenjen vagy sem.
- De megpróbáltad, ugye?
- Talán – vallom be. Louis hitetlenkedve megrázza a fejét, majd hátra hajtja azt a fejtámlára, a semmibe bámulva. – Mérges vagy, mi? – kérdezem tőle. Figyelmen kívül hagy. – Louis – hangom túl hangos és a tervezett hatással van rá. Szemeit kinyitja, aztán felém fordítja fejét.
- Nem vagyok dühös – suttogja. – Csak meglepődtem és megpróbálok rájönni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, oké?
- Oké – reakciója sokkal jobb volt, mint az vártam.
- Ki nem állhatom, amikor eltitkolsz előlem dolgokat, te ezt csinálod, az anyám ezt csinálja, nem vagyok gyerek. Képes vagyok kezelni a dolgokat, amiket nekem dobnak, nem gondolod?
Megállítom magamat attól, hogy kimondjam az első gondolatot, ami eszembe jut, kezdek egyre jobb és jobb lenni ebben a szarságban.
- De – válaszolom nyugodtan. – De ez nem jelenti azt, hogy nem fogom megpróbálni kiszűrni a baromságot helyetted.
Szemei meglágyulnak és bólint.
- Ezt megértem, de arra van szükségem, hogy ne titkolj el előlem dolgokat. Bármiről, ami magába foglal téged, Liamet vagy az apámat, tudnom kell. Egyébként is végül mindig megtudom, miért nyújtanánk el az elkerülhetetlent?
- Oké – értek egyet anélkül, hogy kifejteném. – Most már szart se fogok eltitkolni előled – ebbe nem számít bele semmi a múltból, csak abba egyezek bele, hogy ettől a pillanattól kezdve megpróbálok nem titkolózni előtte. Egy érzelem villan át az arcán, de nem tudom azonosítani, majdnem azt gondoltam, hogy bűntudat volt az.
- Kivéve, ha az olyan valami, amiről jobb, ha nem tudok – teszi hozzá lágyan. Oké?
- Milyen skálán mozgunk itt? – kérdezem tőle.
- Valami, amiről, ha nem tudok, az nem számít. Például a tény, hogy valaki megpróbált flörtölni velem – tájékoztat.
- Mi? – az, hogy valaki megpróbál flörtölni az én Louis-mmal, az nincs rendben.
- Látod, jobb volt, hogy nem tudtad, ugye? – meg sem próbálja elrejteni a kis okos rohadt vigyorát irritációmon és féltékenységemen.
- Megölöm, akárki is volt az.
Louis lassan megrázza a fejét rám, elmondva nekem, hogy nem fogok ilyen dolgot tenni. Odahajolok, hogy a fülébe suttogjak.
- Szerencséd van, hogy ezen az izén túl kicsik a fürdők, hogy megdugjalak benne.
Lehelete akadozik és azonnal összeszorítja a combjait. Imádom a számra való reakcióját. Mindig azonnali. El kell vonnom a figyelmét és témát váltanom, mindkettőnk kedvéért.
- Az ajtóhoz nyomnálak és úgy dugnálak meg – mozgatom kezemet tovább összecsukott combjain. – Eltakarnám a szádat, hogy elfojtsam a sikolyaidat, – nyel egyet – olyan kurva jó érzés lenne, lábaid a derekam köré fonva, ujjaid a hajamat húzva – szemei kitágultak, pupillái teljesen kinyíltak, és baszki, bárcsak ne lennének ilyen rohadt kicsik a fürdők. Szó szerint nem tudom kinyújtani a karomat a kis helyen.
A ténytől, miszerint több mint ezer dollárt fizettem retúrjegyenként, azt gondolhatnád, hogy legalább megdughatom a fiúmat a rohadt fürdőben ez alatt a hosszú út alatt.
- Az, hogy összeszorítod a lábaidat, nem fogja eltüntetni a sajgást – folytatom tovább a fülébe. Lejjebb veszem a tálcaasztalt, hogy keménységét simogathassam. – Csak én tudom ezt megtenni – emlékeztetem őt. Úgy néz ki Louis, mintha egyedül csak a szavaimtól elélvezne. – Az út maradék része elég kellemetlen lesz neked, átázott alsónadrággal meg minden – nyomok egy csókot a füle alá, a nyelvemet használva, hogy még tovább ugrassam őt, mire mellettünk lévő nő felköhög. – Probléma? – kérdezem tőle, leszarva, hogy hallott-e bármit is abból, amit Louis-nak mondtam.
Megrázza a fejét, majd ismét a kezében lévő e-olvasóra figyel, áthajolok, észrevéve az első fejezetben a „Holden” nevet, és azonnal felkuncogok. Csak az elbizakodott, középkorú nők és a szakállas hipszterek élvezik ténylegesen a Zabhegyező olvasását. Mi annyira megnyerő egy túl kiváltságos tinédzserben, aki titokban leskelődik? Semmi.
- Folytassam? – hajolok vissza Louis-hoz, aki most zihál.
- Ne – emeli fel a tálcaasztalát felcsukva azt és véget vetve a szórakozásomnak.
- Most már csak még öt óra – vigyorgok rá, figyelmen kívül hagyva, milyen kemény vagyok attól a gondolattól, hogy Louis milyen kemény most.
- Seggfej vagy – suttogja, az a mosoly van az ajkain, amit imádok.
- És szeretsz engem – állok ellen, amitől mosolya megnő.

…

A Heathrow-n való átjutás nem volt olyan rossz, mint feltételeztem. Gyorsan megkaptuk a csomagjainkat, Louis csendes volt az idő legnagyobb részében, az enyémben lévő keze volt az egyetlen biztosíték, amire szükségem volt, hogy Louis nem volt túl zaklatott a rehab szarság miatt. A bérelt autó készen várt minket, én pedig szórakozva figyeltem, ahogy Louis a kocsi rossz oldalához sétál.
Mire Hampsteadbe érünk, Louis elalszik. Megpróbált ébren maradni és kinézni az ablakon, feldolgozni mindent, de nem tudta nyitva tartani a szemét. A régi város ugyanúgy néz ki, mint amikor legutóbb itt voltam, persze, hogy igen, miért ne lenne így? Annak csak néhány hónapja. Valamilyen oknál fogva úgy érzem, a pillanat, amikor elhajtottam a lakossági tábla mellett, a község mintha megváltozott volna valahogy az érkezése kapcsán.
Ahogy elhagyom a történelmi otthonokat és múzeumokat, végre megérkezek a város lakossági részére. A közhiedelemmel ellentétben Hampsteadben nem mindenki él történelmi kastélyban és úszik a vagyonban. Ez mind tisztává válik, amikor bekanyarodok anya kavicsos kocsifelhajtójára. A régi ház úgy néz ki, mintha bármelyik nap összedőlhetne most már, én pedig örömmel látom az „Eladva” jelzést a gyepen. A jövendőbeli férje háza, csak a szomszédban, sokkal jobb állapotban van, mint ez a szarfészek, és kétszer akkora a mérete.
- Lou – szólítom őt mély álmában. Valószínűleg összenyálazta az egész rohadt ablakot
Anya jelenik meg a bejárati ajtónál csak másodpercekkel azután, hogy a fényszórók átvilágítottak az ablakokon. Kinyitja a szúnyoghálós ajtót, majd lesiet a kis lépcsőkön, mint egy őrült nő. Louis kinyitja a szemeit és anyára fókuszál, aki most már az utasoldali ajtó kilincsét fogja, hogy Louis-hoz jusson. Mi az, hogy mindenki ennyire kedveli őt?
- Louis! Harry! – anya hangja magas és túlságosan izgatott, miközben Louis kikapcsolja a biztonsági övét és kiszáll az autóból. Öleléseket és köszöntéseket váltanak, míg én kiszedem a táskákat a csomagtartóból. – Annyira örülök, hogy itt vagytok – mosolyodik el anya, letörölve egy könnyet a szeméből. Ez egy hosszú hétvége lesz.
- Mi is – válaszol Louis helyettem, aztán megengedi anyának, hogy a kezénél fogva húzza be a kis házba.
- Nem szeretem a teát, szóval nem lesz semmilyen sablonos angol köszöntés itt, de csináltam egy kis kávét. Tudom, hogy mindketten szeretitek a kávét – duruzsolja anya.
Louis felnevet, megköszönve neki. Anya megtartja a távolságot velem szemben, nyilvánvalóan megpróbál nem kiakasztani az esküvője hétvégéjén.
Ők eltűnnek a konyhában, én pedig felmegyek a lépcsőn a régi hálószobámba, hogy megszabaduljak ezektől a táskáktól. Hallom, ahogy nevetésük bezengi a házat, és megpróbálom meggyőzni magamat arról, hogy semmi katasztrofális dolog nem fog történni ezen a hétvégén. Minden rendben lesz.
A szoba üres, leszámítva a régi kétszemélyes ágyamat és egy szekrényt. A tapéta már lejött, förtelmes ragasztónyomokat hagyva a felszínen. Anya nyilvánvalóan megpróbálja bekészíteni a helyet az új tulajnak, de nem úgy néz ki, mintha jó munkát végezne azzal, hogy leszedi a tapétát.

Louis szemszöge
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy mindketten eljöttetek – mondja nekem Anne. A kezembe ad egy csésze kávét, feketén, éppen ahogy szeretem, én pedig elmosolyodom figyelmességén. Ő egy gyönyörű nő Harry szemeivel és mosolyával, sötétkék melegítő van rajta.
- Annyira örülök, hogy el tudtunk jönni – mondom neki. A sütőn lévő órára pillantok, már este tíz van. A hosszú repülés és az idő meglepett.
- Én is. Ha nem rólad lett volna szó, tudom, hogy Harry nem lenne itt – teszi kezét az enyémre. Bizonytalanul, hogy hogyan válaszoljak, elmosolyodom. Anne észreveszi kellemetlen helyzetemet, és témát vált. – Milyen volt a repülőút? Harry viselkedett? – nevetése gyengéd, és nincs szívem elmondani neki, hogy a fia totális zsarnok volt a biztonsági vizsgálaton és az út felében.
- Rendben volt – iszom egy kortyot a gőzölgő kávéból, éppen ahogy Harry csatlakozik hozzánk a konyhában.
A ház régi és szűkös, túl sok fal zár ki túl sok helyet. Az egyetlen dekoráció a barna költözködő dobozok halma a sarkokban, de furcsán kellemesen és nyugodtan érzem magam Harry gyerekkori otthonában. Meg tudom mondani a Harry arcán lévő kifejezésből, amikor lehajol, hogy átsétáljon a félköríves folyosón, ami a konyhába vezet, hogy ő nem érez ugyanígy a ház iránt. Ezek a falak túl sok emléket tartanak magukban neki, és azonnal elkezdem nem kedvelni a helyet.
- Mi van a tapétákkal? – mutat Harry a falra.
- Elkezdtem leszedni az egészet, hogy kifessem az eladás miatt, de az új tulajdonosok amúgy is le akarják bontani a házat. Egy teljesen új otthont akarnak építeni a helyén – magyarázza az anyukája. Tetszik az az ötlet, hogy lebontják a házat.
- Jó, ez amúgy is egy szar ház – morogja Harry, aztán felveszi a kávémat, hogy igyon egy kortyot. – Fáradt vagy? – fordul hozzám.
- Jól vagyok – felelem, komolyan gondolva. Élvezem Anne humorát és meleg társaságát. Fáradt vagyok, de rengeteg idő lesz még aludni, még mindig korán van.
- Én Robin házában vagyok egy ideje, feltételeztem, ti nem akartok ott maradni.
- Nyilvánvalóan nem – válaszolja Harry. Én visszaveszem tőle a kávémat, némán kérve, hogy legyen udvarias az anyjával.
- Egyébként – hagyja Anne figyelmen kívül fia goromba megjegyzését – terveim vannak nekünk holnapra, szóval remélem, el tudod foglalni magad – feleli Anne. Beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, rám utal.
- Milyen tervek? – Harry nem tűnik elégedettnek az ötlettel.
- Csak esküvő előtti dolgok, van egy időpontom nekünk egy spa-kezelésre a városban, és nagyon szeretném, ha el tudna jönni az utolsó próbámra, hogy elhozzam a ruhámat.
- Persze – felelem ugyanakkor, amikor Harry megkérdezi:
- Milyen hosszú ideig tart?
- Csak egy délután, biztos vagyok benne – biztosítja Anne a fiát. – Csak akkor, ha jönni akarsz, Louis. Nem muszáj, csak gondoltam, jó lenne, ha egy kis időt töltenénk együtt, amíg itt vagy.
- Szeretnék – mosolygok rá. Harry nem vitatkozik, ami jó, mert vesztett volna.
- Örülök – mosolyodik el Anne. – Egy barátnőm, Susan majd csatlakozik hozzánk ebédre. Nagyon szeretne találkozni veled, nem hiszi el, hogy létezel, ő… – Harry elkezd fuldokolni a kávéjában, félbeszakítva anyja mondatát.
- Susan Kingsley? – néz Harry Anne-re, vállai feszültek, hangja pedig remeg.
- Igen, vagyis a neve már nem Kingsley, férjhez ment – néz rá vissza Anne, én meg nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha egy bizalmas beszélgetésen kívül lennék anya és fia között.
Harry oda-vissza pillantgat az anyja és a fal között, mielőtt sarkon fordul és egyedül hagy minket a konyhában.
- Most már elindulok a szomszédba lefeküdni, ha bármire szükséged van, szólj – az Anne hangjában lévő izgatottság elhalványult, kiszipolyozottnak hangzik. Anne idehajol és egy puszit ad az arcomra, mielőtt kinyitja a hátsó ajtót és kilép.
Egyedül állok a konyhában néhány percig, amíg megiszom a kávémat, aminek nincs értelme, mert aludnom kell, de amúgy is megiszom, aztán kiöblítem a csészét a mosogatóban, mielőtt felfelé indulok a lépcsőn, hogy megkeressem Harryt. Az emeleti folyosó üres, leszakított tapéták lógnak a szűk folyosó egyik felén, és nem tehetek róla, de Ken hatalmas házát ehhez hasonlítom, lehetetlen figyelmen kívül hagyni a különbségeket.
- Harry? – szólítom őt. Az összes ajtó csukva van, és nem érzem kényelmesen magamat azzal, hogy kinyitogassam őket anélkül, hogy tudnám, mi van a másik oldalon.
- Második ajtó – szól vissza. Követem hangját a második ajtóhoz a folyosó végén, majd kinyitom azt. A kilincs beragadt, és a lábamat kell használnom, hogy megmozdítsam a fát.
Harry az ágy szélén ül, feje a kezeiben van, amikor belépek. Felnéz rám, aztán hozzásétálok.
- Mi a baj? – kérdezem tőle, beletúrva ujjaimmal rendezetlen hajába.
- Nem kellett volna idehoznom téged – feleli meglepve engem.
- Miért? – ülök le az ágyra mellé, néhány centi távolságot tartva a testünk között.
- Mert – sóhajt fel – csak nem kellett volna – fekszik hátra a matracon, és elfedi karjával az arcát, így képtelen vagyok leolvasni arckifejezését.
- Harry.
- Fáradt vagyok, Louis, menj aludni – hangját elnyomja a karja, én pedig tudom, hogy ez az ő módja arra, hogy véget vessen a beszélgetésnek.
- Nem fogsz átöltözni? – erőltetem, nem akarva lefeküdni a pólója nélkül.
- Nem – fordul át a hátára, majd felnyúl, hogy lekapcsolja a villanyt.

Chapter 258

Sziasztok! 😊

Huh, egy elég sűrű nap után, de csak sikerült jelentkeznem ma 😅 A fejezet az előzőekhez képest nyugalmas, az eleje cuki, a közepét élvezni fogjátok ( 😉 ), és a vége is nyugis. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni majd. Szokás szerint találkozunk egy hét múlva.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 258

 
Louis szemszöge
- Bocsánat még egyszer, hogy felhoztam ezt az asztalnál, nagyon túlléptem a határt – teszi vissza Ken a szalvétát az ölébe.
- Semmi gond, tényleg. Nagyra értékelem az ajánlatodat – kényszerítek ki egy mosolyt. Tényleg értékelem, de túl sok, hogy elfogadjam.
- Majd később beszélünk róla – búgja a fülembe Harry.
Megkönnyebbültem, hogy sem Harry, sem Ken nem jött vissza úgy az ebédlőbe, hogy véres az orruk vagy monoklijuk van.
Bólintok, aztán Karen feláll, hogy leszedje az asztalt. Alig értem a kajámhoz, apám… problémájának az említése elvette az étvágyamat.
- Egyél egy kis desszertet legalább – húzza közelebb a székemet Harry az övéhez.
- Megpróbálok – egyezek bele.
Karen egy tálcát hoz az asztalhoz, melyen fel vannak halmozva a juhar ízesítésű csemegéi, majd egy cupcake-ért nyúlok. Harry a kockát veszi el, figyelve a tökéletesen felkent cukormáz virágot a tetején.
- Én csináltam ezt – hazudom. Ő rám mosolyog, megrázva a fejét. – Bárcsak ne kellene elmennünk – mondom neki, amikor az órára pillant.
Megpróbálok nem az órára gondolni, amit kárpótlásként adott oda a pénzért, amivel az apám tartozott. Tényleg a rehab a legjobb dolog apának? Elfogadná egyáltalán az ajánlatot?
- Te vagy az, aki összepakolt és elköltözött Seattle-be – morogja.
- Úgy értettem, innen, ma este – tisztázom, remélve, hogy megérti.
- Ó, nem… Én nem maradok itt.
- Én akarok – biggyesztem az ajkamat.
- Louis, hazamegyünk… a lakásomba, ahol az apukád van.
A homlokomat ráncolom, pontosan ezért nem akarok odamenni. Szükségem van egy kis időre, hogy gondolkozzak és lélegezzek, ez a ház pedig tökéletesnek tűnik erre, még úgy is, hogy Ken megemlítette a rehabot az ebédlőasztalnál, imádom ezt a házat, az a lakás meg kínoz engem, mióta megérkeztem tegnap.
- Oké – piszkálom a sütim szélét, mire Harry felsóhajt.
- Rendben, maradunk – sóhajt fel legyőzötten. Tudtam, hogy így lesz.
Az asztalnál töltött idő maradék része nem olyan kínos, mint az első fele. Liam csendes, túl csendes, és szándékomban áll megkérdezni tőle, hogy mi a baj, miután végeztem azzal, hogy segítsek Karennek rendbe tenni a konyhát.
- Már hiányzott, hogy itt legyél – csukja be a mosogatógépet Karen, majd hozzám fordul, megtörölve kezét egy törölközőben.
- Már hiányzott az, hogy itt legyek, nagyon – dőlök hátra a pultnak.
- Örömmel hallom. Olyan vagy, mintha a fiam lennél, azt akarom, hogy ezt tudd – Karen alsó ajka megremeg, szemei pedig csillognak a konyha fényes világítása alatt.
- Jól vagy? – kérdezem tőle, megmozdulva, hogy a nő mellé álljak, akivel annyira törődök.
- Igen – mosolyodik el. – Sajnálom, olyan érzelmes vagyok mostanában – rázza le magáról, aztán már vissza is tér a normális énjéhez, megajándékozva egy biztosító mosollyal.
- Kész van a lefekvéshez? – csatlakozik hozzánk a konyhában Harry, elvéve még egy juharos kocka sütit útközben hozzám. Tudtam, hogy jobban szerette, mint amennyire kimutatta.
- Rajta, csak káosz vagyok – ölel meg Karen, majd egy szerető puszit nyom az arcomra, mielőtt Harry körém fonja karjait, gyakorlatilag kikényszerítve a konyhából.
- Aggódom miatta és Liam miatt – sóhajtok fel, valami nem érződik jónak.
- Jól vannak, biztos vagyok benne – vezet fel az emeletre Harry, és az itteni szobájának ajtajához. Liam hálószoba ajtaja be van csukva és a keret alól nem szűrődik ki fény. – Alszik.
Az ismerős hálószoba azonnal üdvözöl. A kiugró ablaktól az új asztalig és székig, pótolva lettek az utolsó alkalom óta, hogy Harry tönkretette. Azóta már voltam itt, de nem igazán figyeltem. Most, hogy újra itt vagyok, minden részletet fel akarok dolgozni.
- Mi az? – riaszt ki saját gondolataimból Harry hangja.
Körbenézek a szobában, emlékezve az első alkalomra, amikor itt maradtam vele.
- Csak visszaemlékeztem, ennyi – vallom be kilépve a cipőmből.
- Visszaemlékeztél, mi? – vigyorodik el. Fekete pólóját áthúzza a fején és hozzám dobja, visszahúzva engem az emlékeimbe. – Meg is osztod? – farmerja a következő, gyorsan lehúzza a lábain a padlóra dobva azt egy rendetlen halomban.
- Nos – elgondolkozva csodálom tetovált törzsét, ahogy egyenesen felemeli karjait, kinyújtva hosszú testét. – Az első alkalmon gondolkoztam, amikor itt maradtam veled – történetesen az volt az első alkalom, amikor Harry valaha is itt aludt.
- Min azzal kapcsolatban?
- Semmi konkrét dolgon – vonok vállat, levetkőztetve magamat éber figyelme előtt. Összehajtom a farmeremet és pólómat, mielőtt lehúzom a fekete pólót a hasamon és beszállok az ágyba, hogy lefeküdjek mellé.
- Most pedig mondd el, hogy min gondolkoztál – a csuklómnál fogva húz olyan közel a testéhez, amennyire csak lehet. Ujjai a bokszerem szélét rajzolják végig, ami hidegrázást küld le a gerincemen, elárasztva az egész testemet.
- Csak arra gondoltam, amikor Liam felhívott azon az estén – felnézek rá, hogy felmérjem arckifejezését. – Nagy rendetlenséget csináltál a helyből – ráncolom a homlokom a törött vitrinszekrény tiszta emlékén és a porcelánedények száznyi törött darabjain, szétszóródva a padlón.
- Igen, nagyon – válaszolja lágyan.
A keze, melyet nem arra használ, hogy köröket rajzoljon csupasz hátamra, felnyúl és beletúr a hajamba, soha nem szakítva meg velem a szemkontaktust.
- Meg voltam ijedve – vallom be. – Nem tőled, hanem attól, hogy mit fogsz mondani.
Harry a homlokát ráncolja.
- Akkor megerősítettem a félelmedet, nem?
- Igen, azt hiszem, igen – erősítem meg. – De helyre hoztad a durva szavaidat.
Felkuncog, végre elszakítva szemeit az enyéimtől.
- Igen, csak azért, hogy még több elbaszott szarságot mondjak másnap – tudom, hová tart ezzel, megpróbálok felülni, de széttárja tenyerét a csípőmön és lenyom engem. – Szerettelek akkor – szólal meg, mielőtt én megtehetném.
- Igen?
- Igen, szerettelek – bólint egyszer, szorosabbra véve fogását rajtam.
- Honnan tudtad? – kérdezem halkan.
Harry már említette, hogy ez volt az az este, amikor tudta, hogy szeret engem, de soha nem fejtette ki részletesen. Remélem, hogy most megteszi.
- Csak tudtam. Tudom, hogy mit csinálsz – villant egy fényes mosolyt.
- És mi az? – tenyeremet a hasára teszem, elfedve az oda tetovált lepke közepét.
- Kíváncsi vagy – mosolyodik el, újra végighúzva kezét a hajamon.
- Azt hittem, én vagyok a hajhúzó itt – kuncogok fel elcsépelt megállapításomon.
- Te vagy – veszi el kezét a hajamtól, csak egy pillanatra. Meghúzza azt, ezzel a fejemet is hátra húzva, így kényszerítve vagyok arra, hogy ránézzek. – Olyan rég volt már – hajtja le a fejét, lágyan arra vezetve engem, hogy felüljek egyenesen, majd orrát végig húzza felfedett államon és nyakvonalamon. – A ma reggeli kis csipkelődésed óta kemény vagyok – suttogja, combjaim közé nyomva a bizonyítékot.
Leheletének hője a bőrömön majdnem kibírhatatlan, vonaglok mocskos szavai és intenzív nézése alatt.
- Gondoskodni fogsz erről, igen? – megmarkolja a hajamat fel-le húzva, arra kényszerítve, hogy bólintsak a fejemmel. Ki akarom őt javítani, miszerint igazából ő volt az, aki csipkelődött ma reggel, de csendben maradok. Tetszik, ahová ez vezet.
Szó nélkül Harry elengedi a hajamat és a csípőmet, aztán felhúzza magát a térdeire. Kezei hidegek, ahogy felemeli a póló anyagát, felfedve csupasz hasamat és mellkasomat. Nyelve ugyanakkor hatol a számba. Azonnal lángra lobbanok, az elmúlt huszonnégy óra összes stressze kiürül, és Harry tölti meg az összes érzékemet.
- Ülj fel a háttámlánál – utasít, miután teljesen leveszi a pólót. Teszem, ahogy kéri, lejjebb jőve a testemmel, míg a vállaim a hatalmas pala háttámla felénél nem pihennek meg. Harry lehúzza a bokszerét, majd egyszerre egy térdét emeli fel, hogy leszedje testéről. – Egy kicsit lejjebb, szerelmem – újrapozícionálom magamat lejjebb, mire helyeselve bólint.
Közelebb jön az ágyon a térdein, és elhelyezkedik előttem. Nyelvem kicsúszik a számból, mohón, hogy a bőrén legyen már. Állam ellazul, aztán Harry megmarkolja erekcióját, én pedig áhítattal figyelem, ahogy az ajkaimhoz teszi, lassan pumpálva. Jobban kinyitom a számat, majd Harry nagyujja végigsiklik az alsó ajkamon, szakaszosan belenyúlva a számba, mielőtt felváltja az ujját. Lassan benyomja magát a számba, megízlelve minden centit, ahogy az eltűnik a számban.
- Baszki – nyög fel felettem. Felnézve meglátom szemeit az enyéimbe égni, egyik keze a háttámlát markolja, hogy megtámassza magát, miközben kihúzódik, majd ismét benyomódik. – Többet – zihálja, mire kezemet combja hátsó része köré fonom, közelebb húzva őt.
Szám beburkolja őt, és lassú húzódásokat veszek tőle, éppen annyira élvezve ezt, mint ő. Harry olyan érzés, mintha selyem lenne a nyelvemen, gyors légzésétől és nevem mély szólongatásától, elmondva milyen jó vagyok neki, mennyire szereti a számat, ezektől az egész testem az iránta való szükséggel ég.
- Annyira kurvára jó – mozog tovább ki és be, ki és be. – Nézz rám – kéri.
Ismét felpillantok az arcára, feldolgozva, ahogy szemöldökei le vannak engedve, ahogy ajkát fogai közé veszi, és ahogy szemei figyelnek engem. Többször is eléri torkom hátsó részét, és észreveszem, ahogy az izmok a hasában elengedik magukat és megfeszülnek, jelezve, hogy mi következik. Mintha olvasnék a fejében, felnyög.
- Baszki, el fogok menni – mozdulatai felgyorsulnak és erőteljesebb lesz most már.
Keményebben szívom. Meg vagyok lepve, amikor kihúzódik a számból és csupasz mellkasomon élvez el. Nevem újabb nyögésével kimerülve előrehajol, homlokát a háttámlához nyomja. Türelmesen várok rá, hogy levegőhöz jusson, majd lejjebb jön testével, hogy mellém üljön. Kezével átnyúl, és rémületemre végighúzza azt a rendetlenségen, amit a bőrömön csinált.
- Mind az enyém – vigyorogja szemtelenül, egy lágy csókot nyomva nyitott számra.
- Én… – nézek le megjelölt mellkasomra.
- Tetszik neked – mosolyodik el, nem tagadom. – Jól néz ki rajtad.
Meg tudom mondani abból, ahogy a szemei a fénylő bőrre fókuszálnak, hogy tényleg ezt gondolja.
- Mocskos vagy – ez minden, amire gondolni tudok, hogy kimondjam.
- Igen? Ahogyan te is – int a mellkasom felé, aztán a csípőmnél fogva megfog, hogy lerántson az ágyról. Felvisítok, mire eltakarja a számat az egyik kezével. – Shh, nem akarunk közönséget, míg megduglak az asztalon, ugye?

Harry szemszöge
Kávé illata tölti meg az orromat, majd Louis-ért nyúlok, tudva, hogy közel van. Amikor csak üres helyet találok, kinyitom a szemeimet, meglátva őt a táskájába pakolva, két csésze kávé pihen a szekrényen.
- Hány óra? – kérdezem tőle, remélve, hogy azt mondja, még mindig korán van.
- Majdnem dél.
Baszki, átaludtam a rohadt nap felét.
- Már bepakoltam mindent és megreggeliztem. Az ebéd nemsokára kész lesz – mondja nekem egy mosollyal. Már lezuhanyozott és felöltözött. Megint az a rohadt farmer van rajta, a szűk. Kikényszerítem magamat az ágyból, és megpróbálom megállítani magamat attól, hogy leszidjam őt, amiért nem ébresztett fel korábban.
- Király – válaszolom, aztán a padlóra nyúlok a farmeremért, csak már nincsen ott.
- Tessék – adja a kezembe Louis a farmert, összehajtva természetesen.
- Jól vagy? – biztosan megérezte ellenszenvemet.
- Jól vagyok.
- Harry – erőlteti. Tudtam, hogy kurvára ezt fogja csinálni.
- Jól vagyok, csak túl gyorsan ment el a hétvége, ennyi.
Mosolya elég ahhoz, hogy elolvassza a jeget, ami az előbb képződött.
- Tényleg gyorsan elment – ért egyet velem. Utálom ezt a külön élünk szarságot. Annyira kibaszottul utálom. – Csak csütörtökig kell kibírnunk – próbálja meg a távolságot kevésbé… távolinak látszatni.
- Mit csinált Karen ebédre? – váltok témát. – Semmi olyat, amiben szirup van, remélem.
Louis felnevet.
- Nem, nincs benne szirup.
Liam az ajkát biggyeszti az asztalnál, amikor besétálunk az ebédlőbe. Karen pedig egy tálca szendvicset hoz. Louis leül Liam mellé, én meg figyelem, ahogy megkérdezi tőle, hogy rendben van-e.
- Jól vagyok, csak kicsit gyengének érzem magam – hazudja Louis-nak. Soha nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot.
- Biztos vagy benne? Mert úgy viselkedsz, mintha…
- Louis – nyúl fel, én pedig esküszöm, ha Louis-ra teszi a kezét… – Jól vagyok – mosolyodik el, leejtve kezét az asztalról. Gyorsan Louis kezéért nyúlok, és kezeinket az ölemben pihentetem.
Az unalmas asztali csevegés felerősödik és elhalkul, én nem veszek rész benne, és túl hamar van itt az ideje annak, hogy visszavigyem Louis-t Seattle-be. Még egyszer emlékeztetést kapok arról, milyen kibaszott idióta vagyok, amiért nem költöztem oda mindenek előtt.
- Találkozunk még egyszer, mielőtt elmész, igaz? – lesz könnyes Louis szeme, miközben Liam megöleli őt búcsúzásként. Én elnézek.
- Igen, persze. Talán elmegyek Seattle-be, hogy meglátogassalak, amint visszatérsz a kirándulásotokról? – ajánlja, amitől Louis elmosolyodik. Értékelem erőfeszítését, főleg, mivel én leszek az, akivel Louis lesz, mikor kiborul, ha megtudja ő és Danielle szakítottak, én pedig eltitkoltam előle.
Tíz perccel később gyakorlatilag kivonszolom a szép seggét a házból, Karen sokkal zaklatottabb, mint az indokolt lenne, és elmondja Louis-nak, hogy szereti őt, ami eléggé kurvára furcsa.
- Szörnyű ember vagyok attól, hogy kellemesebben érzem magam a te családoddal, mint a sajátommal? – kérdezi tőlem Louis tizenöt percnyi csend után.
- Igen – ugratom őt. Haragos pillantást vet rám, amitől a szememet forgatom rá hamis dühvel. – Mindkettőnk családja elbaszott – felelem, mire bólint, visszatérve a csendhez.
Minél közelebb jut a kocsim Seattle-höz, annál erősebb a jelenlegi szorongás, ami kezdi elárasztani a mellkasomat. Nem akarom az egész hetet távol tölteni tőle, négy nap messze Louis-tól egy kibaszott élet nekem.
- Itt leszek szerda este, mivel korán elrepülünk csütörtökön – töröm meg a csendet.
Abban a pillanatban, hogy visszaérek a Pullmanra, egyenesen az edzőterembe indulok.

…

- Biztos vagy benne, hogy mindened megvan? – kérdezem szarkasztikusan egy ideges Louis-tól.
Úgy néz ki, mintha bármelyik percben elájulna. Egy toll van a fogai között, miközben átnézi újra átnézi a listáját. Úgy látszik, az, hogy átutazunk a világon, magasabb fokozatra váltja idegbajos hajlamát.
- Igen – fújtatja arra fókuszálva, hogy újra átnézze a kézipoggyászát tizedjére, mióta megérkeztünk a reptérre.
- Ha nem megyünk be most, lekéssük a járatunkat – figyelmeztetem őt.
- Tudom – néz fel rám, keze még mindig abban a rohadt táskában kutat. Meg van őrülve, pokolian imádnivaló, de kurvára őrült. – Biztos vagy azzal kapcsolatban, hogy itt hagyjuk az autódat? – kérdezi.
- Igen, azért van ez a parkoló – mutatok fel a „hosszú távú parkolás” jelre a fejünk felett.
Christian felajánlotta, hogy a sofőrje kihoz minket a Sea-Tac-hoz, de visszautasítottam, időpazarlás lenne a sofőrnek, hogy kihozzon minket, aztán visszajöjjön holnap, hogy elhozza Vance-t is.
- Add nekem a táskát – húzom le a válláról a förtelmes cuccot. Túl nehéz neki, hogy cipelje. A srác bepakolta a szarságai felét egyedül ebbe az egy táskába.
- Akkor húzom a bőröndöt – nyúl a bőrönd fogójáért.
- Nem, én intézem – kerülöm őt ki. – Nyugodj meg, megtennéd? Minden rendben lesz – biztosítom őt.
Soha nem fogom elfelejteni, milyen eszeveszett volt ma reggel. Hajtogatta és újra hajtogatta, pakolta és újra pakolta a ruháinkat, amíg tökéletesen bele nem fértek a bőröndbe. Lazán kezeltem őt, mert tudom, mennyire túl van ez a határain. Még el sem hagyta korábban a rohadt államot.
Még akkor is, ha ennél bosszantóbb még nem volt Louis, nem tehetek róla, de izgatott vagyok. Izgatott vagyok, hogy elviszem őt az első utazására, izgatott, hogy figyeljem kék szemeit kitágulni a felhők látványára, miközben átrepülünk rajtuk. Megbizonyosodtam róla, hogy az ablak mellett legyen a helye csak emiatt az ok miatt.
- Kész vagy? – kérdezem tőle, miközben kinyílik az automata ajtó.
- Nem – mosolyodik el idegesen, aztán átvezetem őt a zsúfolt reptéren.

Chapter 257

Helló! 😊

Már itt is van az újabb fejezet, aminek az eleje elég vegyes lett, van benne komorság, de azért cukiság is. A Liam-Harry beszélgetés nagy kedvencem, különösen a vége 😂😉 Utána viszont komolyabb dolgok jönnek, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni a fejleményekről. Egy hét múlva találkozunk ismét.

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 257

 
Több mint két órája ébren vagyok most már, türelmesen várva Harryre, hogy felébredjen. Mire lezuhanyozok és teljesen felöltözök, a konyha ki van takarítva, és bevettem két Ibuprofent, hogy megszabaduljak szörnyű fejfájásomtól. Visszaindulok a hálószobába, hogy én ébresszem őt fel. Gyengéden megrázom a karját és a nevét suttogom, ez nem működik.
- Harry, ébredj – fogom meg keményen a vállát, majd hátrálok, amikor felvillan a fejemben az a kép, ahogy anya megfogta és lerántotta apám alvó testét a kanapéról. Egész reggel figyelmen kívül hagytam a gondolatokat anyáról és a szívszorító történelmi leckéről, amit megkaptam tegnap este. Apa még mindig alszik, képzelem, mennyire kimerült ő is anya rövid látogatásától.
- Nem – morogja álmosan.
- Ha nem kelsz fel, egyedül fogok menni apukád házába – felelem, felvéve lábaimra lapos cipőmet. Sok Toms cipőm van, de mindig azon találom magam, hogy a barnás, lyukacsos párt hordom a legtöbbször. Harry „förtelmes mokaszin”-nek hívja, de én imádom ezt a kényelmes cipőt.
Harry felnyög és a hasára fordul, felnyomva magát a könyökére. Szemei még mindig csukva vannak, amikor felém fordítja a fejét.
- Nem, nem fogsz – tudtam, hogy nem fog tetszeni neki az ötlet, pontosan ezért használtam ezt, hogy kiszedjem a hátsóját az ágyból.
- Akkor kelj fel, én már lezuhanyoztam meg minden – nyafogok. Izgatott vagyok, hogy Liamék házához menjek és lássam őt, Kent és Karent ismét. Éveknek tűnik, mióta láttam ezt az édes nőt az epermintás kötényt viselni, amit alig vesz le.
- A fenébe – duzzog, kinyitva egyik szemét. Elfojtok egy kuncogást a lusta arckifejezésen, mely az arcán van. Én is fáradt vagyok, mentálisan és fizikailag is ki vagyok szipolyozva, de annak a gondolata, hogy kimenjek ebből a lakásból a mai napra borzasztóan felélénkített. – Először gyere ide – nyitja ki a másik szemét.
Abban a pillanatban, hogy mellette vagyok az ágyon, nehéz testével az enyémre gördül, melegébe zárva. Szándékosan dörzsöli hozzám keménységét, körözve csípőjével, amíg tökéletesen befészkeli magát combjaim közé, reggeli erekciója kínzóan nyomódik rám.
- Reggelt – most már ébren van, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek.
Lassan köröz a csípőjével megint, ezúttal megpróbálok kitekergőzni. Csatlakozik hozzám a nevetésben, de gyorsan elcsendesít azzal, hogy számat elfedi az övével. Nyelve köröz az enyémmel, lágyan simogatva, csípőjének éles mozdulatainak szándékának teljes ellentétére utalva. Kezei már a mellkasomhoz vándoroltak, szívem pedig gyorsan kalapál. Harry elhúzódik, szemei lassan átkutatják az arcomat, majd nyelvét végig húzza alsó ajkán, benedvesítve azt.
Szekrények nyitódásának és csukódásának zajai hallatszanak végig a folyosón, melyeket a serpenyők csattanása követ a betonpadlón.
- Kurvára pompás – forgatja a szemeit Harry. – Nos, azt terveztem, hogy megduglak, mielőtt elmegyünk, de most, hogy ő ébren van… – bámul le rám. Én a szemeimet forgatom, miközben lemászik rólam és lábra áll, magával véve a takarót. – Gyors leszek a zuhanyzóban – vág morcos arcot az ajtó felé.
Harry kevesebb mint öt percen belül visszatér, éppen ahogy benyomogatom az ágynemű szélét. Az egyetlen ruhadarab rajta a fehér törölköző, mely a dereka köré van terítve. Az arcához kényszerítem a szemeimet, miközben a szekrényhez sétál, majd elővesz egy aláírásos fekete pólót. Gyorsan áthúzza a fején, aztán felvesz egy alsónadrágot is.
- A tegnap este egy kibaszott katasztrófa volt – Harry szemei sérült ujjperceire fókuszálnak, ahogy begombolja a farmerét.
- Igen – sóhajtok fel, megpróbálva elkerülni a további beszélgetést, ami a szüleim körül forog.
- Menjünk – veszi el a kulcsait és a telefonját a szekrényről, majd a zsebeibe teszi őket. Nedves haját hátra löki a homlokáról, aztán kinyitja a hálószoba ajtaját. – Nos? – jegyzi meg türelmetlenül néhány pillanattal később. Mi történt a játékos Harryvel csak néhány perccel ezelőttről? Ha a rossz hangulata így folytatódik tovább, akkor gyanítom, a mai nap éppen olyan rossz lesz, mint a tegnap.
Szó nélkül követem őt ki az ajtón és végig a folyosón. A fürdőszoba ajtaja be van csukva, a víz pedig folyik.
- Szóltál neki, hogy elmegyünk? – kérdezem halkan.
Nem akarok arra várni, hogy apa kijöjjön a zuhanyzóból, de úgy se akarok elmenni, hogy nem mondom el neki, hová indulunk, és nem bizonyosodom meg róla, hogy semmire sincs szüksége. Mit csinál ebben a lakásban, míg egyedül van? Egész nap a drogokra gondol? Átjönnek hozzá emberek? Kirázom a második gondolatot a fejemből, Harry rájött volna már, és az pokolian biztos, hogy az apám nem lenne még mindig itt, ha ez lenne a helyzet.
- Igen – válasza rövid, megmutatva növekvő irritációját.
Harry csendben marad az út alatt az apja házához. Az egyetlen biztosíték arra, hogy a mai nap nem egy totális szörnyűség, az a combom felső részén pihenő keze, miközben az útra fókuszál.
Harry, mint mindig, nem kopog az apja házának ajtaján, mielőtt besétálunk. Szirup édes illata tölti meg a házat, mi pedig követjük az illatot a konyhába. Karen a sütő mellett áll, egyik kezében spatula, a másikkal a levegőbe int beszélgetés közben. Egy ismeretlen nő ül a konyhasziget egyik székén. Hosszú barna haja az egyetlen dolog, amit látok, míg körbe nem fordul a székkel, amikor Karen figyelme felénk irányul.
- Louis, Harry! – majdnem sikítja örömében Karen, aztán óvatosan leteszi az eszközt a pultra, mielőtt idesiet, hogy körülöleljen karjaival. – De rég volt már! – feleli kartávolságban tartva engem, majd visszahúzva testéhez. Meleg köszöntése pontosan az, amire szükségem volt a tegnap este után.
- Csak három hete, Karen – jegyzi meg gorombán Harry. Karen mosolya egy picit halványodik, aztán haját a füle mögé tűri.
- Mit készítesz? – terelem el figyelmét mostohafia mogorva viselkedésétől, és elnézek mellette a pultra, ami tele van pékáruval.
- Juharsütiket, juhar cupcake-et, juharkockákat és juhar muffinokat – húz Karen óvatosan, hogy kövessem őt, Harry meglapul a sarokban, mély homlokráncolás van az arcán. Figyelmen kívül hagyom őt. Ismét a fiatal nőre nézek, bizonytalanul, hogyan mutatkozzak be. – Ó! – veszi észre Karen. – Sajnálom, be kellett volna mutatnom titeket először – int kezével a nő felé. – Ő itt Sophia, a szülei itt laknak az utcában – a nő elmosolyodik, majd előre nyúl, hogy megrázza a kezemet.
- Örülök, hogy találkozunk – mosolyodik el. Ő gyönyörű, nagyon gyönyörű. Szemei fényesek, mosolya meleg, idősebb tőlem, de nem lehet több huszonötnél.
- Én Louis vagyok, Liam egyik barátja – mutatom be magamat. Harry köhög mögöttem, nyilvánvalóan elégedetlen szóhasználatomon a bemutatkozásnál. Feltételezem, Sophia ismeri Liamet, és mivel Harry és én… nos, akármik is vagyunk, könnyebbnek tűnk Liam egy barátjaként bemutatkoznom.
- Még nem találkoztam Liammel – mondja nekem Sophia. Hangja lágy és édes, azonnal megkedvelem őt.
- Ó? – feltételeztem, hogy ismeri Liamet, mivel a családja az utcában lakik.
- Sophia nemrég diplomázott le az Amerikai Kulturális Intézetben, New Yorkban – dicsekszik helyette Karen, mire Sophia elmosolyodik. Nem hibáztatom őt, ha a legjobb gasztronómiai iskolában diplomáztam volna le az országban, én is engedném, hogy dicsekedjenek rólam az emberek.
- A családomat látogatom meg, és belefutottam Karenbe az úton, néhány szirupot vett – vigyorodik el, a nagy mennyiségű juhar ízesítésű pékárukra nézve.
- Ó, ő meg itt Harry – jut eszembe komor pasim a háttérben.
- Örülök, hogy találkozunk – mosolyog rá Sophia.
- Igen – Harry még csak nem is néz a szegény lányra. Megajándékozom őt egy vállvonással és egy együttérző mosollyal.
- Hol van Liam? – kérdezem Karentől. Szemei Harryhez villannak, aztán hozzám, mielőtt válaszol.
- Az emeleten… Nem érezte jól magát – feleli. Gyomrom felfordul, valami történik a legjobb barátommal, tudom.
- Felmegyek az emeletre – fordul el Harry, hogy felsétáljon a lépcsőn.
- Várj, megyek én is – ajánlom fel. Ha van valami Liammel, az utolsó dolog, amire szüksége van, az az, hogy Harry kötekedjen vele.
- Nem – rázza meg a fejét Harry. – Majd én megyek. Egyél egy kis szirupos sütit vagy akármi – morogja, aztán két lépcsőfokkal haladva egyszerre felmegy, nem adva nekem esélyt a vitatkozásra. Karen és Sophia mindketten rám néznek, mire megvonom a vállamat.
- Ő Harry, Ken fia – feleli Karen, Harry mai rossz viselkedése ellenére is elmosolyodik Ken nevének említésére.

Harry szemszöge
Kinyitom Liam hálószobájának ajtaját egy gyors kopogás után, és megkönnyebbülök, hogy éppen nem veri ki magának, amikor kinyitom az ajtót. Az állítható támlájú fotelben ül a falnál egy tankönyvvel a kezében.
- Mit keresel itt? – kérdezi, hangja rekedt.
- Tudtad, hogy jövünk – veszem a bátorságot, hogy leüljek az ágya szélére.
- Úgy értettem, hogy a szobámban – tisztázza.
Úgy döntök, nem válaszolok neki, nem tudom, miért vagyok a szobájában. Az pokolian biztos, hogy nem akartam a földszinten maradni azzal a hárommal, túlimádva egymást.
- Szarul nézel ki – mondom neki.
- Köszi – néz vissza a tankönyvbe.
- Mi a baj veled? Miért vagy idefent szomorkodva? – nézek köbe az általában tiszta szobájában, és valamennyire rendetlennek találom azt, tiszta az én színvonalamnak, de az övének és Louis-énak nem.
- Nem szomorkodok.
- Ha valami baj van, mondd el – kérem tőle.
- Miért mondanék el neked bármit is? Hogy kinevethess? – csukja be a könyvet, majd rám néz.
- Nem. Nem tenném ezt – mondom neki. Valószínűleg igen, igazából azt terveztem, hogy mondok neki valami hülye szarságot arról, hogy rossz jegyet kapott, így levezethetem rajta a feszültségemet, de most, hogy itt van, előttem, teljesen sajnálatra méltóan kinézve, az, hogy nyomorúságossá tegyem őt nem annyira nyeri el a tetszésemet. – Csak mondd el, talán segíthetek – ajánlom. Kurvára fogalmam sincs, miért ajánlottam fel, hogy segítek neki. Mindketten tudjuk, hogy szar vagyok abban, hogy bárkinek is segítsek. Nézzük csak meg, milyen kibaszott katasztrófa lett a tegnap estéből. Richard szavai egész reggel mardostak.
- Segíteni nekem? – tátja el a száját Liam, nyilvánvalóan bizalmatlankodó ajánlatomon.
- Ó, ne már, ne akard, hogy kiverjem belőled – fekszem hátra az ágyán, majd figyelem a mennyezeti ventilátor lapjait körbe-körbe forogni. Hallom kis kuncogását, és annak a hangját, ahogy a könyvet az asztalra teszi maga mellé.
- Danielle és én véget vetettünk a dolgoknak – vallja be lágyan. Mi a fasz?
- Mi? – ülök fel gyorsan. Ez volt az utolsó dolog, amit elképzeltem, hogy elhagyhatja a száját.
- Igen, megpróbáltuk működtetni… – ráncolja a homlokát, szemei elhomályosulnak. Ha kurvára elsírja magát, én kimegyek innen.
- Ó – nézek el tőle.
- Szerintem már egy ideje véget akart vetni ennek – vallja be. Újra rápillantok, nem akarva túl sokat fókuszálni szomorú vonásaira. Tényleg olyan, mint egy kiskutya, főleg most. Bár én nem szeretem a kiskutyákat, kivéve ezt, talán…
- Miért gondolod ezt? – hirtelen jött gyűlöletem a göndör hajú lány felé magas.
- Nem tudom – von vállat. – Nem mondta ezt, csak… olyan elfoglalt volt mostanában, és soha nem hívott vissza. Olyan ez minthogyha minél közelebb jött az, hogy New Yorkba menjek, annál távolibbá vált ő.
- Valószínűleg valaki mással dug – mondom neki, mire észrevehetően megrándul.
- Nem! Ő nem olyan – védi meg a lányt. Valószínűleg nem kellett volna ezt mondanom.
- Bocs – vonok vállat.
- Ő egyáltalán nem olyanfajta ember – mondja nekem Liam. Louis sem volt az, mégis remegett tőlem és a nevemet nyögte, miközben még mindig találkozgatott Natalie-val. Ezt a megállapítást megtartom magamnak.
- Oké – értek egyet a kedvéért.
- Olyan régóta jártam már vele, hogy nem is emlékszem, milyen volt az élet előtte – hangja halk, és annyira tele van szomorúsággal, hogy attól összeszorul a mellkasom. Ez egy furcsa érzés.
- Tudom, mire gondolsz – értek egyet. Az élet Louis előtt semmi sem volt, csak részeg emlékek és sötétség, pontosan ilyen lenne utána is.
- Igen, de neked nem kell megtudnod, hogy milyen lesz utána.
- Mitől vagy olyan biztos ebben? – kérdezem, észrevéve, hogy elkalandozok a szakításának bejelentésétől, de tudnom kell a választ.
- Semmit sem tudok elképzelni, ami titeket elszakítana egymástól, eddig semmi sem tette ezt meg – feleli úgy, mintha ez a legnyilvánvalóbb válasz lenne a világon. Talán neki az, bárcsak ilyen nyilvánvaló lenne nekem is.
- És most mi lesz? Még mindig elmész New Yorkba? Mikor kellene indulnod, két hét múlva?
- Igen, és nem tudom. Olyan sok mindent tettem meg, hogy bekerüljek a NYU-ra, már felvettem az óráimat meg minden. Egyszerűen pazarlásnak tűnik nem menni, de értelmetlennek tűnik menni – dörzsöl köröket ujjaival a halántékára. – Nem tudom, mit csináljak.
- Nem kellene menned, az nagyon kínos lenne – mondom neki.
- Ez egy nagy város, valószínűleg sosem futunk egymásba, ezen kívül még mindig barátok leszünk.
- Persze, az egész „barátok” dolog – nem tehetek róla, de a szememet forgatom. – Miért nem mondtad el Louis-nak, hogy mi történt? – kérdezem tőle. Louis-nak össze fog törni a szíve érte. Liam felsóhajt.
- Lou-nak van elég baja, nem akarom, hogy miattam aggódjon.
- Azt akarod, hogy eltitkoljam ezt előle, ugye? – kérdezem tőle. Meg tudom mondani bűnbánó arckifejezéséből, hogy igen.
- Csak egyelőre, amíg nem lesz egy kis szünete. Túl stresszes mostanában, és félek, hogy az egyik ilyen napon valami átlöki a határon – aggodalma az én Louis-mért erős és kissé irritáló, de a jobb ítéletem ellen döntök és csukva tartom a számat.
- Meg fog engem ölni ezért, tudod ezt – nyögök fel. Én sem akarom elmondani neki. Liamnek igaza van, elég sok minden történik most vele, aminek a kilencven százalékáért én vagyok a hibás.
- Van még… – kezdi el. Persze, hogy van. – Anya, ő… – egy kis kopogás az ajtón elcsendesíti őt.
- Liam? Harry? – hallatszik át a fán Louis hangja.
- Gyere be – hívja be őt Liam. Könyörgő szemekkel néz rám, hogy újra megerősítsem ígéretemet, miszerint nem mesélek Louis-nak a szakításukról.
- Tudom – biztosítom őt, ahogy az ajtó kinyitódik, és Louis lép be egy tányért és a szirup tömény illatát hozva magával.
- Karen azt akarta, hogy próbáld ki ezeket – teszi le a tálat az asztalra, majd rám néz, mielőtt gyorsan Liamhez fordul egy mosollyal. – A kockát próbáld ki először, Sophia megtanította nekünk, hogyan kell rendesen cukormázzal bevonni, nézd meg a kis virágokat – mutat kis ujjával a csomónyi cukormázra, ami fel van halmozva a barna külső részen. – Megtanította nekünk, hogyan csináljuk ezeket, ő olyan bájos.
- Ki? – kérdezi Liam felhúzva szemöldökét. Biztosan egész reggel a szobájában rejtőzködött.
- Sophia, az előbb ment el, hogy visszamenjen a szülei házába az utcában. Anyukád eléggé megőrült, hogy rengeteg sütési titkot tudhat meg tőle – mosolyodik el Louis, majd a szájához teszi a kockasütit. Tudtam, hogy kedvelni fogja azt a Sarah lányt, azonnal meg tudtam mondani, hogy hárman visítozni fognak egymáson a konyhában, ezért jöttem el.
- Ó – vonja meg a vállát Liam, majd elvesz egy kockát. Louis félénken felém tartja a tányért, mire megrázom a fejemet visszautasítva. Vállai leroskadnak, de nem szól semmit.
- Veszek egy kockát – motyogom, azt akarva, hogy homlokráncolása eltűnjön. Egész reggel seggfej voltam. Louis jobb kedvre derül és ad nekem egyet. Az úgynevezett virágok ezen úgy néznek ki, mint a sárga maszlagnyi gömbök. – Ezt biztosan te vontad be cukormázzal – ugratom őt, aztán csuklójánál fogva az ölembe húzom.
- Azon gyakoroltam – védi meg magát felemelt állal. Meg tudom mondani, hogy össze van zavarodva hirtelen megváltozott hangulatomtól, ahogyan én is.
- Persze, bébi – vigyorodok el, majd lepöccint egy darabot a sárga cukormázból a pólómra.
- Nem vagyok séf, oké? – biggyeszti az ajkát.
Liamre nézek, akinek tele van a szája cupcake-kel, míg a földre bámul. Ujjamat a pólómhoz teszem, hogy összeszedjem a cukormázat, és mielőtt Louis megállíthatna engem, elhúzom ujjamat az orrán, elkenve rajta a förtelmes sárgaságot.
- Harry! – próbálja meg letörölni, de kezeit az enyémbe fogom, a sütik Liam padlójára esnek.
- Ó, ne már, srácok! – rázza meg a fejét ránk Liam. – Már így is felfordulás van a szobámban – szid le minket. Figyelmen kívül hagyom őt, aztán visszaszerzem lenyalva a cukormázat Louis összeráncolt orráról.
- Segítek majd kitakarítani a szobát – nevet fel Louis, ahogy nyelvemet végighúzom az arcán.
- Tudod, hiányoznak azok a napok, amikor meg sem fogtad a kezét előttem – panaszkodik Liam. Lehajol, hogy felvegye az összetört kockákat a padlójáról.
Az pokolian biztos, hogy nekem nem hiányoznak azok a napok, és remélem, hogy Louis-nak sem.

…

- Ízlettek a sütik, Harry? – kérdezi Karen, miközben kihúz egy sonkát a sütőből. Valószínűleg ezt a rohadt kaját is bevonta sziruppal.
- Rendben voltak – vonom meg a vállaimat. Louis haragos tekintetet vet rám a mellettem lévő helyről, mire visszatáncolok. – Jók voltak – javítom ki magamat, elnyerve egy mosolyt a fiúmtól. Végre elkezdtem rájönni, hogy a legkisebb dolgok mosolyogtatják meg őt, ez pokolian furcsa, de működik, így tovább folytatom.
- Hogy halad a diplomai csomagod? – fordul hozzám apa. Felemeli a pohár vizet, majd iszik egy kortyot. Sokkal jobban néz ki, mint amikor láttam őt az irodájában múlthéten.
- Jól, komplikált. Nem fogok odasétálni, emlékszel? – tudom, hogy emlékszik, csak azt reméli, hogy meggondoltam magam.
- Mit értesz azalatt, hogy nem fogsz odasétálni? – szól közbe Louis. A kurva életbe.
- Nem fogok sétálni azon a diplomaosztón, postán kapom meg a diplomámat – válaszolom komolyan. Ez nem fog egy tapossuk meg Harryt és meggondolja magát-dologként végződni.
- Miért nem? – ráncolja a homlokát Louis. Apám elégedettnek néz ki. Az a seggfej eltervezte ezt, tudom.
- Nem akarok – nézek Liamre segítségért, de elkerüli tekintetemet. Ennyit a mi korábbi kötődési szarságunkról, egyértelmű, hogy visszatért a Louis csapatba. – Ne erőltesd most, nem fogom meggondolni magamat – mondom neki, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghalljon engem, így nem lesz több hiba szándékomban.
- Majd később beszélünk róla – fenyegetőzik Louis elpirult arccal. Persze, Lou, persze.
- Anyukád mondta, hogy úgy döntöttél, mész Angliába – feleli apám. Nem tűnik úgy, hogy kellemetlenül érzi magát erről a témáról beszélve Karen előtt. Feltételezem, elég hosszú ideje vannak együtt ahhoz, hogy ez nem kínos.
- Igen – adok neki egyszavas választ, aztán eszem egy falatot a vacsorámból, ahogy jelzem, befejeztem az asztali csevegést.
- Te is mész, igaz, Louis? – kérdezi tőle.
- Igen, véglegesítenem kell az útlevelemet, de megyek – az arcán lévő mosoly egy kicsit lejjebb viszi irritációmat.
- Csodálatos élmény lesz neked, tudom, hogy elmondtad nekem, mennyire imádod Angliát. Utálom, hogy ezt kell mondanom, de a modern London nem egészen olyan, mint a regényekben lévő London – vigyorog apa Louis-ra, aki felnevet.
- Köszönöm a figyelmeztetést, tudatában vagyok annak, hogy Dickens Londonjának a köde igazából szmog volt – ragyog apámra. Louis olyan jól illik apámhoz és az új családjához, sokkal jobban, mint én. Ha nem érte lenne, egyikükkel sem beszélnék.
- Harry elvitt már Chawtonba? Kevesebb mint két órányira van Hampsteadtől, ahol Anne lakik – ajánlja apa. Terveztem, hogy elviszem őt oda amúgy, köszi.
- Az remek lenne – fordul hozzám Louis, keze megmozdul az asztal alatt, és megszorítja a combomat. Tudom, hogy azt akarja, hogy jó legyek a vacsora alatt, de apa megnehezíti ezt. – Sokat hallottam már Hampsteadről – teszi hozzá Louis.
- Sokat változott az évek alatt, nem az a kis, csendes város, mint akkor volt, amikor ott laktam. Az ingatlanok az egekbe szöktek – mondja neki Ken. Mintha nem szarná le Louis az ingatlanokat a szülővárosomban. – Van egy csomó hely, amit meg lehet nézni, míg ott vagytok, meddig maradtok? – kérdezi.
- Három napig – válaszol Louis mindkettőnk helyett. Nem tervezem, hogy elviszem őt máshová Chawtonon kívül, teljesen úgy tervezem, hogy elzárva tartom őt, így a hétvégéje nem lesz tönkretéve semmilyen kísértetem által.
- Gondolkoztam, és – nyom apa egy szövetszalvétát a szájához – telefonálgattam néhány helyre ma reggel, és találtam egy nagyon jó intézményt az apukádnak.
Louis villája kiesik a kezéből, majd a porcelán tányéron landol csörögve. Liam, Karen és apa mindannyian rá néznek, várva, hogy megszólaljon.
- Mi? – töröm meg a csendet, így nem kell Louis-nak.
- Találtam egy nagyon jó kezelőintézetet, három hónapos programot ajánlanak arra, hogy felépüljön…
Louis nyöszörög mellettem, olyan halk a hang, hogy senki sem hallja meg, de nekem ez végigrezonál az egész testemen. Hogy merészeli apa felhozni ezt a szarságot Louis-nak közönség előtt az ebédlőasztalnál?!
- Ők a legjobbak Washingtonban, nézhetnek más helyet is, ha szeretnéd – apa hangja lágy, nincs benne jelen egy csipetnyi ítélkezés sem, de Louis arca elpirult a szégyenkezéstől, én pedig le akarom tépni Ken kibaszott fejét.
- Nem ez a legjobb alkalom, hogy felhozd Louis-nak ezt a szarságot – figyelmeztetem apámat. Louis megrándul kissé kemény hangsúlyomtól.
- Semmi gond, Harry – szemei könyörögnek az enyéimnek. – Csak egy kicsit meglepődtem – feleli udvariasan.
- Nem, Louis, nem az. Honnan tudod amúgy egyáltalán, hogy az apja egy narkós? – újra megrezzen Louis, ezúttal nem tudom, miért.
- Liam és én beszéltünk róla tegnap este, és mindketten azt gondoltuk, hogy jó ötlet lenne megbeszélni Louis-val egy rehabilitációs tervet, nagyon nehéz a függőknek maguktól leszokniuk – feleli.
- Te tudod ezt, ugye? – a szavak kicsúsznak, mielőtt átgondolhatnám őket.
- Igen, mint egy gyógyult alkoholista, tudom – jelenti ki. Szavaim nem voltak a tervezett hatással rá, de amikor átnézek a feleségére, a szomorúság tiszta a szemeiben.
- Mennyibe kerül? – kérdezem tőle, elég pénzt keresek, hogy teljesen eltartsam magamat és Louis-t, de a rehabnak talán várnia kell, amíg lediplomázok, a fizetésem majdnem a duplája lesz.
- Én állnám – válaszolja nyugodtan apa.
- Kizárt – próbálok meg felállni az asztaltól, de Louis fogása a karomon erős. Visszaülök. – Nem fizeted ki.
- Harry, több mint kész vagyok arra, hogy kifizessem.
- A másik szobában kellene erről beszélnetek – javasolja Liam. Amit igazából mond az az, hogy ne beszéljünk erről Louis előtt.
Fogása enyhül a karomon, majd apa lábra áll ugyanakkor, amikor én is. Louis nem néz fel a tányérjából, miközben elhagyjuk a helyiséget.
- Sajnálom – hallom, ahogy Liam mondja Lou-nak, éppen mielőtt a falhoz szegezem apámat. Több erővel lök le, mint általában.
- Miért nem hoztad ezt fel nekem, mielőtt az arcába dobtad volna a kurva ebédlőasztalnál? – kiabálok rá, szorosan ökölbe szorítva kezeimet az oldalaimnál.
- Szerintem kellene, hogy beleszólása legyen a dologba, és tudtam, hogy nem engednéd meg nekem, hogy kifizessem – hangja nyugodt, nem úgy, mint az enyém. Rohadtul dühös vagyok, vérem pedig felforr. Eszembe jut az a sok alkalom, amikor kiviharzottam a családi vacsorákról a Styles rezidenciából. Lehet, hogy ez egy rohadt hagyomány.
- Rohadtul igazad van, nem engedtem volna, nincs szükség arra, hogy körülöttünk dobáld a pénzedet, nincs szükségünk rá.
- Nem ez az én szándékom, csak segíteni akarok neked bármi módon, ahogy tudok.
- Hogy fog segíteni nekem az, hogy rehabra küldöd az elbaszott apját? – kérdezem még akkor is, ha tudom a választ.
- Mert ha ő jól van, akkor Louis is. Ő az egyetlen mód, hogy segítsek neked, én ezt tudom, ahogy te is – sóhajt fel.
Kifújok egy mély levegőt, nem is vitatkozva, mert ezúttal igaza van.

Chapter 256

Helló! 😊

Most kivételesen végre időben jelentkezem ezzel a fejezettel, ami az előzőekhez képest elég nyugalmas lett. Sok új infó is kiderül, kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni. És szerintem most más mondanivalóm nincsen, kitartást a sulihoz, nemsokára itt az őszi szünet 😊

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 256

 
Harry szemszöge
A hideg víz kiáramlik a csapból rá a szakadt húsomra. Lenézek a lefolyócsőre, figyelve ahogy a pirosra festett víz körözik a fém körül. Megint, ez a szarság megtörtént megint? Persze, hogy igen, csak idő kérdése volt.
A fürdőszoba ajtót nyitva hagytam, így könnyen bemehetek a szobába folyosón át, ha kiabálást hallok. Kurvára fogalmam sincs, mit gondoltam, amikor felhívtam ezt a ribancot. Nem kellett volna felhívnom őt… de ő egy olyan… ribanc, amilyen. Legalább nem Louis előtt mondom ki. Amikor felhívtam őt, csak Louis üres arckifejezésére és naiv megjegyzéseire tudtam gondolni, „ő nem drogozik”, próbálta meggyőzni magát. Tudtam, hogy bármelyik órában darabokra fog esni, és valamilyen hülye, kibaszott oknál fogva azt gondoltam, hogy az, hogy itt lesz az anyja, segíteni fog neki.
Pontosan ezért nem próbálok meg segíteni az embereknek, nincs tapasztalatom benne. Eléggé rohadtul kiváló vagyok abban, hogy elbasszam a dolgokat, de nem vagyok megmentő.
Egy mozdulat megvillanása elkapja a tekintetemet a tükörben, aztán felnézve Richard tükörképét látom meg visszanézve rám. A keskeny ajtókeretnek támaszkodik, arckifejezése óvatos.
- Mi van? Jöttél megpróbálni még egyszer rám támadni? – jegyzem meg laposan. Ő felsóhajt, és végighúzza kezét borotvált arcán.
- Nem, ezúttal nem.
A számat húzom, félig azt kívánva, hogy megpróbáljon rám jönni. Kétségkívül eléggé fel vagyok húzva ahhoz, hogy verekedjek egyszer, vagy kétszer.
- Miért nem mondta el nekem egyikőtök sem? – kérdezi Richard. Kurvára komolyan gondolja?
- Miért mondtam volna el neked? És az pokolian biztos, hogy nem vagy elég hülye ahhoz, hogy elhidd, Louis elmondana az apjának ilyen szarságot – zárom el a csapot, majd elveszek egy törölközőt, hogy az ujjperceimre nyomjam, legnagyobb részben már nem véreznek. Meg kellene tanulnom kezet váltani, most már a jobb kezemmel ütni.
- Nem tudom… Úgy érzem, el lett hallgatva előlem az igazság, azt hittem, nálatok csak az ellentétek vonzzák egymást dolog van, de most…
- Nem a beleegyezésedet kérem, nincs is rá szükségem – sétálok el teste mellett az ajtónál, aztán végigsietek a folyosón. Liam cipői már nincsenek az ajtó mellett, az égett zacskónyi pattogatott kukorica pedig még mindig a padlón van.
„Engedd, hogy az övé legyen az egyetlen hang a fejedben.” Visszhangzik Liam hangja a fejemben. Bárcsak ilyen könnyű lenne, talán egy nap az lesz… pokolian remélem, hogy igen.
- Tudom, hogy nem, csak meg akarom érteni ezt az egész szart. Az apjaként kötelességemnek érzem, hogy szétrúgjam a seggedet – rázza meg a fejét.
- Rendben – fújtatom lehajolva, hogy felvegyem a padlóról a zacskót. Emlékeztetni akarom őt, hogy több mint kilenc évig nem is volt az apja.
- Carol nagyon hasonlított Louis-ra, amikor fiatal volt – feleli. Meghátrálok, a zacskó majdnem kicsúszik ujjaim közül.
- Nem, nem olyan volt – nincs az az Isten, hogy ez igaz lehet. Őszintén, régen azt gondoltam, hogy Louis éppen olyan prűd, rosszindulatú ember, de most, hogy ténylegesen ismerem Lou-t, ez nem lehetne messzebb az igazságtól. A küzdelme, hogy tökéletesnek tűnjön a nőtől származik, de Louis semmiben sem hasonlít rá.
- Ez igaz. Nem volt egészen olyan kedves, de nem volt mindig… – halkul el, elvéve egy üveg vizet a hűtőmből.
- Egy ribanc? – fejezem be helyette. Szemei az üres folyosóra vándorolnak, mintha attól félne, hogy Carol megjelenik és megint ellöki őt. Igazából szeretném látni, hogy ez megtörténik…
- Igen. Mindig mosolygott, a mosolya valami különleges volt. Az összes férfi őt akarta, de ő az enyém volt – mosolyodik el az emléken. Én nem jelentkeztem erre a szarra… Nem vagyok egy kibaszott tanácsadó. Louis anyja pokolian dögös, de folyamatosan van egy karó a seggében, amit valakinek el kellene távolítania, vagy talán a teljes ellentétét…
- Oké… – nem értem a lényeget itt.
- Olyan sok ambíciója és együttérzése volt akkor. Ez tényleg elbaszott, mert Louis nagymamája éppen olyan volt, mint Carol, ha nem rosszabb – nevet fel. Én összerezzenek. – A szülei utálták, úgy értem, utáltak engem. Soha nem is rejtették el, azt akarták, hogy egy tőzsdeügynökhöz menjen feleségül, egy politikushoz, bárkihez, csak ne hozzám. Én is utáltam őket, nyugodjanak békében – néz fel a plafonra. Amennyire elbaszott is ez, hálás vagyok, hogy Louis nagyszülei nincsenek itt, hogy elítéljenek.
- Nos, akkor nyilvánvalóan nem kellett volna elvenned feleségül – csukom le a kuka fedelét, majd a pultra könyökölök. Dühös vagyok Richardra és az ő hülye, kibaszott szokásaira, amik felzaklatják Louis-t. Ki akarom rúgni a seggét innen, egyenesen visszaküldeni az utcára, de ő már majdnem egy bútordarabbá vált ebben a lakásban. Ő olyan, mint egy régi kanapé, aminek rossz a szaga és mindig nyikorog, amikor leülsz rá, és rohadtul kényelmetlen, de valamilyen oknál fogva nem tudod kidobni, ez Richard.
- Nem házasodtunk össze – arca komor lesz, mire kissé oldalra billentem a fejemet összezavarva. Mi van? Tudom, hogy Louis azt mondta nekem, hogy összeházasodtak… – Louis nem tudja, senki sem. Legálisan sosem házasodtunk össze. Volt esküvőnk, hogy a szülei kedvében járjunk, de sosem csináltuk meg a papírmunkát, nem akartam.
- Miért? – miért érdekel ennyire ez a szarság? Percekkel ezelőtt azt képzeltem el, hogy Richard fejét a gipszkartonhoz vágom, most meg részt veszek ebben a fecsegésben, mint egy kibaszott tinédzserlány. A hálószobám ajtajánál kellene hallgatódznom, megbizonyosodva róla, hogy Louis anyja nem tölti meg baromságokkal a fejét, hogy megpróbálja távol tartani őt tőlem.
- Mert a házasság nem nekem való volt, – vakarja meg a fejét – vagyis így gondoltam. Mindent házaspárként csináltunk, felvette a vezetéknevemet. Nem egészen vagyok biztos benne, hogy intézte ezt el, de senki sem tudott arról az áldozatról, amit az önzőségemért hozott meg.
Kíváncsi vagyok, Louis hogyan érezne ezzel az információval kapcsolatban… annyira megszállott a házasság gondolatával, csökkenne megszállottsága vagy fellobbanna? Richard tovább folytatja.
- Az évek alatt belefáradt a viselkedésembe. Úgy veszekedtünk, mint a macskák és kutyák, és hadd mondjam el neked, ez a nő kiengesztelhetetlen volt, de ezt elfogadtam tőle. Amint abbahagyta a veszekedést, akkor tudtam, hogy vége van. Figyeltem a tüzet lassan kialudni benne az évek alatt – ő már nincs ebben a helyiségben, elmerült a múltjában. – Minden egyes este várt rám az ebédlőasztalnál, ő és Louis mindketten szép ruhában, csak azért, hogy bebotladozzak és a lasagna égett széle miatt panaszkodjak. Az alkalmak felében kidőltem, mielőtt a villa elérte volna a számat, és minden este veszekedéssel végződött, a felére sem emlékszem – egy látható borzongás fut rajta végig a visszaemlékezéstől.
Egy fiatal Louis látványától, kiöltözve az asztalnál, izgatottan várva, hogy lássa az apját egy hosszú nap után, csak azért, hogy összezúzza az érzéseit, ettől át akarok nyúlni és megfojtani a férfit.
- Nem akarok hallani még egy szót – figyelmeztetem őt, komolyan gondolva.
- Abbahagyom most – szégyenkezés borítja az arcát. – Csak azt akartam, hogy tudd, Carol nem volt mindig ilyen, én csináltam ezt vele. Én csináltam belőle ezt a megkeseredett, dühös nőt, aki ő ma. Nem akarod megismételni a történelmet, ugye?
Nem, nem, nem akarom.

Louis szemszöge
Anya és én csendben ülünk, agyam folyamatosan jár, miközben ő egy vastag hajtincset tesz a füle mögé. Nyugodt és összeszedett, nem úgy, mint az én túlterhelt állapotom.
- Miért engedted meg apádnak, hogy idejöjjön? Megannyi idő után? Megértem, hogy többet akartad látni őt, miután belefutottál az utcán, de azt nem, hogy megengedted neki, hogy ideköltözzön – szólal meg végre.
- Én nem engedtem meg neki, hogy ideköltözzön, már nem itt lakom. Harry engedte meg neki, hogy itt maradjon kedvességből, kedvességből, amit te kizsákmányoltál és az arcába dobtad – nem rejtem el azon undoromat, ahogy Harryvel bánt.
- Mi az vele kapcsolatban, amitől annyira gyorsan megvéded őt? Mindenki ellen fordulsz, még a saját anyád ellen is, hogy megvédd azt a fiút.
Zayn szavai visszhangoznak a fejemben, majd a homlokomat ráncolom az emléken. Egyikük sem fogja megérteni soha. Bár ez nem számít, mert nincs erre szükségem.
- Azért hívott fel téged, mert azt gondolta, hogy itt leszel nekem – sóhajtok fel, fejben eldöntve, milyen irányba akarom kormányozni a beszélgetést, mielőtt ledózerol engem az ő tipikus, Carol Tomlinson stílusában.
- Nekem nem vetted fel a telefont, miért fordulsz mindenki ellen, hogy megvédd őt mindazok után, amit veled tett? Olyan sok mindenen mentél keresztül miatta, Louis – kék szemei komorak, a földre szegeződnek.
- Megéri azt, hogy megvédjem, anya. Ezért – jelentem ki.
- De…
- Megéri – szakítom őt félbe. – Nem fogom állandóan ezt csinálni veled. Elmondtam neked korábban, ha nem tudod elfogadni őt, akkor nem tudom fenntartani veled a kapcsolatot. Harry és én egy egységcsomag vagyunk, akár tetszik, akár nem.
- Egyszer ezt gondoltam az apádról én is – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne hátráljak, amikor felemeli a kezét, hogy megsimogassa a hajam elejét.
- Harry egyáltalán nem olyan, mint az apám – hebegem. Egy kis nevetés hagyja el anyám kifestett ajkait.
- De, de igen. Olyan, mint ő olyan sok szempontból.
- Elmehetsz, ha ilyen dolgokat fogsz mondani.
- Nyugodj meg – ismétli meg a simogató mozdulatot a hajamon. Őrlődöm aközött, hogy irritál a leereszkedő gesztus, és hogy komfortosan érzem magam a rendes emléktől, amiket ez hoz. – El akarok mondani neked egy történetet.
Kíváncsi vagyok információajánlatától, de nagyon szkeptikus vagyok az e mögött lévő indíték miatt.
- Nem fogom meggondolni magamat Harryvel kapcsolatban – mondom neki. Tudnia kell, hogy állunk, mielőtt az idejét vesztegeti.
Szája sarkai kissé felhúzódnak.
- Apád és én soha nem házasodtunk össze.
Mi?
- Mi? – ülök fel egyenes az ágyon.
Mit ért az alatt, hogy soha nem házasodtak össze? De igen, megtették, láttam a képeket. Anyám csipkeruhája elragadó volt, hasa kissé gömbölyödött, apám öltönye pedig nem volt megfelelően megszabva, úgy lógott rajta, mint a krumplis zsák. Régen imádtam átnézni azokat az albumokat és csodálni, ahogy anya arca ragyogott, ahogy apa úgy nézett le rá, mintha ő lenne az egyetlen ember a világában. Emlékszem a pánikra, ami bekövetkezett, amikor anya rám talált azokat nézegetve egy nap, elrejtette azokat és soha nem láttam a képeket újra.
- Ez igaz – sóhajt fel. Meg tudom mondani, hogy ennek az igazságnak a felfedése megalázó a számára. – Volt egy esküvőnk, de az apád sosem akart összeházasodni. Én tudtam ezt, tudtam, hogy ha nem lettem volna terhes veled, sokkal korábban elhagyott volna. A nagyszüleid erőltették rá az esküvőt. Látod, az apád és én sosem tudtunk kijönni egymással, még egy napig sem. Ez izgalmas volt az elején, felvillanyozó akár, – szeme kékje elveszik az emlékben – de ahogy te is meg fogod látni, meg van szabva, hogy egy ember mennyit bír ki. Ahogy az éjszakák jöttek és mentek, és teltek az évek, minden este imádkoztam Istenhez, hogy megváltozzon értem, érted. Egy este imádkoztam, hogy liliomokkal a kezében sétáljon át azon az ajtón az alkoholos lehelet helyett.
Anyám vallomásától megnémultam. Soha nem volt kész egy nyílt beszélgetésre sem, főleg, amikor az apám a téma. Az együttérzéstől, amit ez iránt a hideg nő iránt érzek, könnyek szöknek a szemembe.
- Hagyd ezt abba – szid le, mielőtt folytatná. – Minden ember reméli, hogy ő az, aki megváltoztatja a partnerét, de ez minden, hamis remény. Nem akarom, hogy ugyanazon az úton menj végig, mint én, többet akarok neked – émelygést érzek. – Ezért neveltelek úgy, hogy kerülj ki abból a kis városból és alakítsd ki az életedet magadnak.
- Én nem… – kezdek el védekezni, de felemeli a kezét, hogy elcsendesítsen.
- Megvoltak a jó napjaink is, Louis. Apád vicces volt és sármos, – mosolyodik el a mondat közepén – és minden tőle telhetőt megtett, hogy az legyen, akire szükségem van, de az igazi énje legyőzte ezt, és frusztrált lett velem, az élettel, amit megosztottunk annyi éven át. Ő az italhoz fordult, és ez soha nem volt ugyanolyan. Tudom, hogy emlékszel – hangja kísértetjárta, egy csipetnyi sebezhetőség fűződik hangszínébe és csillog a szemeiben, de gyorsan összeszedi magát. Anyám sosem kedvelte a gyengeséget.
Még egyszer visszakerülök az ordítozáshoz, az edények összetöréséhez, még az időnkénti az „ezek a sérülések a karomon a kertészkedéstől vannak” mondatokhoz is, mire a gyomromból egy csomó lesz.
- Bele tudsz nézni őszintén a szemeimbe és el tudod mondani nekem, hogy van jövőd ezzel a fiúval? – kérdezi, ahogy csend telepszik ránk.
Nem tudok válaszolni, tudom, hogy a jövőt Harryvel akarom, hajlandó lesz-e azt megadni nekem, ez a kérdés.
- Én nem voltam mindig ilyen, Louis – gyengéden megérinti mindkét mutatóujjával a szemei alatt. – Régen imádtam az életet, mindig izgatott voltam a jövővel kapcsolatban, és nézz rám most. Lehet, hogy azt hiszed, szörnyű ember vagyok, amiért meg akarlak védeni téged a sorsomtól, de csak azt csinálom, ami szükséges, hogy távol tartsalak attól, hogy megismételd a történelmemet. Nem akarom ezt neked.
Küzdök, hogy elképzeljem anyám fiatalabb változatát, boldogan és izgatottan mindennap, egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor hallottam a nőt nevetni az elmúlt öt évben.
- Ez nem ugyanaz, anya – kényszerítem ki a szavakat.
- Louis, nem tagadhatod le a hasonlóságokat.
- Van néhány, igen – vallom be inkább magamnak, mint neki. – De nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a történelem megismétli önmagát. Harry már így is olyan sokat változott.
- Ha meg kell változtatnod őt, miért vesződsz vele egyáltalán? – hangja nyugodt most már, miközben körbenéz a megfertőzött hálószobában, ami egyszer az enyém volt.
- Nem én változtattam őt meg, magától változott. Még mindig ugyanaz a férfi, az összes dolog, amit imádok benne ott van, csak megtanulta máshogy kezelni a dolgokat és jobb emberré vált.
- Láttam a véres kezeit – mutat rá.
- Van egyfajta temperamentuma – vonok vállat. Egy elég kemény, de nem fogok egyetérteni azzal, hogy leírja Harryt. Meg kell értenie, hogy Harry oldalán állok, és mostantól, hogy eljusson hozzá, át kell mennie rajtam is.
- Ahogy az apádnak is volt.
Lábra állok.
- Harry soha nem bántana szándékosan. Ő nem tökéletes, anya, de te sem vagy az – magabiztosságom jelentős, ahogy karba teszem a kezemet és haragos tekintetemet az övéhez illesztem.
- Ez több, mint a temperamentuma, gondolj arra, hogy mit tett veled. Megalázott téged, egyetemet kellett váltanod – nincs energiám arra, hogy vitázzak kijelentésével, leginkább azért, mert sok igazság van benne. Mindig is Seattle-be akartam költözni, de a rossz múltam a Pullmanon megadta az extra löketet, amire szükségem volt. – Tetoválásai vannak, legalább azokat a förtelmes piercingeket kiszedte – arca eltorzul undorában.
- Te sem vagy tökéletes, anya – ismétlem meg a szavakat. – A nyakadban lévő gyöngyök elrejtik a sebeidet, éppen ahogy Harry tetoválásai elrejtik az övéit.
Anyám szemei gyorsan hozzám rebbennek, és tisztán látom a szavakat megismétlődni a fejében. Végre megtörtént, végre áttörést értem el.
- Sajnálom, amit az apám tett veled, tényleg, de ő nem Harry – ülök vissza mellé, kezemet az övére merem helyezni. Keze hideg az enyém alatt, és meglepetésemre nem húzza el. – Én pedig nem vagyok te – teszem hozzá olyan lágyan, amennyire csak lehet.
- Az leszel, ha nem kerülsz olyan messze tőle, amennyire csak tudsz.
Elmozdítom kezemet az övétől, majd veszek egy mély lélegzetet, hogy nyugodt maradjak. Ez a beszélgetés sokkal jobban ment eddig, mint azt valaha is reméltem, és szeretném, ha ez így maradna, ha az egyáltalán lehetséges.
- Nem kell egyetértened a kapcsolatommal, de tiszteletben kell tartanod. Ha ezt nem tudod megtenni, – küzdök, hogy magabiztos maradjak – akkor soha nem leszünk képesek arra, hogy kapcsolatban maradjunk egymással.
Anya lassan megrázza a fejét oldalról oldalra. Tudom, hogy azt várta tőlem, hogy beadjam a derekamat, hogy egyetértsek azzal, hogy Harry és én sosem működnénk, tévedett.
- Nem adhatsz nekem ilyenfajta ultimátumot.
- De igen, adhatok. Annyi támogatásra van szükségem, amennyi csak lehetséges, és túlságosan is kimerült vagyok ahhoz, hogy a világ ellen harcoljak.
- Ha úgy érzed, hogy egyedül harcolsz, talán ideje másik oldalra állni – húzza fel egyik vádló szemöldökét. Újra lábra állok.
- Nem harcolok egyedül, hagyd ezt abba – sziszegem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy türelmes legyek vele, de türelmem kezd elfogyni, ahogy ez a hosszú este a végéhez közeledik.
- Soha nem fogom kedvelni őt – feleli anyám. Tudom, hogy minden szót komolyan gondol.
- Nem is kell, de nem fogod elmondani a mi dolgainkat mindenki másnak. Ez hihetetlenül helytelen volt és a legkevésbé sem jogos.
- Az apádnak joga volt tudni, hogy mit okozott ő.
Nem érti! Még mindig nem érti meg. A fejem bármelyik pillanatban fel fog robbanni, érzem a nyomást felépülni a nyakamban.
- Harry nagyon keményen próbálkozik értem, ő soha nem ismert jobbat – mondom neki. Anya egy szót sem szól, még csak rám sem néz. – Ennyi akkor? A második opciót választod? – kérdezem.
Rám néz, csendben, a fejében lévő fogaskerekek forognak és forognak erősen beárnyékolt szemei mögött.
- Megpróbálom majd tiszteletben tartani. Tényleg – nem maradt szín az arcában a rózsaszín pirosító ellenére sem, mely fel volt kenve az arccsontjára, amikor megérkezett.
- Köszönöm.
Nem tudom, mit gondoljak erről a… fegyverszünetről az anyámmal. Nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy elhiggyem amíg be nem bizonyítja, de még mindig elég jó érzés, hogy az egyik nehéz kő legördült a mellkasomról.
- Mit fogsz csinálni az apáddal? – áll anya is lábra. Fölém tornyosul négy hüvelyknyi magassarkújában.
- Nem tudom – túlságosan elterelte a figyelmemet a Harry-téma ahhoz, hogy az apámra fókuszáljak.
- El kellene őt küldened, nincs oka annak, hogy itt legyen, elhomályosítva a fejedet és megtöltve azt hazugságokkal.
- Nem csinált ilyen dolgot – szólok vissza. Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, fejlődtünk valamennyire, éles sarkait használja, hogy lerugdosson.
- De igen! Idegenek bukkantak itt fel miatta, pénzt kérve! Harry mindent elmondott.
Miért tette volna ezt? Megértem az aggodalmát, de anya egy kicsit sem segített a helyzeten.
- Nem fogom kirúgni őt, ez nem az én lakásom, és nem tud sehova máshova menni.
Anyám lehunyja szemeit, majd a fejét rázza rám tizedjére már az elmúlt húsz percben.
- Abba kell hagynod azt, hogy megpróbáld rendbe hozni az embereket, Louis. Én megpróbáltam rendbe hozni az apádat, és nézd, hogyan végeztem.
- Lou? – szólal meg Harry hangja az ajtó másik oldaláról. Kinyitja az ajtót, mielőtt válaszolhatnék, aztán szemei azonnal átvizsgálják az arcomat bánatot keresve. – Jól vagy? – kérdezi, teljesen figyelmen kívül hagyva anyám jelenlétét.
- Igen – indulok el felé, de elkerülöm azt, hogy karjaimmal körülöleljem őt az anyám kedvéért. Szegény nő már így is át lett rángatva húsz évnyi emléken.
- Éppen indultam – húzza le a tenyerét anya még egyszer a ruháján, megállva a szélénél, hogy megismételje a cselekedetet, a homlokát ráncolja.
- Helyes – jegyzi meg Harry durván, gyorsan megvédve engem. Tudom, hogy azt feltételezi, felzaklatott engem anya a beszélgetésünk alatt.
Felnézek Harryre, némán kérve, hogy maradjon csendben. A szemeit forgatja, de nem szól még egy szót, miközben anya ellépked mellettünk és végig a folyosón. Magassarkújának kellemetlen kopogása teljes migrént okoz nekem. Megfogom Harry kezét, aztán csendben követem anyámat. Apa megpróbál beszélni vele, de lerázza őt.
- Nem hoztál kabátot? – kérdezi apa váratlanul anyától. Ő éppen annyira zavart, mint én, amikor elmotyogja, hogy:
- Nem – aztán hozzám fordul. – Felhívlak holnap, felveszed ezúttal? – ez egy kérdés a követelés helyett, ez egy jó kezdet.
- Igen – bólintok. Anya nem köszön el, tudtam, hogy nem teszi meg.
- Ez a nő a rohadt őrületbe kerget! – kiáltja apám, amikor becsukódik az ajtó, kezei a levegőbe repülnek dühében.
- Elmegyünk aludni. Ha bárki más kopog azon a rohadt ajtón, ne nyisd ki – morogja Harry, majd visszavezet a hálószobába.
Túlságosan is kimerült vagyok, alig állok a lábamon.
- Mit mondott anyukád? – húzza át a pulóverét a fején Harry, aztán nekem dobja azt. Felismerem a bizonytalanság felvillanását, miközben vár rám, hogy összeszedjem azt a padlóról. A fényes vaj ellenére is, amely el van maszatolva a fekete anyagon, boldogan leveszem az én pólómat és húzom át a fejemen ezt. Belélegzem Harry ismerős illatát, ez segít megnyugtatni az idegeimet.
- Többet, mint az egész életemben tette – vallom be. Fejem még mindig szédül.
- Meggondoltad magad bármelyik részétől is, amit mondott? – néz rám, pánikkal és félelemmel van tele a szeme. Van egy olyan érzésem, hogy apám biztosan egy hasonló beszélgetést folytatott le Harryvel, kíváncsi vagyok, hogy apa ugyanazt az ellenszenvet osztja-e az anyám iránt, vagy hogy bevallja-e, hogy ő a hibás a felfordulásért mindkettőjük életében.
- Nem – húzom le laza nadrágomat a lábaimon, majd a székre teszem.
- Biztos vagy benne? Nem aggódsz, hogy megismételjük az ő… – kezdi el Harry.
- Nem, nem ismételjük meg. Egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint ők – állítom őt meg, nem akarom, hogy bárki más is belemásszon a fejébe, nem ma este. Harry nem tűnik meggyőzöttnek, de kényszerítem magamat, hogy ne fókuszáljak most erre.
- Mit akarsz, mit csináljak az apáddal? Kirúgjam? – kérdezi. Megmozdul, hogy leüljön az ágyra hátával a háttámlának dőlve, míg én felveszem a piszkos farmerját és zokniját a padlóról. Harry felemeli a karjait, hogy a feje mögé tegye, teljesen bemutatva tónusos, tetovált testét.
- Ne, ne rúgd őt ki. Kérlek – fekszem le az ágyba, ő pedig az ölébe húz.
- Nem fogom, – biztosít engem – nem ma este legalábbis – felnézek rá egy mosolyért, de az nincs ott.
- Annyira össze vagyok zavarodva – nyögök fel a mellkasába.
- Ezen segíthetek – emeli fel a medencéjét, mire előrefelé vagyok kényszerítve, a tenyeremet használva, hogy megtámasszam magamat szabaddá tett mellkasán.
- Persze, hogy tudsz – forgatom a szememet. Államat hosszú, megsérült ujjai közé veszi, majd megmozdítom a csípőmet, hozzádörzsölve magamat.
- Aludnod kell, bébi, helytelen lenne, hogy megdugjalak most – feleli lágyan. Szemtelenül az ajkamat biggyesztem.
- Nem, nem lenne az – csúsztatom le tenyeremet a hasán.
- Ó, nem, nem csinálod ezt – állít meg engem. Szükségem van a figyelemelterelésre, és Harry tökéletes erre.
- Te kezdted – nyafogok. Kétségbeesettnek hangzom, mert az is vagyok.
- Tudom, és sajnálom ezt. Az enyém leszel holnap a kocsiban – ujjai a pulóver alá csúsznak és ismeretlen formákat kezdenek el rajzolni csupasz hátamon. – És ha jó fiú vagy, még rá is fektetlek az asztalra az apám házában, éppen ahogy szereted – feleli a fülembe. Légzésem akadozik, majd játékosan megütöm őt, mire felnevet. Nevetése majdnem ugyanolyan figyelemelterelő, mint a szex lenne. Majdnem. – Ezen kívül, nem akarunk hangosak lenni itt ma este, ugye? Apukáddal odakint? Valószínűleg meg fog hallani téged és vissza bejön ide – harapja meg az arca belsejét. Én az ajkamat biggyesztem rá. – Ahh, bébi, ne legyél ilyen – csípi meg a hátsómat, mire megugrom, még jobban az ölébe csúszva.
Felnyögök és megpróbálok legördülni róla, de Harry megállít és orrával a nyakamhoz simul.
- Hadd nézzem meg a kezedet – nyúlok a hátam mögé, aztán gyengéden megfogom őt a csuklójánál fogva. A középső ujjperce a legrosszabb, egy nagy vágás van az ujjpercei között. – Meg kellene ezt nézetned, ha nem kezd el gyógyulni holnap.
Ő felnyög.
- Jól vagyok.
- Ezt is – húzom végig mutatóujjam párnáját gyűrűsujjának szétroncsolt bőrén.
- Ne akadékoskodj, hanem menj aludni – morogja. Én egyetértően bólintok, majd arra merülök álomba, hogy hallgatom őt arról panaszkodni, hogy apám megint megette a Frosted Flakes gabonapelyhét.