Chapter 259

Helló! 😊

Hoztam is az újabb fejezetet, és hát... az eleje egész jó, cuki meg minden, a végére viszont kicsit elromlanak a dolgok... De megérkeznek Angliába, és egy nagyon hosszú hétvége veszi kezdetét... Kíváncsi vagyok, mire gondoltok, mi fog történni ebben a pár napban. Egy hét múlva találkozunk ismét!

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 259

 
Harry szemszöge
- Ki fogsz dőlni rajtam, ugye? – hajolok át és suttogom Louis-nak.
Le van sápadva, kis kezei pedig remegnek az ölében. Az egyik kezembe fogom őket, majd megajándékozom őt egy megnyugtató szorítással. Rám mosolyog, egy szép váltás a homlokráncolásból, ami az arcán volt a jegykiosztástól egészen mostanáig.
Annak a közlekedésbiztonsági ügynöknek bejött Louis, felismertem azt a kibaszott hülye vigyort a nő arcán, amikor Louis rámosolygott, miközben visszavette a cipőjét. Ugyanaz a kurva vigyor volt az én arcomon is. Szándékomban állt megmondani a nőnek, hogy menjen a picsába, de persze Louis nem egyezett bele, és ezért volt morcos, mióta elrángatott, ujjam magasan emelkedett fel a nőre a levegőben. Tűrőképessége csak fokozódott, amikor erőltettem, hogy az ablak melletti helyen üljön. Az idősebb nő mellettem egy kibaszott perverz, és szerencséje van, hogy Louis elfoglalta az ablak melletti ülést, így eltakarhatom a nő szemeit az én Louis-mtól. Amilyen Louis, egész végig panaszkodott, és megpróbált rávenni, hogy cseréljek vele helyet. Én visszautasítottam, ő meg figyelmen kívül hagyott, és azt állította, nem irányíthatom őt. Nem próbálom meg irányítani őt, megpróbálom meggátolni, hogy mások megpróbálják elvenni azt, ami az enyém.
- Nem, jól vagyok – válaszol habozva. Szemei elárulják őt.
- Most már bármikor felszállhatunk – pillantok fel a légiutas-kísérőre, átmenve a fülkén, hogy leellenőrizze a fej fölötti rekeszeket harmadjára is. Mindegyik kurvára be van csukva, mozogjunk, mielőtt le kell vinnem Louis-t erről a repülőről, mielőtt felszállunk. Igazából, ha véget kellene vetni az utazásnak, az az én javamra dolgozna. – Utolsó esély, hogy leszállj a repülőről. A jegyek nem visszafizethetők, de majd előremegyek és hozzáadom a számládhoz – kezemet ráteszem az övéire, melyek remegnek, aztán a legkisebb mosolyával ajándékoz meg, amit valaha láttam. Még mindig dühös, de az idegei azt okozzák neki, hogy ellágyuljon felém.
- Harry – nyafog halkan. Fejét az ablaknak döntve pihenteti és lehunyja szemeit. Utálom ilyen idegesnek látni őt, ettől nyugtalan leszek, és ez az utazás már így is kurvára túlterhelt aggodalommal. Odahajolok, majd lehúzom a borítót az ablakán, remélve, hogy az segít.
- Mennyi idő még? – szólok nyers hangon a légiutas-kísérőhöz, miközben elhalad a mi sorunknál. Szemei Louis-ról hozzám vándorolnak, majd felhúzza sznob szemöldökét.
- Néhány perc – kényszerít ki egy mosolyt a munkája kedvéért. A mellettem ülő nő kellemetlenül fészkelődik, én pedig azt kívánom, bárcsak megvettem volna egy plusz jegyet, így nem kellene amiatt aggódnom, hogy ilyen közel üljek egy ellenszenves seggfejhez. Állott dohányszaga van.
- Több volt, mint néhány… – kezdem el. Louis egyik kezét a combomra teszi, szemei most már nyitva vannak, könyörögve nekem, hogy ne csináljak jelenetet. Veszek egy mély levegőt, lehunyva szemeimet a drámai hatás kedvéért. – Rendben – biztosítom őt elfordulva a légiutas-kísérőtől, aki tovább megy a soron.
- Köszönöm – tátogja Louis, ahelyett, hogy fejét az ablaknál pihentetné, azt óvatosan a karomra teszi. Megütögetem a combját és jelzem neki, hogy emelkedjen fel, így köré tudom rakni a karomat. Ő hozzám simul és elégedetten felsóhajt, amikor finoman szorosabbra veszem karomat a teste körül. Imádom ezt a hangot.
Miközben a repülő lassan elkezd végigmenni a kifutón, Louis szorosan lehunyja szemeit. Mire a gép a levegőben van, Louis-nak nyitva van az ablaküveg, kék szemei ámulattal tágulnak ki, ahogy kibámul rajta.
- Ez csodálatos – vigyorodik el. Most már az összes szín visszatért az arcába. Izgatottságtól ragyog, ami pokolian ragályos. Megpróbálom leküzdeni a vigyoromat, de ez lehetetlen, miközben arról fecseg, hogy minden mennyire „kicsinek néz ki”.
- Látod, nem volt olyan rossz. Még nem zuhantunk le – jegyzem meg rossz ízűen. Gúnyolódások és köhögések hallatszanak a majdnem csendes kabinban, de leszarom. Louis megérti a humoromat, legnagyobb részben legalábbis, aztán egy szemforgatást és egy játékos döfést kapok a mellkasomba az ujjával.
- Csitt – figyelmeztet, mire felkuncogok.
Három óra után Louis nyughatatlan. Tudtam, hogy ez lesz, már megnéztünk néhány szar tévéműsort, amit a légitársaság szponzorál, és átnéztük a SkyMall magazint kétszer, mindketten egyetértettünk abban, hogy ez egy kutyaketrec tévéállványnak álcázva, ami biztosan nem ér meg kétezer dollárt.
- Ez egy hosszú kilenc óra lesz – felelem Louis-nak.
- Már csak hat – javít ki. Ujjai átrajzolják a horgony tetoválást a csuklóm felett.
- Csak hat – ismétlem meg. – Aludj kicsit.
- Nem tudok.
- Miért?
Felnéz rám.
- Mit gondolsz, mit csinál most apa? – francba. – Úgy értem, tudom, hogy Liam vigyázott rá legutóbb, de ezúttal öt napra megyünk el – baszki.
- Rendben lesz – Richard mérges lesz, de túl fog jutni rajta és később megköszöni Lou-nak.
- Örülök, hogy visszautasítottuk apukád ajánlatát – a kurva életbe.
- Miért? – fuldoklok az arcát tanulmányozva.
- Túl drága.
- És?
- Nem érzem jól magam azzal a gondolattal, hogy apukád ennyi pénzt költsön az én apámra. Ez nem az ő feladata, és nem tudjuk biztosra, hogy apa egyáltalán…
- Ő drogfüggő, Lou – szakítom őt félbe. Tudom, hogy még mindig nem akarja bevallani, de tudja, hogy ez igaz. – És az apám ki is fogja fizetni.
Fel kell hívnom Liamet, amint leszállunk, hogy megtudjam, hogyan ment a „beavatkozás”. Amennyire remélem, hogy a hitvány apja beleegyezett, bűntudatom van, hogy Louis nem volt bevonva a tervbe. Órákat töltöttem az edzőteremben ütve és rúgva azt a zsákot, latolgatva ezt a szarságot. A végén egyszerű volt a megoldás. Richard vagy elviszi a seggét a rehabra az apám költségén, vagy kilép Louis életéből végleg. Nem fogom engedni, hogy a kibaszott függősége súlyként nehezedjen Louis-ra, elég kurva problémát okozok neki én, és ha bárki is stresszt fog okozni Louis-nak, az én leszek. Liamet küldtem el, hogy tegye meg, hogy mondja el Richardnak, választania kell, vagy az egyik, vagy a másik, nem lehet mindkettő. Úgy gondoltam, így nem csapnak át erőszakba a dolgok, ha Liam csinálja, nem mondhatnám ugyanezt magamról. Amennyire feldühít, hogy az apám lesz az, aki segít Louis-nak, mivel ő az, aki fizet, nem utasíthattam őt vissza. Akartam, de nem tehettem.
- Nem tudom – sóhajt fel Louis kinézve az ablakon. – Gondolkoznom kell rajta – túl késő van erre.
- Nos… – kezdem el, a homlokát ráncolja hangsúlyomon.
- Mit csináltál? – húzza össze a szemeit, aztán elhúzódik tőlem. Nem mehet messzire, ezen a járaton ragadt velem.
- Majd később beszélünk róla – pillantok a mellettem lévő nőre. Ezeknek az üléseknek igazán több helyet kellene hagyniuk közöttük. Ha a Louis és köztem lévő karfa nem lenne felemelve, a nőn ülnék.
- Elküldted rehabra, ugye? – suttogja erőteljesen, óvatosan, hogy ne okozzon jelentet.
- Nem küldtem őt sehová – ez igaz, nem tudom, beleegyezett-e, hogy elmenjen vagy sem.
- De megpróbáltad, ugye?
- Talán – vallom be. Louis hitetlenkedve megrázza a fejét, majd hátra hajtja azt a fejtámlára, a semmibe bámulva. – Mérges vagy, mi? – kérdezem tőle. Figyelmen kívül hagy. – Louis – hangom túl hangos és a tervezett hatással van rá. Szemeit kinyitja, aztán felém fordítja fejét.
- Nem vagyok dühös – suttogja. – Csak meglepődtem és megpróbálok rájönni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, oké?
- Oké – reakciója sokkal jobb volt, mint az vártam.
- Ki nem állhatom, amikor eltitkolsz előlem dolgokat, te ezt csinálod, az anyám ezt csinálja, nem vagyok gyerek. Képes vagyok kezelni a dolgokat, amiket nekem dobnak, nem gondolod?
Megállítom magamat attól, hogy kimondjam az első gondolatot, ami eszembe jut, kezdek egyre jobb és jobb lenni ebben a szarságban.
- De – válaszolom nyugodtan. – De ez nem jelenti azt, hogy nem fogom megpróbálni kiszűrni a baromságot helyetted.
Szemei meglágyulnak és bólint.
- Ezt megértem, de arra van szükségem, hogy ne titkolj el előlem dolgokat. Bármiről, ami magába foglal téged, Liamet vagy az apámat, tudnom kell. Egyébként is végül mindig megtudom, miért nyújtanánk el az elkerülhetetlent?
- Oké – értek egyet anélkül, hogy kifejteném. – Most már szart se fogok eltitkolni előled – ebbe nem számít bele semmi a múltból, csak abba egyezek bele, hogy ettől a pillanattól kezdve megpróbálok nem titkolózni előtte. Egy érzelem villan át az arcán, de nem tudom azonosítani, majdnem azt gondoltam, hogy bűntudat volt az.
- Kivéve, ha az olyan valami, amiről jobb, ha nem tudok – teszi hozzá lágyan. Oké?
- Milyen skálán mozgunk itt? – kérdezem tőle.
- Valami, amiről, ha nem tudok, az nem számít. Például a tény, hogy valaki megpróbált flörtölni velem – tájékoztat.
- Mi? – az, hogy valaki megpróbál flörtölni az én Louis-mmal, az nincs rendben.
- Látod, jobb volt, hogy nem tudtad, ugye? – meg sem próbálja elrejteni a kis okos rohadt vigyorát irritációmon és féltékenységemen.
- Megölöm, akárki is volt az.
Louis lassan megrázza a fejét rám, elmondva nekem, hogy nem fogok ilyen dolgot tenni. Odahajolok, hogy a fülébe suttogjak.
- Szerencséd van, hogy ezen az izén túl kicsik a fürdők, hogy megdugjalak benne.
Lehelete akadozik és azonnal összeszorítja a combjait. Imádom a számra való reakcióját. Mindig azonnali. El kell vonnom a figyelmét és témát váltanom, mindkettőnk kedvéért.
- Az ajtóhoz nyomnálak és úgy dugnálak meg – mozgatom kezemet tovább összecsukott combjain. – Eltakarnám a szádat, hogy elfojtsam a sikolyaidat, – nyel egyet – olyan kurva jó érzés lenne, lábaid a derekam köré fonva, ujjaid a hajamat húzva – szemei kitágultak, pupillái teljesen kinyíltak, és baszki, bárcsak ne lennének ilyen rohadt kicsik a fürdők. Szó szerint nem tudom kinyújtani a karomat a kis helyen.
A ténytől, miszerint több mint ezer dollárt fizettem retúrjegyenként, azt gondolhatnád, hogy legalább megdughatom a fiúmat a rohadt fürdőben ez alatt a hosszú út alatt.
- Az, hogy összeszorítod a lábaidat, nem fogja eltüntetni a sajgást – folytatom tovább a fülébe. Lejjebb veszem a tálcaasztalt, hogy keménységét simogathassam. – Csak én tudom ezt megtenni – emlékeztetem őt. Úgy néz ki Louis, mintha egyedül csak a szavaimtól elélvezne. – Az út maradék része elég kellemetlen lesz neked, átázott alsónadrággal meg minden – nyomok egy csókot a füle alá, a nyelvemet használva, hogy még tovább ugrassam őt, mire mellettünk lévő nő felköhög. – Probléma? – kérdezem tőle, leszarva, hogy hallott-e bármit is abból, amit Louis-nak mondtam.
Megrázza a fejét, majd ismét a kezében lévő e-olvasóra figyel, áthajolok, észrevéve az első fejezetben a „Holden” nevet, és azonnal felkuncogok. Csak az elbizakodott, középkorú nők és a szakállas hipszterek élvezik ténylegesen a Zabhegyező olvasását. Mi annyira megnyerő egy túl kiváltságos tinédzserben, aki titokban leskelődik? Semmi.
- Folytassam? – hajolok vissza Louis-hoz, aki most zihál.
- Ne – emeli fel a tálcaasztalát felcsukva azt és véget vetve a szórakozásomnak.
- Most már csak még öt óra – vigyorgok rá, figyelmen kívül hagyva, milyen kemény vagyok attól a gondolattól, hogy Louis milyen kemény most.
- Seggfej vagy – suttogja, az a mosoly van az ajkain, amit imádok.
- És szeretsz engem – állok ellen, amitől mosolya megnő.

…

A Heathrow-n való átjutás nem volt olyan rossz, mint feltételeztem. Gyorsan megkaptuk a csomagjainkat, Louis csendes volt az idő legnagyobb részében, az enyémben lévő keze volt az egyetlen biztosíték, amire szükségem volt, hogy Louis nem volt túl zaklatott a rehab szarság miatt. A bérelt autó készen várt minket, én pedig szórakozva figyeltem, ahogy Louis a kocsi rossz oldalához sétál.
Mire Hampsteadbe érünk, Louis elalszik. Megpróbált ébren maradni és kinézni az ablakon, feldolgozni mindent, de nem tudta nyitva tartani a szemét. A régi város ugyanúgy néz ki, mint amikor legutóbb itt voltam, persze, hogy igen, miért ne lenne így? Annak csak néhány hónapja. Valamilyen oknál fogva úgy érzem, a pillanat, amikor elhajtottam a lakossági tábla mellett, a község mintha megváltozott volna valahogy az érkezése kapcsán.
Ahogy elhagyom a történelmi otthonokat és múzeumokat, végre megérkezek a város lakossági részére. A közhiedelemmel ellentétben Hampsteadben nem mindenki él történelmi kastélyban és úszik a vagyonban. Ez mind tisztává válik, amikor bekanyarodok anya kavicsos kocsifelhajtójára. A régi ház úgy néz ki, mintha bármelyik nap összedőlhetne most már, én pedig örömmel látom az „Eladva” jelzést a gyepen. A jövendőbeli férje háza, csak a szomszédban, sokkal jobb állapotban van, mint ez a szarfészek, és kétszer akkora a mérete.
- Lou – szólítom őt mély álmában. Valószínűleg összenyálazta az egész rohadt ablakot
Anya jelenik meg a bejárati ajtónál csak másodpercekkel azután, hogy a fényszórók átvilágítottak az ablakokon. Kinyitja a szúnyoghálós ajtót, majd lesiet a kis lépcsőkön, mint egy őrült nő. Louis kinyitja a szemeit és anyára fókuszál, aki most már az utasoldali ajtó kilincsét fogja, hogy Louis-hoz jusson. Mi az, hogy mindenki ennyire kedveli őt?
- Louis! Harry! – anya hangja magas és túlságosan izgatott, miközben Louis kikapcsolja a biztonsági övét és kiszáll az autóból. Öleléseket és köszöntéseket váltanak, míg én kiszedem a táskákat a csomagtartóból. – Annyira örülök, hogy itt vagytok – mosolyodik el anya, letörölve egy könnyet a szeméből. Ez egy hosszú hétvége lesz.
- Mi is – válaszol Louis helyettem, aztán megengedi anyának, hogy a kezénél fogva húzza be a kis házba.
- Nem szeretem a teát, szóval nem lesz semmilyen sablonos angol köszöntés itt, de csináltam egy kis kávét. Tudom, hogy mindketten szeretitek a kávét – duruzsolja anya.
Louis felnevet, megköszönve neki. Anya megtartja a távolságot velem szemben, nyilvánvalóan megpróbál nem kiakasztani az esküvője hétvégéjén.
Ők eltűnnek a konyhában, én pedig felmegyek a lépcsőn a régi hálószobámba, hogy megszabaduljak ezektől a táskáktól. Hallom, ahogy nevetésük bezengi a házat, és megpróbálom meggyőzni magamat arról, hogy semmi katasztrofális dolog nem fog történni ezen a hétvégén. Minden rendben lesz.
A szoba üres, leszámítva a régi kétszemélyes ágyamat és egy szekrényt. A tapéta már lejött, förtelmes ragasztónyomokat hagyva a felszínen. Anya nyilvánvalóan megpróbálja bekészíteni a helyet az új tulajnak, de nem úgy néz ki, mintha jó munkát végezne azzal, hogy leszedi a tapétát.

Louis szemszöge
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy mindketten eljöttetek – mondja nekem Anne. A kezembe ad egy csésze kávét, feketén, éppen ahogy szeretem, én pedig elmosolyodom figyelmességén. Ő egy gyönyörű nő Harry szemeivel és mosolyával, sötétkék melegítő van rajta.
- Annyira örülök, hogy el tudtunk jönni – mondom neki. A sütőn lévő órára pillantok, már este tíz van. A hosszú repülés és az idő meglepett.
- Én is. Ha nem rólad lett volna szó, tudom, hogy Harry nem lenne itt – teszi kezét az enyémre. Bizonytalanul, hogy hogyan válaszoljak, elmosolyodom. Anne észreveszi kellemetlen helyzetemet, és témát vált. – Milyen volt a repülőút? Harry viselkedett? – nevetése gyengéd, és nincs szívem elmondani neki, hogy a fia totális zsarnok volt a biztonsági vizsgálaton és az út felében.
- Rendben volt – iszom egy kortyot a gőzölgő kávéból, éppen ahogy Harry csatlakozik hozzánk a konyhában.
A ház régi és szűkös, túl sok fal zár ki túl sok helyet. Az egyetlen dekoráció a barna költözködő dobozok halma a sarkokban, de furcsán kellemesen és nyugodtan érzem magam Harry gyerekkori otthonában. Meg tudom mondani a Harry arcán lévő kifejezésből, amikor lehajol, hogy átsétáljon a félköríves folyosón, ami a konyhába vezet, hogy ő nem érez ugyanígy a ház iránt. Ezek a falak túl sok emléket tartanak magukban neki, és azonnal elkezdem nem kedvelni a helyet.
- Mi van a tapétákkal? – mutat Harry a falra.
- Elkezdtem leszedni az egészet, hogy kifessem az eladás miatt, de az új tulajdonosok amúgy is le akarják bontani a házat. Egy teljesen új otthont akarnak építeni a helyén – magyarázza az anyukája. Tetszik az az ötlet, hogy lebontják a házat.
- Jó, ez amúgy is egy szar ház – morogja Harry, aztán felveszi a kávémat, hogy igyon egy kortyot. – Fáradt vagy? – fordul hozzám.
- Jól vagyok – felelem, komolyan gondolva. Élvezem Anne humorát és meleg társaságát. Fáradt vagyok, de rengeteg idő lesz még aludni, még mindig korán van.
- Én Robin házában vagyok egy ideje, feltételeztem, ti nem akartok ott maradni.
- Nyilvánvalóan nem – válaszolja Harry. Én visszaveszem tőle a kávémat, némán kérve, hogy legyen udvarias az anyjával.
- Egyébként – hagyja Anne figyelmen kívül fia goromba megjegyzését – terveim vannak nekünk holnapra, szóval remélem, el tudod foglalni magad – feleli Anne. Beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, rám utal.
- Milyen tervek? – Harry nem tűnik elégedettnek az ötlettel.
- Csak esküvő előtti dolgok, van egy időpontom nekünk egy spa-kezelésre a városban, és nagyon szeretném, ha el tudna jönni az utolsó próbámra, hogy elhozzam a ruhámat.
- Persze – felelem ugyanakkor, amikor Harry megkérdezi:
- Milyen hosszú ideig tart?
- Csak egy délután, biztos vagyok benne – biztosítja Anne a fiát. – Csak akkor, ha jönni akarsz, Louis. Nem muszáj, csak gondoltam, jó lenne, ha egy kis időt töltenénk együtt, amíg itt vagy.
- Szeretnék – mosolygok rá. Harry nem vitatkozik, ami jó, mert vesztett volna.
- Örülök – mosolyodik el Anne. – Egy barátnőm, Susan majd csatlakozik hozzánk ebédre. Nagyon szeretne találkozni veled, nem hiszi el, hogy létezel, ő… – Harry elkezd fuldokolni a kávéjában, félbeszakítva anyja mondatát.
- Susan Kingsley? – néz Harry Anne-re, vállai feszültek, hangja pedig remeg.
- Igen, vagyis a neve már nem Kingsley, férjhez ment – néz rá vissza Anne, én meg nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha egy bizalmas beszélgetésen kívül lennék anya és fia között.
Harry oda-vissza pillantgat az anyja és a fal között, mielőtt sarkon fordul és egyedül hagy minket a konyhában.
- Most már elindulok a szomszédba lefeküdni, ha bármire szükséged van, szólj – az Anne hangjában lévő izgatottság elhalványult, kiszipolyozottnak hangzik. Anne idehajol és egy puszit ad az arcomra, mielőtt kinyitja a hátsó ajtót és kilép.
Egyedül állok a konyhában néhány percig, amíg megiszom a kávémat, aminek nincs értelme, mert aludnom kell, de amúgy is megiszom, aztán kiöblítem a csészét a mosogatóban, mielőtt felfelé indulok a lépcsőn, hogy megkeressem Harryt. Az emeleti folyosó üres, leszakított tapéták lógnak a szűk folyosó egyik felén, és nem tehetek róla, de Ken hatalmas házát ehhez hasonlítom, lehetetlen figyelmen kívül hagyni a különbségeket.
- Harry? – szólítom őt. Az összes ajtó csukva van, és nem érzem kényelmesen magamat azzal, hogy kinyitogassam őket anélkül, hogy tudnám, mi van a másik oldalon.
- Második ajtó – szól vissza. Követem hangját a második ajtóhoz a folyosó végén, majd kinyitom azt. A kilincs beragadt, és a lábamat kell használnom, hogy megmozdítsam a fát.
Harry az ágy szélén ül, feje a kezeiben van, amikor belépek. Felnéz rám, aztán hozzásétálok.
- Mi a baj? – kérdezem tőle, beletúrva ujjaimmal rendezetlen hajába.
- Nem kellett volna idehoznom téged – feleli meglepve engem.
- Miért? – ülök le az ágyra mellé, néhány centi távolságot tartva a testünk között.
- Mert – sóhajt fel – csak nem kellett volna – fekszik hátra a matracon, és elfedi karjával az arcát, így képtelen vagyok leolvasni arckifejezését.
- Harry.
- Fáradt vagyok, Louis, menj aludni – hangját elnyomja a karja, én pedig tudom, hogy ez az ő módja arra, hogy véget vessen a beszélgetésnek.
- Nem fogsz átöltözni? – erőltetem, nem akarva lefeküdni a pólója nélkül.
- Nem – fordul át a hátára, majd felnyúl, hogy lekapcsolja a villanyt.