Sziasztok! 😊
Kissé későn, de csak itt vagyok végre, ezer dolgom volt ma. Elég vegyes érzéseim vannak így a fejezet átolvasása után, de összességében nézve már nem annyira negatív, mint a korábbiak. Kíváncsi vagyok, mit fogtok gondolni ti. Más mondanivalóm szerintem nincsen, úgyhogy a szokásos módon találkozunk egy hét múlva.
Kellemes olvasást! 😊😘
Chapter 276
Harry szemszöge
Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor részt vettem egy temetésen. Ha jobban belegondolok, elég biztos vagyok benne, hogy még egyen sem voltam. Amikor anya anyja meghalt, egyszerűen nem volt kedvem menni. Elmerültem az alkoholban és egy buliban, amit csak nem hagyhattam ki. Nem volt bennem késztetés, hogy végső búcsút mondjak egy nőnek, akit alig ismertem. Egy dolgot tudtam az öreg nőről, hogy amúgy se nagyon törődött velem. Alig állhatta ki anyát, akkor miért töltöttem volna azzal az időmet, hogy egy templomi padban ülök, azt tettetve, hogy zaklatott vagyok egy olyan halál miatt, ami lényegében egyáltalán nem érintett engem?
Erre mégis itt ülök évekkel később egy pici templomban, gyászolva Louis apjának halálát. Louis, Carol, Zayn és úgy tűnik, a rohadt fél templom, mind az első sorban ülnek. Csak én és egy öreg nő, akivel kapcsolatban biztos vagyok benne, hogy tényleg nem tudja, hol van, mi ülünk egy félreeső sorban a hátsó falnál. Zayn Louis egyik oldalán ül, az anyja pedig a másikon.
Nem bánom, hogy felhívtam Zaynt, vagyis igen, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az élet fellobbanását, ami újjáéledt, a mai korábbi megékezése óta. Louis még mindig nem néz ki úgy, mint az én Louis-m, de kezd odajutni, és ha az a seggfej a kulcs ahhoz a fényhez, akkor kurvára legyen az.
Sok elbaszott dolgot tettem az életemben, sokat. Én tudom ezt, Louis tudja ezt, a pokolba is, ebben a templomban valószínűleg mindenki kurvára tudja, de rendbe fogom ezt hozni Louis-val. Leszarom, hogy ha jóvá kell tennem bármilyen más szarságot a múltamból vagy jelenemből, csak az érdekel, hogy rendbe hozzam azt, ami eltört Louis-ban.
Én törtem őt meg, azt mondja, nem tud rendbe hozni, hogy soha nem lesz rá képes, de az én káromat nem ő okozta. Meggyógyultam tőle, és miközben ő gyógyított engem, túl sok kis szilánkra zúztam gyönyörű lelkét. Lényegében fél kézzel megtörtem őt, megtörtem a kibaszott briliáns szellemét, míg önző módon összevarrtam azt. A legelbaszottabb rész ebben az öldöklésben az, hogy nem is jöttem rá, mennyire bántottam őt, a fényéből mennyit sötétítettem el. Végig tudtam, de nem számított, csak az számított, amikor végre megkaptam. Amikor visszautasított, egyszer és mindenkorra, megértettem. Kibaszott kamionként ütött meg, és nem tudtam elmozdulni az útból, még ha megpróbáltam volna se.
Az apja halála kellett ahhoz, hogy meglássam, mekkora hülyeség volt a tervem valójában, miszerint megmentem őt magamtól. Ha belegondoltam volna, tényleg belegondoltam volna ebbe a zűrzavarba, tudtam volna, mekkora hülyeség volt az egész. Akart engem, Louis mindig jobban szeretett engem, mint azt megérdemeltem, és hogy fizettem vissza neki? Ellöktem és ellöktem, amíg be nem fejezte a szarságaimmal. Most nem akar engem, nem akar akarni engem, és keresnem kell egy módot arra, hogy emlékeztessem őt, mennyire nagyon szeret engem.
Most itt ülök, figyelve, ahogy Zayn karját vállai köré rakja és az oldalához húzza őt. Még csak el sem tudok nézni. Le vagyok ragadva ott, hogy bámuljam őket. Talán büntetem magamat, talán nem, de akárhogy is van, nem tudom nem azt nézni, ahogy Louis Zaynhez hajol, aki meg valamit a fülébe suttog. Ahogy Zayn meggondolt arckifejezése valahogy megnyugtatja őt, majd felsóhajt, bólint egyszer, Zayn pedig rámosolyog.
Valaki becsúszik mellém, ideiglenesen félbeszakítva önkínzásomat.
- Majdnem késésben vagyunk, miért ülsz itt hátul? – kérdezi Liam. Apám, Ken ül le mellé, míg Karen a templom elejébe sétál, hogy megközelítse Louis-t.
- Te is odamehetsz. Az első sor csak azoknak van, akiket elvisel Louis – panaszkodok az embersorra pillantva elől, Caroltól Natalie-ig, én ki nem állhatom egyiküket se, még Louis-t se. Szeretem őt, de ki nem állhatom, hogy ilyen közel vagyok hozzá, miközben Zayn vigasztalja. Ő nem ismeri Louis-t úgy, ahogy én, nem érdemli meg, hogy mellette üljön most.
- Hagyd ezt abba. Elvisel téged. Ez az apja temetése, próbálj meg emlékezni erre – feleli Liam, majd elkapom apa, baszki. Ken, elkapom Ken pillantását rám.
Ő még csak nem is az apám. Tudtam ezt, tudom már múlt hét óta, de most, hogy itt van előttem olyan, mintha először tudnám meg ismét. El kellene mondanom neki most, újra meg kellene erősítenem hosszú ideje tartó gyanakodását és csak kiadnom az igazságot anyáról és Vance-ról.
El kellene mondanom neki itt és most, és engednem, hogy olyan kibaszott csalódottságot érezzen, mint én éreztem. Csalódott voltam? Tényleg nem tudom biztosra, dühös voltam. Még mindig dühös vagyok, de körülbelül eddig jutottam.
- Hogy érzed magad, fiam? – nyúl át karja Liamen, hogy megpihentesse kezét a vállamon.
Elmondom neki. El kellene mondanom neki.
- Jól vagyok – vonok vállat, elgondolkozva azon, hogy a szám miért nem működik együtt az agyammal és miért nem mondja ki egyszerűen a szavakat. Ahogy mindig mondom, a nyomor szereti a társaságot, és én olyan nyomorult vagyok, amilyen csak lehetek.
- Sajnálom mindezt, többször fel kellett volna hívnom az intézményt. Ígérem, hogy leellenőriztem őt, Harry. Megtettem, és fogalmam sem volt, hogy elment onnan, amíg túl késő nem volt. Sajnálom – a szemeiben lévő csalódottság elcsendesít attól, hogy arra kényszerítsem őt, csatlakozzon a szánalom partimhoz. – Sajnálom, hogy mindig elrontom neked – teszi hozzá. Tekintetem találkozik az övével, majd bólintok, ebben a pillanatban eldöntve, hogy nem kell tudnia erről. Nem most.
- Nem a te hibád – jegyzem meg halkan.
Érzem Louis szemeit rajtam, hívva a figyelmemet olyan sok lépésnyi távolságról is. Feje felém van fordulva, Zayn karja pedig már nincs a vállai körül. Rám bámul, ahogy én bámultam rá, és szó szerint kényszerítenem kell magamat, hogy ne siessek át a templomon hozzá, ujjaimat a fapad köré fonva.
- Akárhogy is van, sajnálom – kér bocsánatot Ken, aztán elveszi kezét a vállamról. Barna szemei el vannak homályosulva, összepasszolva Liamével.
- Semmi gond – motyogom, még mindig az engem megfogó kék szemekre fókuszálva.
- Csak menj oda, szüksége van rád – javasolja Liam, hangja lágy. Figyelmen kívül hagyom őt, majd várok Louis-ra, hogy adjon valamiféle jelet, bármilyen pici érzelemtöredéket, hogy megmutassa nekem, tényleg szüksége van rám. Másodpercek alatt mellette lennék.
A prédikátor lép a pódiumra, aztán Louis elfordul tőlem anélkül, hogy magához hívna engem. Mielőtt túlságosan is sajnálhatnám magamat, Karen Zaynre mosolyog, aki arrébb csúszik, megengedve Karennek, hogy elfoglalja a helyet Louis mellett.
Louis szemszöge
- Köszönöm, hogy eljött – ajándékozok még egy hamis mosolyt még egy arctalan idegennek, majd továbblépek a következőre.
A temetés rövid volt, úgy tűnik, ez a templom nem szívesen mond misét egy függő életéről. Néhány kimért szó és hamis dicséret, és ennyi.
Csak még néhány ember, még néhány szimulált köszönöm és kikényszerített érzelem, miközben részvétet nyilvánítanak. Ha még egyszer meghallom, milyen nagyszerű ember volt az apám, szerintem ordítani fogok. Szerintem ordítani fogok pontosan ennek a templomnak a közepén, anyám összes ítélkező barátja előtt, sokuk még csak soha nem is találkozott Richard Tomlinsonnal, miért vannak itt, és milyen hazugságokat mondott nekik anya apáról, ha dicsérték őt?
Nem az, hogy nem gondolom, hogy apám jó ember volt, őszintén nem ismertem elég jól őt ahhoz, hogy pontosan megítéljem a jellemét, de ismerem a tényeket, a tények pedig azok, hogy elhagyott engem és anyát, amikor gyerek voltam, és csak néhány hónappal ezelőtt tért vissza az életembe véletlenül. Ha nem lettem volna Harryvel annál a tetoválószalonnál, meg lett volna az esély rá, hogy nem látom őt többet újra.
Nem akart az életemben lenni. Nem akart apa vagy férj lenni. A saját életét akarta élni és olyan döntéseket hozni, amelyek körülötte és csak körülötte forogtak. Ez rendben van, tényleg, de nem tudom megérteni. Nem tudom megérteni, miért szalad el a feladatai elől, csak hogy egy drogfüggő életet éljen. Emlékszem, hogyan éreztem, amikor Harry megemlítette, hogy apa drogozik, nem tudtam elhinni. Alkoholista igen, de drogfüggő, egyszerűen csak nem tudtam felfogni. Lassan kezdek rájönni, ahogy Harry mindig mondja, hogy naiv vagyok. Naiv vagyok és bolond, hogy folyamatosan megpróbálom megtalálni a jót az emberekben, amikor azok viszonzásként csak annyit tesznek, hogy bebizonyítják, tévedtem. Mindig az bizonyosodik be, hogy tévedtem, és elegem van ebből.
- Néhány ember át akar jönni a házba, amikor elmegyünk innen, szóval szükségem van rád, hogy segíts előkészülni erre, amint hazaérünk – feleli anyám az utolsó ölelés után.
- Kik? Ismerték egyáltalán apát? – csattanok fel. Nem tehetek durva hangsúlyomról, és kissé bűntudatot érzek, amikor anya a homlokát ráncolja. A bűntudat eltűnik, amikor körbe pillant a templomban, hogy megbizonyosodjon róla, egyik „barátja” sem hallotta meg tiszteletlen hangomat.
- Igen, Louis. Néhányan ismerték.
- Nos, én is szeretnék segíteni – szól közbe Karen, miközben kisétálunk. Annyira örülök, hogy kint vagyok innen. – Ha ez rendben van, persze – mosolyodik el. Olyan hálás vagyok Karen jelenlétéért. Mindig olyan édes és figyelmes, úgy tűnik, még anya is kedveli őt.
- Az pompás lenne – viszonozza Karen mosolyát anya, majd elsétál, miközben int egy ismeretlen nőnek a kis tömegben a templom gyepének másik felén.
- Bánod, ha én is jövök? Ha igen, megértem. Tudom, hogy Harry itt van meg minden, de mivel ő hívott fel mindenek előtt… – kérdezi Zayn. Nem tehetek róla, de átvizsgálom a parkolót Harryt keresve nevének megemlítésére.
- Nem, persze, hogy jöhetsz. Egészen idáig vezettél – biztosítom őt.
A parkolóban meglátom Liamet és Kent beszállni Ken autójába, amennyire látom Harry nincs velük. Bárcsak lett volna lehetőségem beszélni Kennel és Liammel, de Harryvel ültek és nem akartam elvenni őket tőle.
A temetés alatt nem tehettem róla, de aggódtam, hogy Harry elmondja az igazat Kennek Christian Vance-ról egyenesen mindenki előtt. Imádkozom, hogy Harryben legyen elég illem, hogy várjon, amíg megtalálja a megfelelő alkalmat, hogy elárulja neki a fájdalmas igazságot. Tudom, hogy ő rendes, mélyen belül Harry nem rossz ember. Ő csak nekem rossz.
- Vissza akarsz sétálni? Nem hosszú út, húsz perc legfeljebb – fordulok Zaynhez. Ujjai a piros ingén lévő bolyhokat piszkálják.
Beleegyezik, majd elindulunk, mielőtt anya benyomhatna engem a kis autójába. Ki nem állhatom annak a gondolatát, hogy beszoruljak egy zárt térbe vele most. Az anyámmal való türelmem egyre fogy. Nem akarok goromba lenni, de érzem a frusztrációmat növekedni minden alkalommal, amikor kezeivel ellöki tökéletesen begöndörített haját.
- Akarsz beszélni róla? – töri meg a csendet Zayn tíz percnyi séta után a kis szülővárosomban.
- Nem tudom. Amit mondok, valószínűleg semminek sem lesz értelme – rázom meg a fejemet, nem akarva, hogy Zayn megtudja, milyen őrültté váltam múlt héten. Még nem kérdezett a Harryvel való kapcsolatomról, amiért hálás vagyok. Bármi, ami Harryt és engem foglal magába, az nem nyitott a beszélgetésre.
- Próbálj ki – provokál egy meleg mosollyal.
- Dühös vagyok – mondom neki.
- Zaklatott dühös vagy őrült dühös? – csipkelődik, játékosan hozzáérve vállával az enyémhez, miközben várunk egy autóra, hogy elhaladjon, mielőtt átmegyünk az úton.
- Mindkettő – próbálok meg elmosolyodni. – Többnyire csak zaklatott dühös. Az rossz, hogy valamennyire mérges vagyok apára amiért meghalt? – utálom, ahogy a szavak hangzanak. Tudom, hogy ez helytelen, de olyan helyes érzés. A harag jobb érzés, mint a semmi, és a harag egy figyelemelterelés. Egy figyelemelterelés, amire kétségbeesetten szükségem van.
- Nem rossz így érezni, viszont valamennyire igen. Nem hiszem, hogy mérgesnek kellene rá lenned. Biztos vagyok benne, hogy nem tudta, mit tesz, amikor megtette – pillant le rám Zayn, én pedig elnézek.
- Tudta, hogy mit csinált, amikor bevitte a drogokat abba a lakásba. Persze, nem tudta, hogy meg fog halni, de azt tudta, hogy ez egy lehetőség, de csak az érdekelte, hogy beszívjon. Nem gondolt senkire, kivéve magára és a betépésére, tudod? – lenyelem a bűntudatot, ami a szavakkal érkezik. Szeretem az apámat, de őszintének kell lennem, ki kell engednem az érzéseimet.
- Nem tudom, Louis – ráncolja a homlokát. – Nem hiszem, hogy ez ilyen volt. Nem hiszem, hogy mérges tudnék lenni valakire, aki meghalt, főleg a szülőmre.
- Nem nevelt fel vagy bármi. Elment, amikor kisfiú voltam – mondom neki. Tudta már ezt? Nem vagyok biztos benne. Annyira hozzá vagyok szokva, hogy Harryvel beszélek, aki mindent tud rólam, hogy néha elfelejtem, más emberek csak annyit tudnak, amennyit engedek nekik.
- Talán azért ment el, mert tudta, hogy az jobb lesz neked és anyukádnak? – próbál meg vigasztalni, de ez nem működik. Ettől csak ordítani akarok.
- Nem tudom – sóhajtok fel. – Csak ne beszéljünk erről többet – és nem is tesszük. Csendben maradunk, amíg megérkezünk anya házába, aztán megpróbálom figyelmen kívül hagyni a bosszúságot a hangjában, amikor leszid engem, amiért túl sokáig tartott megérkeznem.
- Szerencsére Karen itt van, hogy segítsen – feleli, miközben elsétálok mellette és belépek a konyhába.
Zayn kellemetlenül áll, bizonytalanul, hogy segítsen vagy sem, mielőtt anya a kezeibe ad egy doboz sós kekszet, kinyitva a tetején, majd egy üres tálcára mutat. Ken és Liam is munkára lett fogva, zöldségeket szeletelnek és elrendezik a gyümölcsöket anya legjobb tálaló tálcáin. Csak akkor használja őket, amikor le akarja nyűgözni az embereket.
- Ja, szerencsére – motyogom az orrom alatt.
Azt gondoltam, a tavaszi levegő segít lenyugtatni haragomat, de nem így történt. Anya konyhája túl kicsi, túl fülledt, és túlságosan kiöltözött nőkkel telik meg, hogy valamit bizonyítsanak.
- Levegőre van szükségem. Visszajövök, csak maradj itt – felelem Zaynnek, amikor anya végig siet a folyosón. Amennyire hálás vagyok, amiért egészen idáig vezetett, hogy vigasztaljon, nem tehetek róla, de neheztelek rá a beszélgetésünk miatt. Biztos vagyok benne, hogy amint kitisztítom a fejemet, máshogy fogom látni, de most csak egyedül akarok lenni.
A hátsó ajtó egy nyikorgással nyílik ki, mire szitkozódom magamra, remélve, hogy anya nem fog kirepülni a kertbe, hogy visszarángasson a házba. A nap csodát tett a vastag sárral, ami befedte az üvegház padlóját. Sötét, nedves foltok még mindig elfedik a hely felét, de szerencsére képes vagyok száraz helyet találni, ahol állhatok. Az utolsó dolog, amire szükségem van az az, hogy tönkretegyem ezt a cipőt, amit anya mindenek előtt nem is engedhetett meg magának, hogy megvegye.
Egy mozdulat kapja el a szememet, és elkezdek pánikolni, amíg Harry be nem jön a látókörömbe egy polc mögül. Szemei tiszták, és sötét karikák árnyékolják sápadt bőrét. A szokásos rózsás arcszín, Harry bőrének meleg barnulása eltűnt és gyenge, zavaros csontszín vette át a helyét.
- Bocs, nem tudtam, hogy itt vagy – kérek gyorsan bocsánatot, majd azonnal elkezdek hátrálni a kis helyiségből. – Elmegyek.
- Nem, semmi gond. Ez a te rejtekhelyed volt eredetileg – ajándékoz meg egy kis mosollyal, és még a legkisebb mosoly is tőle őszintébbnek érződik, mint a számtalan hamis, amit ma kaptam.
- Igaz, de amúgy is be kell mennem – nyúlok a hálós ajtó kilincséért, de Harry előre nyúl, hogy megállítson abban, hogy kinyissam. Elrántódom abban a pillanatban, hogy ujjai súrolják a karomat, ő pedig keményen beszívja a levegőt elutasításom miatt. Gyorsan összeszedi magát, majd elnyúl mellettem, hogy a kilincset fogja, megbizonyosodva, hogy ne tudjak elmenni.
- Mondd el, miért jöttél ki ide – követeli lágyan.
- Én csak… – küzdök a szavakért. A Zaynnel való beszélgetésem után elvesztettem a késztetést, hogy megbeszéljem az apám haláláról való szörnyű gondolataimat. – Semmiség.
- Louis, mondd el – elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, hazudok, én pedig elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, nem fogja hagyni, hogy elhagyjam ezt az üvegházat, amíg el nem mondom neki az igazat.
Szemeim átnéznek rá, és nem tehetek róla, de az új ingre fókuszálok, amit visel. Biztosan vett egyet kizárólag a temetésre, mert ismerem az összes ingét. A fekete ujj ki van gombolva a mandzsettánál, helyet csinálva a gipszének.
- Louis – erőlteti, elhúzva engem belső zavaromtól. A felső gomb az ingén nincs begombolva, a gallér meg ki van hajtva.
- Nem hiszem, hogy ezt kellene csinálnunk – teszek egy lépést el tőle.
- Csinálni mit? Csak tudni akarom, hogy mi elől rejtőzködsz.
Milyen egyszerű, mégis beugratós követelés. Túl sok dolog elől rejtőzködöm ahhoz, hogy megnevezzem azokat, és ő a legfontosabb egyik ilyen dolog. Meg akarom osztani az érzéseimet Harryvel, de csak túl könnyű visszacsúszni a rendszerünkbe, és nem vagyok hajlandó már ezeket a játékokat játszani. Nem bírok ki még egy kört. Ő nyert, én meg megtanulok rendben lenni ezzel.
- Te és én mindketten tudjuk, hogy nem hagyod el ezt az üvegházat, amíg el nem mondod, úgyhogy spórold meg nekünk az időt és energiát, és mondd el nekem – próbál meg viccelni, de látom a kétségbeesés felvillanását szemei mögött.
- Dühös vagyok – vallom be végre.
- Persze, hogy az vagy – bólint.
- Úgy értem, tényleg dühös, mármint ki vagyok akadva.
- Annak is kellene lenned – jelenti ki, mire átnézek rá.
- Annak kellene lennem?
- Rohadtul igen, annak kellene lenned. Én is dühös lennék – feleli. Nem hiszem, hogy érti, mit próbálok meg mondani.
- Mérges vagyok az apámra, Harry. Annyira mérges vagyok rá – tisztázom, majd várok a válaszára, hogy megváltozzon.
- Ahogy én is – ért egyet.
- Igen?
- Rohadtul igen. És neked is annak kellene lenned, minden jogod megvan, hogy dühös legyél a seggére. Akár halott, akár nem.
Nem tudom megállítani a nevetést, ami elhagyja az ajkaimat a komoly arckifejezésén, míg ilyen nevetséges szavakat mond.
- Nem gondolod, hogy helytelen, hogy még szomorú sem tudok lenni már, mert annyira átkozottul mérges vagyok rá, amiért megölte magát? – húzom alsó ajkamat a fogaim közé, majd megállok, mielőtt folytatom. – Ezt tette. Megölte magát, és még csak nem is gondolt arra, hogy ez hogyan fog hatni bárki másra. Tudom, hogy önző tőlem ezt mondani, de így érzek – tekintetem a piszkos padlóra fókuszál. Szégyellem magam, hogy kimondom ezeket a dolgokat, hogy komolyan gondolom őket, de sokkal jobban érzem magam most, hogy kint vannak ezek és körülöttünk lebegnek. Remélem, hogy itt maradnak a szavak, ebben az üvegházban, és remélem, hogy ha az apám odafent van valahol, nem hall engem.
- Hé – Harry ujjait az állam alá nyomja, aztán felemeli a fejemet. Nem rándulok el érintésétől, de hálás vagyok, amikor elveszi kezét. – Ne szégyelld, hogy így érzel. Tényleg megölte magát, ez pedig senkinek sem a hibája, csak a sajátja. Láttam, mennyire kibaszottul izgatott voltál, hogy visszajött az életedbe, és ő egy idióta, amiért eldobta ezt, hogy beszívjon – hangsúlya durva, de szavai pontosan azok, amiket hallanom kell most. – Ironikus, mi? Én beszélek, igaz? – hunyja le a szemeit, aztán lassan megrázza a fejét előre-hátra. Gyorsan elirányítom beszélgetésünket a kapcsolatunktól.
- Rosszul érzem magam, amiért így érzek. Nem akarok tiszteletlen lenni vele.
- Baszd meg ezt – int a köztünk lévő levegőben gipsz borította kezével. Meg van engedve, hogy úgy érezz, ahogy kurvára érezni akarsz, és szart se mondhat róla senki.
- Bárcsak mindenki így érezne – sóhajtok fel. Tudom, hogy a bizalom Harryben nem egészséges és lágyan kell lépkednem itt, de egyszerűen csak tudom, hogy ő az egyetlen, aki ténylegesen megért engem.
- Komolyan gondolom, Louis. Ne engedd, hogy azok közül a sznob faszok közül bárki is azt okozza, hogy rosszul érezd magad amiatt, ahogy érzel.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Bárcsak jobban hasonlítanék Harryre és nem érdekelne, hogy bárki mit gondol rólam, vagy más emberek hogyan éreznek, de nem tehetem. Csak nem ilyen vagyok. Együttérzek másokkal, még akkor is, amikor nem kellene, és szeretném azt gondolni, hogy végül ez a jellem nem lesz egy ilyen bukás nekem.
A néhány rövid perc alatt, amit az üvegházban töltöttem Harryvel, majdnem az összes haragom eltűnt. Nem vagyok biztos benne, mi vette át a helyét, de már nem érzem a düh égését, csak az állandó fájdalom égését, amiről tudom, hogy hosszú ideig a társam lesz mostantól.
- Louis! – hallatszik át a kerten anya hangja, mire Harry és én is megrezzenünk a félbeszakítástól.
- Nincs problémám azzal, hogy bármelyiküknek is elmondjam, őt is beleértve, hogy menjenek a picsába. Tudod ezt, ugye? – szemei az enyéimet keresik, én pedig bólintok. Tudom, hogy nincs problémája ezzel, és egy részem ki akarja őt engedni a kíváncsi emberek tömegére, akiknek nincs dolguk itt.
- Tudom – bólintok ismét. – Sajnálom, hogy így kitöltöttem a dühömet. Én csak… – a hálós ajtó kinyitódik, aztán anya lép be az üvegházba.
- Louis, kérlek, gyere be – feleli. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy elrejtse felém érzett haragját, de a látszata szétcsúszik, gyorsan.
- Én amúgy is épp indultam – néz Harry anya mérges arcáról az enyémre, mielőtt ellép mindkettőnk mellett.
Annak az emléke, ahogy anya meglátta őt a kollégiumi szobámban olyan sok hónappal ezelőtt, villan át az agyamon. Annyira dühös volt, Harry meg olyan legyőzöttnek nézett ki, amikor elmentem Natalie-val és anyával. Annyira ősinek érződnek azok a napok most, annyira egyszerűnek. Fogalmam sem volt, mi várt ránk, egyikünknek sem.
- Mit csinálsz itt egyébként? – kérdezi anyám, miközben követem őt át a kerten és fel a veranda lépcsőjén.
Nem az ő dolga, hogy mit csináltam. Nem értené meg önző érzéseimet, én pedig soha nem bíznék meg benne, hogy felfedjem neki azokat. Nem értené meg, miért beszéltem Harryvel, miután három napig elkerültem őt, semmit sem értene meg, amit elmondanék neki, mert ő nem ért meg engem.
Így ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésére, csendben maradok, és azt kívánom, bárcsak lett volna esélyem megkérdezni Harrytől, hogy ő mi elől jött elrejtőzni az üvegházamba.