Chapter 271

Helló! 😊

Bocsánat a késésért ismét, terveim szerint tegnap este érkeztem volna haza, de máshogy alakult a napom, úgyhogy csak ma jutottam haza. A fejezet nem meglepő módon fájdalmas hangulatú és sokkoló, főleg a végén. Elővigyázattal olvassátok, kérlek. A közepén van egy dőlt betűs rész, ott zárójelbe írtam egy kis magyarázatot, hogy jobban értsétek, miért teszi Harry azt, amit tesz, ez megint egy olyan eltérés az eredeti (Harry+Tessa) verziótól, ami muszáj volt. Rögtön megértitek, ha eljuttok oda, csak nem akarok lelőni semmit 😃 A végén olvashattok egy idézetet, ott zárójelbe írtam, hogy azt én fordítottam, nem hivatalos meg semmi, tehát lehetnek eltérések ahhoz képest. Találkozunk egy hét múlva, akkor megint egész hétvégés programom lesz, de megpróbálok időben jelentkezni. Ó, és már egy ideje túlléptük a 60.000 kattintást, csodásak vagytok! 💖

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 271

 
Harry szemszöge
- Haver! Kelj fel. Carla már majdnem itt van, te meg elfoglaltad az egyetlen fürdőszobát – cseng James hangja a fülembe, csupasz lábát pedig hozzáérinti az arcomhoz.
- Menj a picsába – nyögök fel, újra lehunyva a szemeimet. Ha meg tudnék mozdulni, eltörném a lábujjait.
- Styles, kurvára kelj fel. Lezuhanhatsz a kanapéra, de egy kibaszott óriás vagy, nekem meg pisilnem kell és legalább megpróbálnom fogat mosni – nyomja lábujjait a homlokomhoz, mire megpróbálok felülni. Olyan érzés a testem, mint egy zsák tégla, szemeim és torkom égnek. – Életben van! – kiált ki James.
- Fogd be a pofád – takarom el füleimet, aztán elsétálok mellette be a nappaliba. Üres sörös üvegeket és piros poharakat dobál egy szemeteszsákba egy félmeztelen Janine és egy túl lelkes Mark.
- Mennyire volt kényelmes a fürdőszoba padlón aludni? – kérdezi Mark cigarettával az ajkai között.
- Nagyon – forgatom a szemeimet, majd leülök a kanapéra.
- Kurvára szét voltál csapva. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor így ittál? – kérdezi.
- Nem tudom – dörzsölöm meg a halántékomat, Janine meg nekem ad egy poharat. Megrázom a fejemet, de ő közelebb nyomja.
- Ez csak víz.
- Jól vagyok – küldöm őt el. Nem akarok fasz lenni hozzá, de baszki, idegesítő.
- Annyira el voltál baszva, azt hittem, hogy… mi volt a neve, Louis? – szívem kalapál nevének említésétől. – Azt hittem, le fogja rombolni a lakást! Heves kis dolog volt.
Képek arról, ahogy Louis kiabált velem, a falhoz vágott egy üveget és elsétált tőlem, elárasztják az emlékezetemet. A szemeiben lévő fájdalom súlya még jobban a kanapéba nyom engem, és úgy érzem, megint rosszul leszek.
Ez a legjobb megoldás. Az.
- Kicsi? Nem mondanám, hogy kicsi volt – forgatja a szemeit Janine. Azonnal védekezem.
- Tudom, hogy nem a kinézetét sértegeted – válaszolom hűvösen az égető ösztön ellenére, hogy Janine arcába dobjam a pohár vizet. Ha Janine azt gondolja, hogy egy kicsit is olyan szép, mint Louis, akkor több kokaint szívott fel, mint azt gondoltam.
- Ő nem olyan vékony, mint én – feleli. Még egy megjegyzés Janine, és darabokra fogom szedni a magabiztosságodat…
- Tesó, ne vedd sértésnek, de az a csávó sokkal dögösebb volt nálad – mondja Mark a nővérének. – Valószínűleg Harry ezért ennyire szerelmeees – húzza el az utolsó szót.
- Szerelmes? Kérlek! Kirúgta a seggét innen tegnap este – nevet fel Janine, a kés pedig megfordul a gyomromban.
- Én nem… – be sem tudom fejezni a mondatot szilárd hanggal. – Ne hozzátok fel őt újra. Nem baszakodok itt – fenyegetem meg a testvéreket. Janine motyog valamit az orra alatt, Mark meg felkuncog, miközben kiürít egy hamutartót a kezében lévő szemeteszsákba.
A hátam mögött lévő díszpárnára fektetem fejemet, aztán lehunyom a szemeimet. Nem leszek képes józannak lenni, soha. Nem, ha azt akarom, hogy elmenjen ez a fájdalom, nem, ha itt kell ülnöm egy kibaszott üres mellkassal. Nyugtalan vagyok és türelmetlen, émelygek és kimerült vagyok, és ez a legrosszabb kurva kombináció.
- Húsz perc múlva itt lesz! – feleli James. Kinyitom a szemeimet és felöltözve látom őt meg, körbesétálva a kis nappaliban.
- Tudjuk. Fogd már be. Ezen megyünk keresztül havonta egyszer – gyújt meg egy jointot Janine, én pedig érte nyúlok abban a pillanatban, hogy kifújja a füstöt.
Öngyógyítást kell végrehajtanom, nincs más lehetőség egy olyan gyáva embernek, mint nekem, a sarokban álldogálva és rejtőzködve annak a fájdalmától, hogy az egész életem elszakadt tőlem.
Az első slukknál köhögök. A tüdőmnek nem hiányzott a száraz égés, attól, hogy túl sok füvet kényszerítek rá. A harmadik slukk után a fájdalom tompul, a zsibbadás veszi át az irányítást, nem teljesen, ahogy kellene, de kezdek odajutni.
- Azt is add ide – nyúlok az üvegért Janine kezeiben.
- Még dél sincs – feleli, rácsavarva a tetejét.
- Rohadtul nem kérdeztem, hogy mennyi az idő, a vodkát kértem – veszem ki a kezeiből, mire bosszúsan fújtat.
- Szóval akkor kirúgtak az egyetemről? – kérdezi Mark, köröket fújva a száját elhagyó füstből.
- Nem – baszki. – Nem tudom, még nem jutottam odáig – iszom egy kortyot az italból, köszöntve az égést, ahogy az leutazik üres testembe.
Kurvára nem tudom, mit fogok csinálni az egyetemmel, már csak egy félévem maradt a lediplomázásig. Már lemondtam a diplomázási csomagról és elutasítottam azt a rohadt ünnepséget. Egy lakásom is van az összes cuccommal benne, és egy autóm a Sea-Tac-nál parkolva.
- Janine, menj és bizonyosodj meg róla, hogy a mosogatóban nincsen edény – mondja Mark a testvérének.
- Nem, mindig rám marad, hogy elmosogassam a kurva edényeiteket…
- Veszek neked ebédet, tudom, hogy le vagy égve – mondja neki, úgy tűnik Janine-nek tetszik az ötlet, mert egyedül hagy minket a nappaliban. Hallom James-t csoszogni a hálószobájában, úgy hangzik, mintha újradekorálná a helyiséget.
- Mi van ezzel a Carla csajjal? – kérdezem Marktól.
- Ő James barátnője. Igazából tényleg menő, de egy kicsit sznob. Nem rosszindulatú, vagy bármi, csak ő nincs benne mindebbe a szarba – int körbe Mark kezeivel a szar lakásban. Az orvosira jár, és a szüleinek van pénze meg minden szar.
Felnevetek.
- Akkor mi a fene baja van, hogy James-szel van?
- Hallak titeket, faszok! – kiabál ki James a hálószobájából. Most már Mark is nevet, sokkal jobban, mint én.
- Nem tudom, de James kibaszott papucs, és minden alkalommal bepánikol, amikor a csaj látogatóba jön. Skóciában él, szóval egy hónapban csak egyszer jön ide, de ez van, amikor jön. James mindig megpróbálja lenyűgözni őt. Ezért iratkozott be az egyetemre, de már két tárgyból megbukott – nevet fel Mark James kárára.
- És ezért dugja meg a testvéredet folyton? – húzom fel a szemöldökömet. James sosem volt az egy-nő típusú férfi, az rohadt biztos.
- Egy hónapban csak egyszer látom Carlat, és hetek óta nem dugtam meg Janine-t! – védi meg magát James. – Most pedig hagyjátok abba, hogy ilyen szarokról beszéltek, mielőtt mindkettőtök seggét kirúgom!
- Rendben! Menj, és borotváld le a golyóidat, vagy valami – gúnyolódik vele Mark, aztán nekem adja a jointot.
- Nézd, én nem vagyok benne ebben az egész kapcsolat dráma baromságban, de nem hülyítesz be itt senkit ezzel az egész színészkedéssel – ütögeti meg a címkét a lábaim között pihenő vodkás üvegen.
- Ez nem színészkedés – csattanok fel.
- Persze-persze. Csak annyit értek ebből, hogy felbukkansz itt Londonban, miután távol voltál három évig, meg sem említve a srácot, akit magaddal hoztál – szemei az arcomról az üvegre vándorolnak, és a jointra. – És mértéktelenül iszol. Plusz, szerintem eltört a kezed.
- Semmi közöd hozzá. Mióta nem szarod le a mértéktelen ivást? Te mindennap csinálod – egyre jobban és jobban dühösebb vagyok Markra és a hirtelen jött szükségére, hogy bele kíváncsiskodjon a kibaszott életembe. Figyelmen kívül hagyom megjegyzését a kezemről. Az a szar gipszkartonfal nem törhette el a kezemet.
- Annyit ihatsz mértéktelenül, amennyit akarsz, ne legyél fasz. Nem emlékszem, hogy ilyen érzékeny lettél volna, kurvára könyörtelen voltál korábban.
- Nem vagyok érzékeny, csak a bolhából elefántot csinálsz. Az a csávó valami random srác az egyetememről Amerikában. Találkoztam vele és megdugtam őt, történet vége – iszom még egy kortyot a vodkából, hogy elfojtsam a baromságot, amit köpök. Mark még mindig nem néz ki meggyőzöttnek.
- Persze – forgatja a szemeit. Biztosan a testévétől örökölte ezt a bosszantó szokást.
- Nézd, amikor találkoztam vele, szűz volt, és megdugtam, hogy megnyerjek egy fogadást, ami kurva sok pénzt ért, szóval nem, nem vagyok érzékeny. Ő senki nekem.
A hányás ismét megemelkedik a torkomban, de ezúttal nem tudom lenyelni. Eltakarom a számat, majd figyelmen kívül hagyom Jamest, ahogy szitkozódik rám, amiért teljesen összehányom a fürdőszoba padlót.

Louis szemszöge
- Ez a dolog olyan, mint egy kis laptop – nyomok meg még egy gombot az új telefonomon. Ez több mint összezavaró, de nem sietek, hogy megtanuljam, hogyan irányítsam ezt. Már egy napja megvan, és semmit sem haladtam vele előre, kivéve azt, hogy megtanultam, hogyan kell vicces kis képeket küldeni Liamnek.
- Majd megmutatom, hogyan szerezd vissza a zenéidet, ezen a telefonon ez amúgy is könnyebb – feleli Liam mosolyogva, miközben az autópályára kanyarodik. Úton vagyunk vissza a plázából, ahol túl sok pénzt költöttem el egy hétre való ruhára.
Amennyire mindig visszautasítottam az új telefont, amikor régen ő nyaggatott, hogy vegyek újat, nagyon örülök, hogy megtettem most. Meglepően felfrissítőnek érződött újra kezdeni, nincsen névjegyzék, nincsenek képek, semmi. A pult mögött lévő nő ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem magammal a régi memóriakártyámat a biztonság kedvéért, ha úgy döntenék, hogy végül is meg akarom tartani az emlékeket. Beleegyeztem egy udvarias mosollyal, amikor nekem adta a kártyát, de abban a pillanatban, hogy elhagytuk a mobilboltot, a legközelebb lévő kukába dobtam azt.
Egy újrakezdés, ennek kell lennie. Nem az emlékezésnek, nem a képek képek utáni átgörgetésén, amiken ő van rajta. Nem tudom, hová menjek, mit tegyek következőnek, de azt tudom, hogy az olyasvalamibe való kapaszkodás, ami sosem volt az enyém, csak jobban fog fájni.
- Tudsz valamit arról, hogy van az apám? – kérdezem Liamtől ebéd közben.
- Ken betelefonált szombaton, és azt mondták, hogy beállítják a dolgokat Richardnak. Az első néhány nap lesz a legrosszabb – mondja nekem, átnyúlva az asztalon, hogy sültkrumplit lopjon el a tányéromról.
- Tudod, hogy mikor látogathatom őt meg? – ha mindenem, amim van csak egy néhány hónappal ezelőttig elidegenedett apa és Liam, mindkettőjükbe olyan szorosan akarok kapaszkodni, amennyire csak tudok.
- Nem tudom biztosra, de majd megkérdezem Kent, amikor visszaérünk a házba. Tudom, hogy csak egy napja, de szántál New Yorkra akár egy gondolatot?
- Igen, egy kicsit – vallom be.
Várok a döntéshozással, amíg beszélhetek Kimberlyvel és Christiannal személyesen. Hallottam Kim felől ma reggel, azt írta, hogy csütörtökön jönnek el Londonból. Még mindig próbálok rájönni, hogy lehet még csak kedd. Sokkal többnek érződik, mint két nap, mióta elhagytam Londont. Gondolataim elkalandoznak hozzá, és hogy mit csinál most… vagy hogy kivel van. Megérinti azt a lányt most? Megint az ő pólója van rajta?
Fájdalmat is okozott és szánalmasan meg is könnyebbültem, amikor egy piszkos, fekete pólót találtam a bőröndöm alján. Nem tudtam rávenni magamat, nem számít, hányszor próbáltam meg lesétálni a földszintre és kidobni Ken kukájába, nem tudtam megtenni. Helyette visszatettem a bőröndbe, és a ruháim alá temettem.
Ennyit az újrakezdésről, gúnyolódik velem tudatalattim. Figyelmen kívül hagyom, nem tudja, hogy ez milyen érzés. Hátradőlhet és élvezheti a show-t, míg széttörik az egész világom, én meg ott maradok egyedül, hogy szétválogassam a darabokat. Ezektől a gondolatoktól sehová sem fogok jutni. Az, hogy sajnálatot érezzek magam iránt, csak rosszabbá teszi ezt.
- Hajlok New York felé, de szükségem van még egy kis időre, hogy eldöntsem – mondom Liamnek.
- Jó – mosolya ragályos. – Másfél hét múlva mennénk el, szóval majd le kell adnod az óráidat a WSU-n erre a félévre. Soha nem gondoltam, hogy az, hogy bárki szünetelteti az egyetemet, jó dolog lenne, de tényleg úgy hiszem, neked jó lenne, ha kiveszel egy félévet.
- Nagyon remélem – sóhajtok fel, kétségbeesetten akarva, hogy teljen az idő. Egy perc, egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, bármennyi idő, ami eltelik, csak jó dolog lehet nekem ennél a pontnál.
És ez így is történik, az idő telik, én pedig azon találom magamat, hogy azzal együtt mozgok én is. A probléma az, hogy még nem döntöttem el, hogy ez jó dolog vagy sem.

Harry szemszöge
Kinyitom a lakás bejárati ajtaját, és meglepődöm, amikor az összes villanyt égve találom. Louis általában nem kapcsolja fel őket egyszerre, állandóan fennakad a villanyszámlánkon.
- Lou, itthon vagyok. A szobában vagy? – szólok neki. Érzem a vacsorát a sütőben és lágy zenét hallok a kis lakásban.
Az irattartómat és kulcsaimat az asztalra dobom, aztán elindulok megkeresni őt. A hálószoba ajtó meg van repedve, hangok szűrődnek át a nyíláson, majd kinyitom azt abban a pillanatban, hogy meghallom a hangját.
- Mi a fasz?! – üvöltöm, hangom végig morajlik a kis hálószobában.
- Harry? Mit keresel te itt? – visítja Louis, felhúzva az ágytakarót, hogy eltakarja csupasz testét.
- Mit keresek én itt? Mit keres ő itt? – fordulok Zaynhez. Ő kimászik az ágyból, hogy felvegye az alsónadrágját, míg Louis továbbra is úgy kiabál rám, mintha én lennék az, aki mással dug az ágyunkban.
- Nem jöhetsz folyamatosan ide, Harry! Ez már a harmadik alkalom ebben a hónapban – sóhajt fel, halkabbra véve hangját. – Megint iszol? – aggodalom fűződik a kérdésbe. Zayn átmegy az ágyon és védekezően Louis elé áll.
Nem…
- Te? Te… te és ő? – fuldoklom. Ő ismét felsóhajt, szorosabbra véve a takarót maga körül.
- Harry, már annyiszor átmentünk ezen. Te nem itt laksz. Már több mint két éve nem itt laksz – szemei Zayn arcát keresik komfortért, mire térdre rogyok kettejük előtt. Louis halkan zokog, én pedig egy kezet érzek a vállamon.
- Sajnálom, de menned kell. Felzaklatod őt – Zayn hangja lágy, miközben gúnyolódik velem. Lábra állok és szembenézek Louis-val.
- Nem csinálhatod ezt velem – könyörgök neki.
- Te csináltad ezt magadnak – feleli, majd kezeim a nyaka felé vándorolnak. – Sajnálom, Harry, de te csináltad ezt – dörzsöli a karjait Zayn, hogy megnyugtassa őt, mire düh hasít végig rajtam.
- Ha hozzáérsz, megöllek. Nem úgy lesz, mint legutóbb – fenyegetőzik Zayn. Legutóbb? Kezeim finom bőréhez nyúlnak Louis nyakán, mire szemei kitágulnak.
- Harry, kérlek („Terhes vagyok” - a Harry+Tessa verzióban) – könyörgése fuldoklásként jön ki, miközben kezeimet szorosabbra veszem nyaka körül. Vér fut a bőre alatt és megkarmolja karomat, megpróbálva megállítani engem.
Erősebben szorítom.
- Harry!! – Mark arca az első dolog, amit meglátok, amikor kinyílnak szemeim. Felemelkedek a kanapéról, aztán pánikolva a padlóra esek. Louis… én meg… – Pokoli álmod volt, ember – rázza meg rám a fejét Mark. – Jól vagy? Át vagy ázva.
Pislogok néhányszor, majd kezeimmel beletúrok izzadság áztatta hajamba. A kezem megöl, azt gondoltam, a zúzódás enyhülni fog mostanra, de ez nem történt meg.
- Jól vagy? – kérdezi ismét.
- Én… – ki kell jutnom innen. El kell mennem valahova vagy csinálnom kell valamit. Vérvörös arcának képe az emlékezetembe égett.
- Vedd be ezt és aludj vissza, hajnali négy óra van – csavarja le egy gyógyszeres doboz tetejét, aztán egy darabot dob izzadt tenyerembe.
Bólintok, képtelen vagyok megszólalni, még akkor sem, ha akarnék. Szárazon lenyelem a pirulát, majd visszafekszem a kanapéra. Mark újra eltűnik a hálószobájában, én pedig előveszem telefonomat a zsebemből és megnézem a képét. Mielőtt megállíthatnám magamat, megnyomom ujjammal a hívógombot. Tudom, hogy nem kellene felhívnom őt, de ha csak egyszer meghallom a hangját, békésen fogok aludni.
- Hívását nem lehet befejezni, a hívott… – szólal meg a robot hang a vonalban. Leellenőrzöm a képernyőmet, és megpróbálom újra. Ugyanaz az üzenet. Újra és újra.
Nem változtathatta meg a telefonszámát, nem tenné ezt.
- Hívását nem lehet… – hallom tizedik alkalommal.
Louis megváltoztatta a telefonszámát. Megváltoztatta a telefonszámát, hogy megbizonyosodjon róla, hogy ne tudjam elérni őt.
Amikor újra elalszom, mást álmodok. Ugyanúgy kezdődik, hazamegyek abba a lakásba, de ezúttal senki sincs otthon.

…

- Még mindig nem engedted meg, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem vasárnap – hajol hozzám Janine, fejét a vállamon pihentetve. Elmozdulok tőle, de ő csak közelebb jön.
- Jól vagyok – állítom őt le századjára az elmúlt négy napban. Tényleg még csak négy napja?
Baszki. Gyorsabban kell telnie az időnek, vagy nem tudom, hogy túlélem-e.
- El kell lazulnod. Ebben segíthetek – vándorolnak le ujjai csupasz hátamon. Napok óta nem zuhanyoztam vagy vettem fel pólót. Nem tudtam rávenni magamat arra, hogy visszavegyem azt a rohadt dolgot, miután Janine-en volt. Olyan illata volt, mint neki, nem, mint Louis-nak.
Kibaszott Louis. Meg fogok őrülni. Érzem az instabil pántok további húzódását, készen arra, hogy teljesen elpattanjanak.
- Kell egy ital – mondom Janine-nek.
Ez történik minden alkalommal, amikor kijózanodok, ő kúszik be a fejembe. A rémálom, ami tegnap este kínzott, még mindig kísért engem. Soha nem bántanám őt, fizikailag nem. Szeretem őt. Szerettem őt. Baszki, még mindig szeretem őt és mindig is fogom, de szart se tehetek már. Inkább nem harcolok életem minden napján, hogy tökéletes legyek neki. Nem az vagyok, amire szüksége van, és soha nem is leszek az.
- Siess – szólok Janine-re.
- Mit gondolsz, ki a fenéhez beszélsz? Ha seggfej leszel, legalább megfizethetnéd – áll lábra, majd elveszi az üveg italt az asztalról.
Azóta nem hagytam el ezt a lakást, hogy megérkeztem, még arra sem, hogy lesétáljak és váltás ruhát hozzak fel a bérelt autómból.
- Még mindig azt mondom, hogy eltört a kezed. Carla tudja, hogy miről beszél. Csak el kellene menned a klinikára – szakítja félbe gondolataimat James.
- Nem, jól vagyok – szorítom ökölbe a kezemet és behajlítom ujjaimat. Megrándulok és szitkozódom a fájdalom miatt. Tudom, hogy el van törve, csak szart se akarok csinálni ezzel kapcsolatban. Öngyógyítást csinálok most már négy napja, még néhány nem fog fájni.
- Soha nem fog meggyógyulni, ha nem teszed meg. Csak intézd el gyorsan, aztán amikor visszaérsz, kiihatod azt az üveget egymagad – erősködik James. Hiányzik a seggfej James. Az a James, aki megdugna egy csajt és megmutatná a felvételt a csaj barátjának egy órával később. Ez az egészségemért aggódó James kurvára idegesítő.
- Igen, Harry, igaza van – Janine-nek közbe kell szólnia.
- Rendben! Baszki – morgom.
Megfogom a kulcsaimat és a telefonomat, majd elhagyom a lakást. Kiveszek egy pólót a hátsóülésről és felkapom, mielőtt elindulok a kórházba.

A várószoba túl sok zajongó gyerekkel van tömve, én pedig az egyetlen üres helyen ragadok egy nyafogó hajléktan férfi mellett, akinek átmentek a lábán.
- Milyen régóta vár? – kérdezem a férfit.
Szemét szaga van, de szart se szólhatok, mert valószínűleg az én szagom rosszabb az övénél ennél a pontnál. Egy módon Richardra emlékeztet, és azon találom magam, hogy elgondolkozom rajta, hogy van a rehabon.
Louis apja a rehabon van, én meg itt fullasztom bele magamat az italba és homályosítom el az agyamat túlzott mennyiségű marihuánával és az alkalmi gyógyszerrel Marktól.
- Két órája – válaszolja. Nagyszerű.
- Kurva élet – motyogom magamnak, aztán a falra bámulok. Tudhattam volna, hogy ne jöjjek ide este nyolckor.
Harminc perccel később szólítják hajléktalan társaságom nevét, én pedig megkönnyebbülök, hogy végre képes vagyok az orromon keresztül lélegezni.
- A menyasszonyom vajúdik – jelenti be egy férfi, ahogy belép az előtérbe. Egy ing van rajta és furcsán ismerősnek néz ki.
Amikor egy kicsi és terhes barna hajú nő lép ki mögüle, lejjebb csúszok a műanyag széken. Persze, hogy ez történik. Én ivászatban vagyok éppen, megnézetem a törött kezemet, míg ő vajúdik.
- Tudna segíteni? Szüksége van egy tolószékre! Húsz perccel ezelőtt elfolyt a magzatvize és csak öt percesek az összehúzódásai! – feleli oda-vissza járkálva. Diana felnevet, kezét a vőlegényéé köré fonja.
- Tudok járni, jól vagyok. Semmi gond – magyarázza a nővérnek, hogy a vőlegénye, Elijah jobban be van pánikolva, mint az szükséges. Felnevetek a helyemről, mire rám néz és meglátja, hogy őket bámulom. – Harry! Micsoda véletlen! – mosolyodik el húsz lépésnyire tőlem.
- Helló – nézek mindenhova, csak a vőlegénye arcára nem.
- Remélem, jól vagy. Nemrég találkoztam a te Louis-dal a minap. Ő itt van veled? – kutatja át az előteret Diana. Nem kellene neki fájdalmában ordítoznia vagy valami?
- Nem, ő, uhm… – kezdek el kitalálni egy magyarázatot.
- Készen vagyunk – lép el egy nővér a pult mögül, majd végigvezeti Dianát és Elijah-ot a folyosón.
- Jó volt látni téged! – kiáltja nekem Diana, integetve búcsúzóul.
Ez biztosan valami beteg vicc odafentről. Nem tehetek róla, de egy kicsit boldog vagyok a lány miatt, nem tettem teljesen tönkre az életét… Itt van mosolyogva és őrülten szerelmesen, készen arra, hogy megszülessen az első gyereke, míg én egyedül ülök a zsúfolt váróban.
Karma végre felzárkózott hozzám.

Louis szemszöge
- Köszönöm, hogy követtél ide, csak le akartam tenni az autót és összeszedni az utolsó dolgaimat – mondom Liamnek autója utasülés felőli ablakán keresztül.
Összeütközésbe kerültem, amikor arról lett szó, hol hagyjam az autóját. Nem akartam otthagyni Ken házánál parkolva, mert féltem, hogy Har… ő mit fog mondani vagy tenni, amikor végül felbukkan, hogy elmenjen érte. Több értelme van annak, hogy a parkolóban tegyem le a lakásnál, ez tényleg egy jó és jól őrzött terület, és nem hiszem, hogy bárki szórakozna vele anélkül, hogy el ne kapnák.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy felmenjek oda veled? Segíthetnék lehozni a cuccokat – ajánlja Liam.
- Nem, egyedül megyek. Amúgy is csak néhány dolgom van. Csak egy forduló lesz, de azért köszönöm.
Amikor besétálok az előtérbe, megpróbálom nem engedi a régi emlékeknek, hogy elárasszák a fejemet. Semmire sem gondolok, üres fehér terek és fehér virágok és fehér szőnyeg és fehér falak. Semmi gondolat róla. Csak fehér terek és virágok és falak, nem ő.
Bár a fejemnek más terve van számomra, így lassan a fehér falak bekenődnek feketével, a szőnyeg bepiszkolódik fekete festékkel, a virágok elrohadnak fekete hulladéklevelekké és elmállanak.
Csak azért vagyok itt, hogy összeszedjek néhány dolgot, csak egy doboznyi ruhát és egy mappát az iskolából, ennyi. Bemegyek és kijövök öt perc alatt. Öt perc nem elég hosszú idő ahhoz, hogy újra beragadjak a sötétségbe.
Már négy napja most már, és egyre erősebb vagyok. Egyre könnyebb lélegezni minden egyes másodperccel, ami nélkül telik el. Visszajönni ide, erre a helyre végződhet egy szörnyű robbanásként a fejlődésemnek, de le kell tudnom ezt, ha tovább akarok lépni és soha vissza nem nézni.
New Yorkba megyek.
Kiveszek egy félévet és megismerem a várost, ami az otthonom lesz, legalábbis néhány évig. Amint ott leszek, nem fogok elmenni, amíg le nem diplomázok az egyetemen. Még egy átiratkozás a másolataimon csak rossz színben tüntet fel, szóval egy helyen kell maradnom, amíg végzek, az a hely pedig New York City lesz.
Anya nem lesz boldog a költözés miatt, de ez nem rajta áll. Ez rajtam áll, én pedig végre olyan döntéseket hozok, melyek a szükségeimen és a jövőmön alapulnak egyedül. Apa befejezi a rehab programját, mire beilleszkedek, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretne majd eljönni meglátogatni engem és Liamet New York Cityben.
Elkezdek pánikolni csak annak a felkészülésnek a hiányára gondolva, amit ezzel a költözéssel kapcsolatban tettem, de Liam segíteni fog nekem elrendezni az összes részletet, és az elmúlt két napot azzal töltöttük, hogy ösztöndíjra és ösztöndíjra jelentkeztünk. Ken megírta és elküldte az ajánlólevelet, Karen pedig segített nekem részmunkaidős állásokat keresni a neten. Sophia is mindennap átjött, elárulva nekem a legjobb helyeket a városban és figyelmeztetett arra, hogy mik annak a veszélyei, ha ilyen nagy városban él az ember. Elég édes volt ahhoz, hogy felajánlja, beszél a főnökével arról, hogy segítsen nekem munkát találni hoszteszként abban az étteremben, ahol Sophia fog dolgozni.
Ken, Karen és Liam javasolták, hogy egyszerűen menjek át az új Vance könyvkiadó ágazathoz, ami a következő néhány hónapban fog megnyílni, de elhessegettem. Még mindig nem beszéltem Kimberlyvel a költözésemről, de olyan sok minden történik most velük, és nemrég jöttek vissza Londonból. Alig hallottam felőle, csak egy-egy üzenetet küldött néha, de biztosított róla, hogy fel fog hívni, amint leülepedett minden.
Beteszem a kulcsot a zárba, majd belépek a lakásba. Utálatom a helyiség felé megnőtt az utolsó alkalom óta, mióta itt voltam, és nehéz elhinnem, hogy valaha is annyira imádtam ezt a helyet. Ég a villany a nappaliban, Harry biztosan úgy hagyta, mielőtt elment, hogy találkozzon velem Seattle-ben. Nem tűnik lehetségesnek, hogy csak egy héttel ezelőtt ő még itt volt.
Az idő trükkös, amikor a pokolban vagy.
Egyenesen a hálószobába sétálok és a szekrényhez, hogy kivegyem a mappát, amiért jöttem. Nincs ok arra, hogy tovább húzzam ezt a szükségesnél. A dosszié nincs a polcon, ahogy emlékeztem, hogy ott van, így át kell néznem az ő munkáit. Valószínűleg benyomta a mappát a szekrénybe, miközben megpróbálta kitakarítani a rendetlen szobát.
Az a régi cipős doboz még mindig a polcon van, kíváncsiságom pedig eluralkodik rajtam. Érte nyúlok, kiveszem, aztán törökülésben ülök le a padlóra. Leemelem a tetejét és oldalra teszem azt. A doboz tele van oldalakkal oldalak után az ő kézírásával rajta random sorokban, elfedve az oldalak elejét és hátulját. Észreveszem, hogy néhány oldal le van gépelve, és úgy döntök azok közül olvasok el egyet.
„Átszúrod a lelkemet. Félig gyötrelem vagyok, félig remény. Mondd, hogy nem vagyok túlságosan is késésben, hogy az ilyen drága érzések nem tűntek el örökre. Újra felajánlom magamat neked egy szívvel, mely még jobban a tiéd, mint amikor majdnem összetörted, nyolc és fél évvel ezelőtt. Ne merd azt mondani, hogy a férfi hamarabb felejt, mint te, hogy a szerelme korábban hal meg. Senkit sem szerettem, csak téged.”        (saját fordítás, nem az eredeti)
Azonnal felismerem az Austen idézetet. Átolvasok néhány oldalt, felismerve idézetet idézet után, hazugságot hazugság után, így helyette az egyik kézzel írt oldalért nyúlok.
„Azon a napon, az ötödiken volt az, amikor a súly megjelent a mellkasomon. Egy állandó emlékeztető arról, hogy mit tettem, és leginkább mit veszítettem. Fel kellett volna hívnom őt azon a napon, miközben a képeit bámultam. Ő nézte az én képeimet? A mai napig csak egy van neki, ironikus, hogy azon találom magam, bárcsak megengedtem volna neki, hogy többet csináljon. Az ötödik nap volt az, amikor a telefonomat a falhoz vágtam, abban a reményben, hogy összetöröm, de csak megrepedt a képernyője. Az ötödik nap volt az, amikor kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak felhívna. Ha felhívna, rendben lenne, minden rendben lenne. Mindketten bocsánatot kérnénk, én pedig hazamennék.”
Ahogy másodjára olvasom el a bekezdést, szemeim azzal fenyegetőznek, hogy kicsordulnak a könnyeim.
Miért kínzom magamat azzal, hogy ezt olvasom? Biztosan régen írta ezt, rögtön miután visszatért Londonból legutóbb. Teljesen meggondolta magát és semmit sem akar velem, és végre rendben vagyok ezzel. Annak kell lennem. Még egy fejezetet elolvasok, aztán visszateszem a tetejét a dobozra, csak még egyet, ígérem meg magamnak.
„A hatodik nap dagadt és véreres szemekkel ébredtem fel. Nem tudtam elhinni, hogy hogy összetörtem az előző este. A mellkasomon lévő súly nagyobb lett, és alig láttam egyenesen. Miért vagyok ilyen elbaszott? Miért bántam vele továbbra is szarul? Ő az első ember, aki valaha is képes volt arra, hogy lásson, belém lásson, az igazi énemet, én pedig szarul bántam vele. Őt hibáztatom mindenért, amikor a valóságban én voltam az. Mindig én voltam, még akkor is, amikor nem csináltam semmi rosszat, akkor is elrontottam. Goromba voltam hozzá, amikor megpróbált velem dolgokról beszélni, kiabáltam vele, amikor rám szólt a hülyeségeimért, és újra meg újra hazudtam neki. Ő mindenért megbocsátott nekem, mindig. Mindig számíthattam erre, és talán ez az, amiért úgy kezeltem őt, ahogy tettem, mert tudtam, hogy megtehetem. A hatodik napon összetörtem a telefonomat a csizmámmal.”
Ennyi. Nem tudom tovább olvasni anélkül, hogy össze ne törne minden csepp erőm, amit felépítettem, mióta otthagytam őt Londonban. Visszadobom az oldalakat a dobozba és rácsapom a tetejét. Hívatlan könnyek folynak ki áruló szemeimből, és nem tudok elég gyorsan kijutni innen. Inkább felhívnám az adminisztrációs irodát és újra kinyomtattatnám az összes papíromat, mint hogy még egy percet ebben a lakásban töltsek.
A cipősdobozt a szekrény padlóján hagyom, aztán gyorsan benézek még a fürdőszobába, mielőtt lemegyek a földszintre és szembe nézek Liammel. Kinyitom az ajtót, majd felkapcsolom a villanyt, felkiáltva meglepetésemben, amikor lábam hozzáér valamihez. Valakihez. Vérem jéggé válik, és megpróbálok a fürdőszoba padlóján lévő testre fókuszálni. Ez nem történik meg. Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy ő legyen…
Nem az a fiú fekszik mozdulatlanul a padlón a lábaimnál, aki elhagyott, hanem az apám, egy injekciós tű lóg ki a karjából és nincs semmi szín az arcában.