Chapter 270

Helló! 😊

Az előző hét boldog olvasnivalója után sajnos erről a fejezetről nem tudok túl sok jót elmondani. Bár gondolom, ezen nem lepődtök már meg. Az elején van szó egy újfajta marihuánáról, ott zárójelbe írtam, hogy pontosan milyenről, bár nem hiszem, hogy ez túl sok embert érdekelne 😃 Sok új hír van a részben, főleg a vége felé, szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményetek, én örültem ezeknek, mikor először olvastam. A fejezetek pedig vagy ilyen tájban, péntek este valamikor érkeznek, vagy szombaton, ha pénteken nem lenne időm rá a gyakorlatom miatt. Találkozunk egy hét múlva 😊

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 270

Harry szemszöge
- Nem tudom elhinni, hogy az összes ruhámat elvesztettem az egykezes pókerben! – jön be a konyhába bukdácsolva Janine, cigaretta az egyik kezében, egy piros pohár a másikban.
- Nos, felvehetnél valamit most – mondja neki egy ismeretlen barna hajú lány.
- Rendben vagyok, tényleg – vág vissza Janine a lánynak. Olyan gonoszak a nők.
Beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, Janine félmeztelen, vagyis félmeztelen és teljesen meztelen, kivéve egy kis madzagot, ami feltételezem, elmehetne tangának egy jó napon.
Nem igazán értek most sokat semmiből. A füst a túl sok cigitől, a számtalan joint és vízipipa ütése átalakította ezt a lakást a rémségek házává. Meztelen csajok, kokain és alkohol áramlik bőséggel. Mindenki gondtalanul viselkedik, éppen ahogy én akarok lenni. Nekem is arra van szükségem, hogy gondtalan legyek. Ki kell vernem az arcát a kibaszott fejemből.
Amikor Janine-re nézek ismét, egy mezt húz át a fején.
- Boldog vagy? – forgatja szemeit a barna lányra, a legdrámaibb módon hátra dobva a haját.
Janine túl gyorsan fordul meg, lábfeje megüti az asztallábát a konyhában. Előre botladozik nekem ütközve, mire italom ráborul teljesen a mezre, amit kevesebb mint egy perccel ezelőtt vett fel.
- A fenébe, Styles! – panaszkodik, levéve a mezt és engedve, hogy ismét fedetlen legyen a mellkasa. Nem mintha nem szarná le, hogy meztelen legyen egy emberekkel teli ház előtt, de a barna hajú lány fújtat bosszúsággal és kiviharzik a konyhából, megbizonyosodva róla, hogy magával vigyen egy üveg tequilát is.
- Mi a problémája? – fordul James Janine-hez.
- Nem kedvel, mert dugtam a pasijával, vagyis expasijával – mosolyodik el. Ez egy büszke mosoly. – Add nekem a pólódat – nyújtja ki a kezét Janine James-nek, aki megrázza a fejét.
- Kizárt, Carla itt lesz reggel, és a golyóimnál fogva fog fellógatni, ha meglátja, hogy megint a szarjaimat hordod – emeli fel a kezeit, aztán elhagyja a konyhát.
- Add ide a pulóveredet – fordul felém. Megrázom a fejemet, elutasítva őt. – Ne már, hideg van és nincs semmi ruhám – rázza meg alig létező mellkasát nekem, hogy bebizonyítsa igazát.
- Mi volt rajtad akkor itt? – húzom fel a szemöldökömet Mark testvérére.
- Valaki elrejtette a ruháimat. Valószínűleg az a kurva volt – fonja össze vékony karját mellkasa előtt. – Ne már, a tesóm a másik szobában van. Csak add nekem a pulóveredet, amúgy is van alatta egy póló
- A tesód már sokszor látott téged meztelenül, biztos vagyok benne – hunyom le a szemeimet, és engedem, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, élvezve a marihuána erős ízét a nyelvemet.
- Haha. Most pedig add ide a pólódat, és megosztom veled a jó cuccot. Marknak van valami új marihuánája (dro), amit nemrég szerzett, és jobb, mint az szar – veszi ki ujjaim közül a jointot, majd beleszív.
- Rendben. Baszki, idegesítő vagy – morgom, aztán leveszem a pulóveremet. Ezt nem adom neki oda, helyette felé dobom a fekete pólót. Louis mindig imádja, ahogy kinézek a nagyméretű pulóverben, minden alkalommal megdicsér, amikor ez van rajtam. Baszki. Majdnem sikerült nem rá gondolnom. Baszki, baszki, baszki.
Néhány perccel később Janine ismét csatlakozik hozzám a konyhában. Pólóm úgy lóg rajta, mint egy rohadt függöny. Ő nem tölti meg úgy, ahogy Louis…
- Siess – sürgetem. Ki kell törölnöm a nevét a fejemből.
- Sietek. Már be is van tekerve, tessék – helyezi a drogot a kezembe, aztán felemeli magát a pultra mögém.
- Styles! Add nekem a rohadt vodkát, készítenem kell egy italt az új barátomnak itt, Bambinak – feleli Mark, miközben besétál a konyhába.
- Istenem, olyan idegesítő. Emlékszel, amikor betörtetek abba az italboltba? – kérdezi Janine a fülebe beszélve. Lábait megszorítja a derekam körül, de nem érdekel eléggé ahhoz, hogy újra lerázzam azokat. Már így is megkapta a rohadt pólómat.
Ahelyett, hogy küzdök vele, elmosolyodom annak az emlékén, ahogy megpróbáltuk megelőzni a rendőrséget. Janine nevetése eltűnik a körülöttem lévő üres térben, minden eltűnik és mozgolódik és Louis-ra fókuszál. Miért… hogyan?
- Mi… te mit… – ügyetlenkedek a szavakkal. Janine mondta nekem, hogy ez a fű jó cucc, de a fenébe is, nem gondoltam, hogy úgy értette, hallucinációt okozóan jó.
- Ti ismeritek egymást? – feleli Mark a füstfelhőn keresztül. Ő tényleg itt van. Louis itt, ebben a lakásban. Honnan a faszból tudta, hogy hol vagyok?
Louis közelebb lép. Honnan tudhatta, hogy hogyan kell idejutni? Az ujjaim között lévő joint nehéznek érződik, ahogy Louis szemei ráfókuszálnak. Janine visszaveszi tőlem, Louis szemei pedig Janine-re vándorolnak.
- Ezt igennek veszem – nevet fel Mark, aztán elveszi az üveg italt a kezemből.
Mondani akarok valamit Louis-nak, de mit is mondhatnék? Már elköszöntem, a saját módomon, most pedig itt van, én meg részeg vagyok és be vagyok tépve, és senkivel sem akarok beszélni. Nem akarom a listányi szarságot hallani, amit rosszul csináltam és még mindig rosszul csinálom.
Annak, hogy így lát engem, a tömeggel, amibe tartozom, meg kellene adnia neki a lökést, hogy hazamenjen és soha ne jöjjön vissza.
Hallgatásom és Janine jelenléte a hátamnál működik abban, hogy rávegye, menjen el. Eltűnik a konyhából éppen olyan gyorsan, ahogyan megérkezett. A természetes ösztönöm az, hogy utána menjek, hogy megbizonyosodjak róla, jól van, és elmondjam neki, sajnálom, de nem adom be a derekamat. Idővel ezek az ösztönök el fognak menni, muszáj nekik.
- Ki a fene volt ez? – fordul hozzám Mark.
Nem igazán tudom, hogy mit mondjak neki, még azt sem tudom, mit mondjak magamnak. Szerintem eltelik néhány perc, vagy talán kevesebb, rohadtul fogalmam sincs, de Mark folyamatosan ugyanazt a kurva kérdést teszi fel újra és újra.
- Haver, mondd el nekünk, ki volt az az őrült csávó! – kéri ismét.
- Senki, ember. Ő csak valami random… – kezdek el válaszolni neki, amikor Louis ismét beviharzik a konyhába. Az Isten verje meg.
Alig látok tisztán, annyira be vagyok szívva. Kitépi az üveg vodkát a kezemből, aztán a falhoz vágja, mielőtt megállíthatnám őt.
- Mi a fasz, Bambi? – kiáltja Mark.
El kellene mondanom Marknak, hogy ne hívja már Louis-t így, de tudom, hogy ez semmin sem változtat, és komolyan, ez egy elég ötletes becenév. Ő tényleg olyan, mint egy kis szarvas, félénk és édes és naiv. Beigazolódik ez a becenév, ahogy egyedül áll az oroszlánok körében.
- A nevem Louis! – kiabálja, én lehunyom szemeimet, megpróbálva átbeszélni magamat a marihuána és ital fátylán, ami lelassította és beszennyezte fejemet.
- Nem kellett volna eltörnöd a vodkát! – mondja neki Mark. Tudom, hogy le se szarhatná kevésbé a rendetlenséget, csak a vodka érdekli. Legalább még tíz üveg vodka van a pult és a mélyhűtő között.
- A legjobbtól tanultam, hogyan kell üvegeket a falhoz vágni – vet Louis haragos pillantást rám. Szavai mardosnak, de csak töredékesen. A részegségnek annak a pontjára jutottam, amikor majdnem érinthetetlen vagyok. Még néhány korty, még néhány slukk, és semmi sem fog hatni rám.
- Nem mondtad nekem, hogy most barátod van – mossa össze a szavakat Janine a fülemben. Tudom, hogy Louis biztosan azt gondolja, valami van itt, de meg sem próbálom tisztázni. Azt gondol, amit akar, ez segíteni fog neki a végén.
- Nem is Styles lenne, ha nem hozna egy segg őrült amerikai csávót a lakásomba, aki üvegeket dobál meg minden szar – nézi Mark Louis-t, egyértelműen érdekli őt.
- Ne – lépek kettejük felé. Nem tudom, hogy arra figyelmeztetem-e őt, hogy ne hívja Louis-t őrültnek, vagy arra figyelmeztetem őt, hogy ne menjen Louis közelébe.
- Ki ez a srác? – kérdezi Mark kibaszott ezredik alkalommal.
- Már elmondtam neked – nézek Markra, aztán vissza Janine-re. Louis légzése visszhangzik a helyiségben és az elbaszott fejemben. Közel van ahhoz, hogy megőrüljön, nekem meg csak arra van szükségem, hogy kurvára elmenjen. Látom a haragot a szemeiben, és tudom, hogy robbanásra készülődik.
- Mi a fene bajod van? Azt hiszed, hogy nyomoroghatsz itt és füvet szívhatsz naphosszat, hogy elfelejtsd a problémáidat? – kiabál velem. Louis nem ad esélyt arra, hogy válaszoljak, mielőtt folytatja. – Annyira önző vagy! Azt hiszed, az, hogy ellöksz engem és bezárkózol, az jó nekem? Rohadt jól tudod, hogy megy ez mostanra már! Nem bírod ki nélkülem, boldogtalan leszel, ahogy én is. Semmi jót nem csinálsz nekem azzal, hogy megbántasz, mégis így talállak téged?
Természetesen tudom, hogy mit mond, de abból semmi sem számít. Nyomorúságos szerelmi kampány, nekem meg itt van egy lakásnyi magányos lélek, akikkel elihatom a fájdalmat.
- Nem tudod, hogy egyáltalán miről beszélsz – köpöm a szavakat. El kell tűnnie innen, és abba kell hagynia azt, hogy megpróbáljon meggyőzni engem arról, hogy vele maradjak. Pontosan ezért hagytam ott a kulcsot és a jegyet egy szó nélkül, hogy elkerüljem a rendes elköszönést.
- Nem? – repülnek kezei a levegőbe. – A kibaszott pólód van rajta! – Louis ismét ordít, Janine-nek pedig végre leesik és leugrik a pultról, hátán a pólóval.
- Miért vagy egyáltalán itt? – kérdezem tőle. Elveszett a gondolataiban, valószínűleg még mindig megpróbál okokat kitalálni, hogy miért kellene elmennem vele.
- Mi, azt gondoltad, engedem, hogy megúszd azzal, hogy gyáva vagy?
Igen, azt.
- Adok neked egy utolsó esélyt, hogy elgyere velem most és hazamenjünk, de ha ezen az ajtón nélküled sétálok ki, ennyi lesz – fenyegetőzik. Fenyeget engem? Utánam fut minden szar után, és azt gondolja, hogy fenyegethet engem? – Gondoltam – forgatja a szemeit. – Tudod mit, megkaphatod mindezt, elihatod és elszívhatod az életedet – lép közelebb hozzám, én pedig kényszerítem magamat, hogy ne rezzenjek meg szavaitól. – De ez minden, amid valaha is lesz, szóval élvezd ki, amíg tart.
- Ki fogom – válaszolom nyugodtan. Tudom, hogy ez minden, amim valaha is lesz, és torkig vagyok azzal, hogy ez ellen harcoljak. Rendben voltam, mielőtt felbukkant itt, megpróbálva azt, hogy szarul érezzem magamat.
- Szóval, ha ő nem a párod… – kezdi el Mark, véreres szemei az enyéimet kutatják.
- Senki párja nem vagyok – csattan fel Louis, mire Mark rámosolyog. Kurvára nem.
- Jó, akkor ez meg van beszélve – keze Louis hátán van, és vörösség szivárog át a fejemet elborító ködön.
- Szállj le róla! – lököm meg Markot. Pontosan ezért nem kellene itt lennie Louis-nak! – Kifelé, most – mondom neki. El kell mennie, most. Ismerem Markot, és tudom, milyen ő az emberekkel, főleg az ártatlan emberekkel, mint Lou. Jobban tudom ezt, mint bárki más, mert én is ugyanígy vagyok. Hallom Louis-t utánam jönni, ahogy kilépek a folyosóra, és becsapódik az ajtó. – Mi a fasz volt ez? – sétálok hozzá, megközelítve őt.
- Mi mi volt? Az, hogy rávilágítottam a szarságaidra? Azt hiszed, benyomhatsz egy repülőjegyet és egy kulcstartót egy bőröndbe, és én elmegyek? – kezei meglökik a mellkasomat, a falhoz nyomva engem.
Mit akar tőlem? Már elmondtam neki, hogy befejeztem vele, hogyhogy nem érti ezt meg? Elmondtam neki? Az ital kezd utolérni, még egy réteg zavarodottságot lerakva realitásérzékemre.
- Annyira kurvára el vagyok veszve a saját fejemben most, hogy nem tudok tisztán gondolkozni, nemhogy kibaszottul magyarázkodni neked az ezredik istenverte alkalommal! – semmit nem érzek, ahogy öklöm átvág a gipszkartonfalon. A támadás egyetlen bizonyítéka Louis arckifejezése és a lyuk a falon mögötte.
- Még csak nem is próbálkoztál! Én semmi rosszat nem tettem! – próbálja megvédeni magát. Nem kell megvédenie magát velem szemben. Tudom, milyen tökéletes ő.
Meghúzom a hajamat, készen arra, hogy kitépjem a fejbőrömből, akarva, hogy érezzek valamit, de semmi fizikai fájdalom nem származik belőle.
- Mi többre van még szükséged, Louis? Az kell, hogy kurvára elbetűzzem neked? Menj el innen, menj vissza oda, ahová tartozol! Nincs semmi dolgod itt, te nem illesz ide – veszem halkabbra hangomat, talán végre hallgatni fog.
- Boldog vagy most? Te nyertél, Harry. Megint te nyertél. Bár mindig ez történik, ugye?
Megfordulok, hogy szemben legyek vele, megbizonyosodva róla, hogy egyenesen a szemeimbe néz, amikor kiadom utolsó csapásomat.
- Te jobban tudod ezt bárki másnál, nem ezt mondanád? – szó szerint látom a vereséget a szemei mögött, és tudom, hogy végre megérti. Végre azt látja, aki igazából vagyok, egy veszett ügy.

…

- Még mindig nem értem, egyszerűen miért nem mondtad el neki, hogy rám öntöttél egy italt – felei Janine, kezembe adva egy itallal teli poharat. – Akkor nem kellett volna ilyen totál kibaszott őrült módon viselkednie.
- Nincs több üveg neked! – nevet fel Mark mellettem, megpróbálva azzal viccelni, hogy Louis eltörte a falnál a vodkás üveget.
Nincs kedvem viccelődni. Nincs kedvem semmihez. Olyan mérges volt. Még soha nem láttam őt annyira dühösnek, mint amennyire az előbb volt. Tudom, mit gondolt rólam és Janine-ről. Nem mintha mondtam vagy tettem volna bármit, hogy meggondolja magát. A ténytől, hogy Louis meglátta Janine-t a pólómban, tudom, hogy azon a repülőn van most.
Tegnap órákat töltöttem volna azzal, hogy bármi szart megtegyek, hogy higgyen nekem, de ma nem. Ma többet fogok inni, többet cigizni, és teljesen kitörlöm őt.
- Hagyd. Már megmondtam neked, hogy kurvára nem fogom megbeszélni őt, szóval hagyd – teszem vissza fejemet a kanapéra, majd lehunyom a szemeimet. A lakás még mindig tele van, túl sok részeg és bedrogozott kibaszott idióta van egy helyen.
A Metallica bábokról zagyvál, én pedig elmosolyodom annak a gondolatán, hogy soha többet nem kell szar zenét hallgatnom.
Több szemet is érzek magamon, amitől paranoiás vagyok. Nyilvánvalóan rám irányult a figyelem Louis megérkezése után, és az elmúlt négy órában kérdésekkel bombáztak a tüzes srácról.
- Értjük. Akkor nem kellene a seggéről beszélnünk, igaz? Mert kibaszott szent…
- Elég! – ütöm sérült kezemet a nehéz fa asztalhoz. A kibaszott utolsó idegszálamon táncolnak ezek a faszok, és minden erőmbe beletelik, hogy ne reagáljak, tudom, hogy ha megteszem, sosem engedik el a témát.
- Rendben! Ne törd el a poharamat, te fasz – mutat Mark az ujjaim között lévő pohárra. Elképzelem öklömet hozzáütődni az állához újra és újra és újra és újra, miközben kiiszom italomat.
- Megyek, lefekszem. Már két napja nem aludtam – áll fel James a kanapé másik felén lévő helyéről.
- Akkor ne szívd fel a cuccot – kötekedik vele Janine. James a szemeit forgatja, majd letörli a felesleges port az orra alól.
- Te beszélsz. Te vagy az, aki rászoktatott – szív még egy slukkot egy jointból, ami körbement a szobában.
Alig tudom nyitva tartani a szemeimet ennél a pontnál. Nem is akarom. Csak el akarok tűnni holnapig, és megismételni, amit ma csináltam, mínusz a félbeszakítás.
Minél jobban betépek, annál jobb. Minél többet szívok, minél többet iszok, annál jobban fakul ki a képe a szemeim mögül. Minden alkalommal, amikor kurvára lehunyom, ott van ő, vagyis volt. Most látom egy vízióját, ami füsttel homályosul el, és kifakul minden egyes füst kifújásával és vodka lenyelésével.

…

- Majd én szórakoztatlak téged idekint – mondja nekem Mark testvére, amikor végre kitisztul a lakás. Majdnem hajnali négy van most, én meg annyira kurvára be vagyok szívva, hogy semmit sem érzek, még a lábamon köröket rajzoló ujjait sem.
- Ja – hallom magamat válaszolni.
Jolene… Janine most lovaglóülésben van rajtam, de alig érzem a súlyát. Ő amúgy is kicsi, de képesnek kellene lennem arra, hogy érezzek valamit. Nem tudom, miért panaszkodok, mert ez volt a cél, hogy érzéketlen legyek.
- Emlékszel az első alkalmadra? – leheli a fülembe Janine.
- Mhm – igazából nem, most amúgy sem. Semmire sem emlékszem.
- Én is. Annyira biztos voltál magadban és olyan pimasz voltál. Ez nagyon izgató volt nekem – nyelvét melegnek kellene éreznem a nyakamon, de szart se érzek. – Akkor hatalmas volt a farkad, el sem tudom képzelni, hogy néz ki most.
Kezeit az enyéimre teszi, majd a pólója alá nyomja őket, fel a mellkasához. Szájának állott cigaretta és vodka íze van, egy gusztustalan keverék. Elfordítom fejemet, mire szája a nyakamra tapad ismét. Kezei még mindig az enyéimet használják, hogy letapizzam kis melleit.
- Tessék, könnyebbé teszem neked – veszi le a pólóját, aztán kezeit a cipzárhoz teszi. Megmarkol engem újra, de semmit se érzek.
- Várj – sikerül megszólalnom nehezen.
- Ne aggódj, gyógyszert szedek – gondolom, hogy mondja.
Engedem, hogy kezeim a kanapé díszpárnájára essenek, miután Janine áthúzza a pulóveremet a fejemen, és eldobja valahová mögé.
- Olyan sok tetkó – feleli, száját végighúzza mellkasomon. – Úgy tudok dugni, mint egy pornósztár most. James azt mondja, tényleg karriert kellene csinálnom belőle – úgy hangzik, hogy büszke magára, miközben tovább folytatja a dörzsölést nem reagáló farkamon. – Jézusom, mi van, halott vagy idelent? – dörzsöli erősebben, de semmi sem történik.
Én a falra bámulok, aztán lemászik rólam, letérdelve előttem.
- Ez segíteni fog, mindig segít – mosolyodik el, én pedig megdöbbenek attól, amit magam előtt látok. A kék szemek, melyekbe régen néztem, tele vannak élettel és szerelemmel. Ennek a lánynak sötét szemei halottak, bármi távolról élőtől mentes, és nem bírok tovább ránézni.
Felkelek a kanapéról, majd kilököm a fürdőszoba ajtaját, mielőtt Janine lábra botladozik.
- Jól vagy? – hallom, ahogy kérdezi tőlem, miközben karjaimat a WC csésze köré fonom és kiürítem bele a gyomromat. – Jól vagy? – mondja megint, magas hangja hangosabb ezúttal.
- Kifelé – nyögök fel, lehunyva szemeimet. A vizelet szagától könnyebb rosszul lenni a mocskos fürdőben.
- Én csak… – nyaggat tovább engem.
- Azt mondtam, húzz a picsába – felelem ismét, ezúttal hangosabban.
- Rendben! – visítja a meztelen lány, majd becsapja az ajtót, azzal sem zavartatva magát, hogy felkapcsolja a villanyt, mielőtt ezt teszi.
Ott maradok a sötétben és magányosan, úgy, ahogy annak lennie kellene.

Louis szemszöge
Annyira megkönnyebbülök, hogy látom Liamet, hogy nem tehetek róla, de karjaimat a nyaka köré dobom abban a pillanatban, hogy kinyitja Ken házának ajtaját.
- Milyen volt az út? Bárcsak engedted volna, hogy felvegyelek Seattle-ben – ha nem ölelne olyan szorosan, felnéznék rá és egy homlokráncolást látnék, biztos vagyok benne.
- Nem volt olyan rossz – hazudom. – Amúgy is el kellett hoznom Harry autóját. Nem akartam, hogy ott maradjon Isten tudja, meddig – húzom el a számat nevének használatától.
A nyolcórás repülőút és a hatórás vezetés alatt megfogadtam, hogy nem használom többé a nevét. Arról nem tehetek, ha körülöttem mások használják, ez elkerülhetetlen, de nem okozom azt magamnak, hogy keresztülmenjek azon a fájdalmon, mely nevének ízével jön a nyelvemen. Többé nem.
Nem akarom elmondani Liamnek, hogy Harry kocsijában aludtam a reptér parkolójában. A gépem tízkor landolt tegnap este, és nem tudtam rávenni magamat arra, hogy megtegyem a hosszú utat vissza a Pullmanra, és nem érzem kellemesen magam azzal, hogy Christian otthonában maradjak most. Megint nincs hová mennem.
- Még mindig nem értem, mi történt. Mi miatt maradt Londonban? – kérdezi Liam, túlságosan is hamar elhúzódva az ölelésből.
Felveszi a bőröndömet és a táskámat a padlóról, majd bevezet a konyhába. Nem válaszolok neki, azt is megígértem, hogy Harry titkait megtartom magamnak. Ha fel akarja fedni őket, megteszi ő maga. Ez nem az én dolgom, többé nem, vagyis igazából sosem volt az, csak nem tudtam átlátni azon az illúzión, amit kreáltam.
- Muffin? – kérdezi Liam, mosolya óvatos, de olyan meleg.
- Nem igazán vagyok éhes… – kezdem el mondani neki, de meggondolom magamat, amikor megkordul a gyomrom az epres tészta illatára. – Hol van anyukád és Ken? – kérdezem tőle, körülnézve a tiszta konyhában Karen epermintás kötényének látványáért.
- Anyának van valami időpontja ma reggelre – Liam háta van velem szemben, ahogy kinyitja a hűtőt és kivesz egy doboz tejet. – Csináltam kávét is, friss.
- Köszönöm. Tényleg nem kellett volna ennyit fáradoznod.
- Ez nem fáradtság – biztosít engem. Egy friss, gőzölgő kávé van elém helyezve, mielőtt megcsinálhatnám magamnak. – Tudod, hogy nem fogok feltenni túl sok kérdést, de legalább elmondod, hogy miért nem maradhatsz Christian Vance házában többé?
- Nem az, hogy nem maradhatok – átmentem minden lehetséges válaszon minden lehetséges kérdésre, amiről tudtam, hogy felteszik nekem, amikor egyedül térek vissza Londonból. Már megjegyeztem az összes válaszomat, többször elismételtem és kész vagyok arra, hogy előadjam. Egy nyolcórás repülőút csodákat tehet, miután a világod kezd összeomlani körülötted. – Éppen azt döntöm el, hová akarok haladni innen. Nem hiszem, hogy Seattle a legjobban illeszkedik hozzám.
- Tényleg? De mindig is oda akartál menni.
- Tudom. A legvalószínűbb, hogy ott maradok, csak általánosságban beszélek. De akárhogy is lesz, szükségem van egy saját lakásra. Ha megtartom a gyakornoki állásomat a Vance-nál, megengedhetem magamnak, hogy egyedül éljek.
- Biztos vagy ebben? Tudom, hogy nehézségekkel teli a kapcsolatotok néha, de mindig megoldódik, és nem akarom, hogy bármi elhamarkodott döntést hozz – Liam biztos arckifejezése elkezdi elmállasztani az akadályt köztem és a fájdalom között. Ez egy újonnan épített, nagyon törékeny akadály, amit kétségbeesetten fenntartok, míg a fájdalom annyira el nem tompul, hogy megengedhetem magamnak, hogy ismét kiadjam magamat. – Bár tudod, hogy támogatni foglak, akárhogy is döntesz – teszi hozzá.
- Tudom, hogy már mondtam korábban, túl sokszor ahhoz, megszámoljam, de Liam, – vájom körmeimet a tenyerembe, hogy eltereljem figyelmemet a mellkasomban lévő csípésről – Harry valami olyat tett, amitől nem mehetek vissza. Nem fogsz hinni nekem most, én sem tenném, ha a helyedben lennék, de majd meglátod. Ezúttal ez végleges.
Nem tudom, hogy olyan valami volt-e, amit mondtam, vagy a hangsúlyom, de Liam arckifejezése azonnal megváltozik.
- Mit csinált?
- Semmi olyat, amit megismételhetek anélkül, hogy ne ragadna az vissza arra a helyre – borzongok meg Janine képére Harry pólójában. – Ne aggódj miattam, ezúttal rendben leszek. Már éreztem ezt korábban, és tapasztalatból tudom, hogy végül nem lesz ilyen érzés – tudom, hogy próbálom meggyőzni magamat a szavakkal éppen annyira, amennyire a legjobb barátomat, de csak imádkozni tudok, hogy ezek igazak legyenek.
- Oké. Nem fogok kíváncsiskodni, de csak tudd, hogy én itt vagyok, oké? – teszi kezét az enyémre, mire bólintok. Nem tudom, mit tettem az életben, hogy megérdemeljek valakit, aki olyan tiszta és hűséges, mint Liam, de annyira hálás vagyok érte.
- Nem tudom, mit fogok csinálni nélküled, amikor elmész – mondom neki, azt kívánva, bárcsak ne engedtem volna be a fejembe a gondolatot, nemhogy a levegőt.
- Két hét múlva alá kell írnom a bérleti szerződésemet, de visszaadhatom, ha szükséged van rám itt. Én…
- Nem! Nem, jól vagyok. Csak úgy értettem, hogy hiányozni fogsz. Ne forgasd fel az egész időbeosztásodat miattam, mert végre megkaptam azt a befejezést, amit látnom kellett volna, hogy közeledik – nézek el bámulásától, zavarban vagyok kirohanásom miatt. Az a mondat egy olyan dolog volt, amivel nyolc órát töltöttem a repülőn, megígérve magamnak, hogy nem fogom kimondani.
- Költözz New Yorkba velem.
A pult másik feléről nézek rá és felnevetek, ez egy őszinte nevetés. Sokkal hamarabb kijött, mint arra számítottam.
- Jó, oké.
- Komolyan gondolom! – mosolyodik el, aztán elveszi a kávéscsészét a kezeimből. – Úgy értem, miért ne? A tanulmányi átlagoddal bejutnál a NYU-ra, Ken írhatna egy ajánlólevelet és felhívhat pár embert, kezdhetnél velem a következő hónapban. A legrosszabb esetben elmehetsz egy másik, kisebb egyetemre, amíg elfogadják.
Nem gondolhatja komolyan. Nem lehet.
- A józan eszedért és a megfontolt döntéseidért számítok rád, Liam. Ezt most éppen tönkreteszed – ugratom őr t.
- Louis, komolyan gondolom. Nevezz meg egy okot, amiért nem kellene. Kivéve, ha te és Harry megoldjátok ezt…
- Nem. Nem fogjuk – mondom neki, ezúttal komolyan gondolva. Tudatalattim bosszantó hangja emlékeztet arra, hogy ezt már százszor mondtam korábban. – Meg fogod látni – felelem Liamnek és a tudatalattimnak is.
- Megértem, ha nem akarod elhagyni Seattle-t, mert az a te álomvárosod, de magad mondtad, ez nem az, amire te gondoltál. Akkor miért ne jöhetnél New Yorkba velem? Mostanában én is kételkedem magamban. Majdnem lemondtam a találkozót a bérbeadó irodával.
- Nem költözhetek New Yorkba veled. Danielle valószínűleg kellemetlenül érezné magát, hogy folyamatosan ott vagyok, és soha nem engedhetnék meg egy bérelt lakást New Yorkban.
Liam szemei meglágyulnak ismét, én pedig tudom, hogy megpróbálja lágyítani az akármilyen szavakat, melyek követni fogják a kiskutya szemeit.
- Danielle szakított velem. El akartam mondani neked, de olyan sok minden történt apukáddal és Seattle-lel, nem akartam, hogy aggódj miattam.
Az akadály le is van rombolva. Csak Liam miatt, csak a legjobb barátom fájdalma miatt, nem a sajátom miatt.
- Annyira sajnálom, ott lettem volna neked. Nem tudom elhinni, hogy annyira magamra fókuszáltam, hogy nem vettem észre, hogy egy szakításon mész keresztül. Tényleg annyira sajnálom.
- Semmi baj. Ne kérj bocsánatot, egy ideje már tudtam, hogy be fog következni. Csak nem voltam kész, hogy szembe nézzek vele – Liam tényleg jól néz ki, egy kicsit szomorú, de jól néz ki. Sokkal jobban, mint én, ebben biztos vagyok.
- Tudom, milyen ez. Ha akarsz beszélni róla, beszélhetünk. Biztos vagy benne, hogy még mindig New Yorkba akarsz menni? – kérdezem tőle.
- Igen, biztos. Anya nagyon akarja, hogy menjek, és ha őszinte vagyok, sokkal szívesebben diplomáznék le a NYU-n, mint a WSU-n. Nincs semmi a WSU ellen, de a NYU csak… nos, a NYU – feleli, és megosztunk egy mosolyt. – Szerezhetek ott barátokat, nem mintha itt lett volna amúgy. Ha nem tetszik ott, mindig visszajöhetek ide a következő félévben.
Liam pozitivitása ragályos.
- Igazad van. Menned kellene, imádni fogod ott. A NYU olyan csodálatos iskola.
- Maradhatnál velem a lakásomban. Tudom, hogy Harrynek nem fog tetszeni, hogy… – áll meg mondat közben. – Bocs, nehéz lesz megtörni a szokást – ráncolja a homlokát. Tudom, Liam, tudom.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy eleget segítsek neked, a diákhitelem meg túl magas lesz a NYU-n – beszélem le magamat az ötlet izgalmáról. Egyszerűen csak nem költözhetek New York Citybe szeszélyből. Az túl kaotikus és be nem tervezett lenne.
- Jelentkezhetsz több támogatásra. Én segíthetek neked. Nem kellene fizetned semmit a tandíjba, ha elég ösztöndíjra és támogatásra jelentkezel.
- Nem tudom – tényleg nem tudom. Jól hangzik, főleg most, amikor egy tiszta szünetet akarok tőle.
- Nos, csak gondolkozz el rajta. Sophia is ott lakik – feleli.
- Sophia? – ismerem a nevet, de kihagy az agyam most. – Ó! Igen, a séf, igaz? – kedveltem őt, nagyon édes volt, a sütési képességei pedig kitűnőek voltak.
- Igen, a séf – pirul el Liam arca. – Szóval legalább elgondolkozol rajta? Ez egy racionális döntés, ha tényleg belegondolsz – magyarázza. Irracionálisnak és teljesen őrültségnek érződik, hogy egyáltalán fontolóra vegyem ajánlatát, de az irracionális és a teljes őrültség az, amire szükségem van most.
- Gondolkozni fogok rajta – ígérem meg neki. – Először kis lépésekkel haladjunk. Eljössz velem új telefont venni?
- Új telefont veszel? – húzza fel szemöldökét rám, és úgy néz, mintha egy másik fejem nőtt volna.
- Azt hiszem, végre itt az ideje – egy új telefon egy másik dolog volt, amit eldöntöttem a repülőn. – Az utolsó szakaszában van az enyém, és kell egy új telefonszám.
Gondolataim fenyegető húzása ellen lökök. Folyamatosan megpróbálnak visszamenni hozzá. Egy új telefonszám az első lépés abban, hogy elfogadjam mindezt. Nem mintha amúgy is zavartatná magát azzal, hogy felhívjon.