Chapter 264

Sziasztok! 😊

Itt is van az újabb fejezet, ami eléggé lehangoló lett a végére szerintem. Ebből kiderül minden, remélem, választ kaptok a kérdéseitekre. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Így karácsony előtt szerettem volna valami boldog részt hozni, de arra még várnunk kell... Aki viszont szeretne boldog, karácsonyi Larryt olvasni, az nézzen fel a másik blogomra, ott továbbra is olvasható a két korábbi karácsonyi Larry one shot, az All I Want For Christmas Is You, illetve a Merry Christmas, Baby 😊 A címekre kattintva elérhetitek a történeteket. És mivel legközelebb csak egy hét múlva találkozunk, így én már most azt kívánom, hogy pihenéssel töltsétek a szünetet, és nagyon boldog karácsonyt nektek! 🎄🎁❤💝🎇

Kellemes olvasást! 😊😘

Chapter 264

 
Louis szemszöge
- Ez lehetetlen – állok lábra, de gyorsan vissza is ülök a padra, amikor úgy érzem, hogy az alattam lévő fű bizonytalanul meginog.
- Ez igaz, Harry Christian fia – feleli Kimberly, kék szemei fényesek és fókuszáltak.
- De Ken… Harry éppen úgy néz ki, mint ő – emlékszem az első alkalomra, amikor találkoztam Ken Styles-szal egy joghurtüzletben. Azonnal tudtam, hogy ő Harry apja, sötét hajából és magasságából könnyen erre következtettem.
- Hasonlít? Én nem igazán látom, kivéve a hajszínt. Harrynek ugyanolyan szeme van, mint Christiannak, ugyanaz az arcszerkezet… – feleli.
Hasonlít? Küzdök, hogy elképzeljem a három arcot. Christiannak gödröcskéi vannak, mint Harrynek, és ugyanolyan a szeme… de ennek egyszerűen nincs értelme. Ken Styles Harry apja, neki kell lennie. Christian olyan fiatalnak néz ki Kenhez hasonlítva. Tudom, hogy egyidősek, de Ken alkoholizmusa megfizette a kinézetét. Még mindig jóképű férfi, de az ital megöregítette őt.
- Ez… – küzdök a szavakért és a levegőért.
- Tudom. Annyira el akartam már neked mondani. Utáltam eltitkolni előled ezt, de nem az én dolgom volt – teszi kezét az enyémre, majd gyengéden megszorítja azt. – Christian biztosított engem, hogy amint Anne megengedi neki, el fogja mondani Harrynek – Kimberly arckifejezése bocsánatkérő, miközben elveszi kezét és a körmét piszkálja.
- Én csak… – veszek egy mély lélegzetet. – Ezt csinálja most Christian? Elmondja Harrynek most? – állok fel ismét. – El kell mennem hozzá. Harry biztosan… – el sem tudom képzelni, hogy fog Harry reagálni a hírre, főleg miután együtt találta Christiant és Anne-t tegnap este.
- Igen. Anne nem egyezett bele teljesen, de Christian azt mondta, elég közel volt hozzá – sóhajt fel Kim. Nem tudom elhinni, hogy Anne eltitkolná ezt Harry elől. Többet gondoltam róla, sokkal többet. – Tudni akarod a háttértörténetet? Hogy lett minden ilyen? – kérdezi tőlem a barátom. Telefonom már az arcomnál van, Harry vonala csörög a fülemben. – Mondtam Christiannak, hogy nem kellene elválasztania titeket, amikor elmondja neki, de Anne ajánlotta, hogy ha megteszi, azt egyedül kell – Kimberly szája kemény vonallá préselődik Anne nevének második említésére.
Az automatizált rendszer unalmas hangját érem el Harry hangpostáján másodjára.
- El tudnál vinni engem hozzá? Kérlek? Elmondhatod nekem a történetet útközben, de ott kell lennem neki.
- Igen. Persze – áll lábra Kimberly is, aztán szól Smith-nek.
- Smith tudja? – kérdezem.
Smith Harry testvére. Harrynek van egy kisöccse. Liam… mit jelent ez Liamre és Harryre nézve? Harry akar-e majd bármit is kezdeni vele most, hogy nincs semmilyen családi köteléke? És Karen, mi lesz az édes Karennel és az ő péksüteményeivel. És Ken, mi lesz azzal a férfivel, aki olyan keményen próbálkozik, hogy rendbe hozza egy fiú szörnyű gyerekkorát, aki nem is a fia. Ken tudja? Fejem szédül, és látnom kell Harryt. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy Harry tudja, itt vagyok neki, és együtt meg fogjuk oldani.
- Nem – válaszol Kimberly egy kis csend után. – Azt gondoltuk, hogy tudja abból, amilyen Harryvel, de nem. Nem leszek képes elmondani neked útközben, de talán időben elkapjuk Christiant.
Együttérzek Kimberlyvel. Már így is kezelnie kell a vőlegénye hűtlenségét, most pedig ez. Smith megközelít minket, majd anélkül követ a kocsihoz, hogy egy szót is szólna.
A pánik a mellkasomban emelkedik és süllyed, emelkedik és süllyed, miközben átvezetünk Hampsteaden, hogy megtaláljuk Harryt és az apját.

Harry szemszöge
Az előttem lévő bepánikolt férfire nézek, zöld szemei égnek, és tomboló ujjai beletúrnak a hajába. Beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, kezeim pontosan ugyanazt a dolgot csinálják.
Gyorsan leengedem kezeimet, aztán visszanézek az asztalra. Robin szemei lefelé néznek, Max pedig már kivonszolta a kurváját a helyről, elhagyva a jelenetet, mielőtt a bomba, amit a csaj eldobott, felrobbanna.
Ennek nincs értelme nekem. Amit a nő mondott, nem lehetséges.
- Nem így akartam, hogy megtudd – feleli Vance.
- Én… – kezdek el beszélni. – Azt mondod, hogy… – az agyam túl gyorsan mozog a számnak. – Azt mondod, hogy igaza van? Hogy te…
- Igen – feleli közbeszólva. – Ezt mondom. Azt akartam, hogy leülj, és el akartam mondani, mielőtt valami ilyesmi történik. Ez az egész lefelé haladt mostanában – mondja frusztráltan. A szétreccsenő fa hangja hallatszik át a báron. – Harry, hagyd abba! – visszhangzik Vance hangja a helyiségben. Még egy csattanás, amit az összetörő poharak zaja követ.
Több sikítás is hallatszik a bárban, kirántva engem révületemből. Lenézek a kezeimre, és egy darabokra tört drága székláb végét látom meg. Gyorsan eldobom azt, mintha megégetné a bőrömet.
- Vidd őt ki innen, mielőtt hívják a rendőrséget! – feleli Robin, hangja hangosabb, mint azt valaha hallottam.
- Szállj le rólam a picsába! – rándítom el a vállamat Vance karjaitól, miközben megpróbálja azokat körém fonni, megkísérelve azt, hogy kitegyen a bárból.
- Börtönbe akarsz menni? – kiabálja csak centikre az arcomtól. A földre akarom dönteni őt és kezeimet a nyaka köré fonni.
Körbenézek a drága bárban, észrevéve a darabokra tört vizespoharakat a padlón, az összetört széket, a fényűző vendégek rémült arckifejezéseit. Biztosan mérgesek, hogy félbeszakítottam túlértékelt törekvéseiket a boldogságra.
- Szállj be a kocsimba, és mindent elmagyarázok neked – Christian megint az oldalamnál van, ahogy kiviharzok a Gabriel’s-ből, mielőtt a rendőrség megérkezik.
- Te nem lehetsz az apám, ez nem lehetséges – közelítem meg bérelt autóját, a kilincset húzva abban a pillanatban, hogy kinyitja az ajtókat. Nem tudom, hogyan érzek, vagy hogy mit mondjak. A vallomás ellenére sem tudom felfogni ezt. Ennek nincs értelme. – Ennek egy kicsit sincs értelme, semmi – ülök a bérelt autója utasülésére. Külön autót bérelt Kimberlynek, vagy Louis abban a rohadt parkban rekedt? – Kimberlynek van kocsija, igaz? – kérdezem, pillanatnyilag témát váltva. Christian egy hitetlen arckifejezéssel néz át rám.
- Igen, persze, hogy van neki – a drága autó halk dorombolása megemelkedik, miközben átsüvít a forgalmon. – Sajnálom, hogy így tudtad meg. Minden összeállt egy ideig, de aztán kezdett szétcsúszni – sóhajt fel. Én csendben maradok, tudva, hogy meg fogok őrülni, ha kinyitom a számat. – El fogom magyarázni neked, de nyitottnak kell maradnod, oké?
- Kurvára ne beszélj velem úgy, mint egy istenverte gyerekkel – sziszegem. Ő felsóhajt.
- Tudod, hogy az apáddal… Kennel nőttem fel, haverok voltunk amióta csak emlékszem.
- Igazából nem tudtam ezt, szart se tudok semmiről sem, úgy látszik – bámulok ki az ablakon.
- Nos, ez igaz, úgy nőttünk fel majdnem, mint a testvérek.
- Akkor miért dugtad meg a feleségét? – szakítom félbe az esti meséjét.
- Nézd – majdnem morogja. Kezein kifehéredtek az ujjpercei, szorosan markolva a kormányt. – Éppen próbálom elmagyarázni neked, szóval kérlek, csak hagyj beszélni – vesz egy mély levegőt. – Hogy megválaszoljam a kérdésedet, ez nem úgy volt. Anyukád és Ken középiskolában kezdtek járni, amikor anyukád Hampsteadbe költözött. Ő volt a legszebb lány, akit valaha is láttam.
Gyomrom felfordul annak az emlékére, hogy szája anyáén volt.
- De Ken azonnal levette őt a lábáról. Mindennap minden pillanatát együtt töltötték, Max és a felesége, Denise szintúgy. Az ötünk egy kis klikket alkotott, mondhatjuk így – sóhajt fel, hangja távoli, elveszett a nevetséges emlékben. – Anne szellemes volt, okos, és teljesen oda volt az apádért… baszki. Nem leszek képes nem így hívni őt – nyög fel. – De amikor Ken teljes ösztöndíjjal bejutott az egyetemre, elfoglalt lett. Túlságosan elfoglalt Anne-hez. Órákat órák után töltött az iskolában. Gyorsan néggyé váltunk csak, a dolgok pedig anyukád és köztem… nos, az érzéseim borzasztóan megnőttek, az övéi meg elkezdődtek. Én mindig szerettem őt, ő tudta ezt, de szerette Kent, és ő a legjobb barátom volt – Vance egy pillanatnyi szünetet tart, hogy sávot váltson, majd bekapcsolja a légkondicionálót. A levegő nehéz és sűrű, a fejem pedig kurvára örvénylik. – Ahogy a napok és éjszakák teltek, mi… intimebbé váltunk, nem szexuálisan ezen a ponton, de mindketten beadtuk a derekunkat az érzéseinknek és nem tartottuk vissza.
- Kímélj meg a kibaszott részletektől – szorítom össze ökleimet az ölemben, kényszerítve a számat, hogy becsukódjon, így befejezheti Vance.
- Oké – néz ki előre a szélvédőre. – Nos, egyik dolog követte a másikat, és teljesen nyílt volt a viszonyunk ekkor. Kennek fogalma sem volt. Max és Denise sejtett valamit, de egyikük sem szólt semmit. Apukád még korábbi felvételt nyert, köszönhetően a magas tesztpontjainak, és még többet volt távol. Könyörögtem anyukádnak, hogy hagyja őt el, amiért elhanyagolta őt apád. Tudom, hogy ez elbaszott, de szerettem őt. Ő volt az egyetlen menekülésem a saját önpusztító viselkedésemtől – húzza össze szemöldökét. – Törődtem Kennel, de nem láttam át az Anne iránti szerelmemen. Soha nem láttam át rajta.
- És… – erőltetem, hogy folytassa.
- És szóval, amikor Anne bejelentette, hogy terhes, azt gondoltam, elfuthatunk együtt, és hogy hozzám jön feleségül Ken helyett. Megígértem neki, hogy ha engem választ, kurvára kilépnék és ott lennék neki… neked – érzem a szemeit rajtam, de nem vagyok hajlandó beléjük nézni. – Anyád érezte, hogy nem vagyok elég stabil neki, én pedig ott ültem a nyelvemet harapdálva, míg ő és ap… Ken bejelentették, hogy babát várnak, és hogy ugyanazon a héten összeházasodnak.
Mi a fasz?
- A legjobbat akartam Anne-nek, és nem tudtam sárba tiporni őt és tönkretenni a jó hírét azzal, hogy elmondom Kennek, vagy bárki másnak annak az igazságát, hogy mi történt köztünk. Folyamatosan azt hajtogattam magamnak, hogy Kennek mélyen legbelül tudnia kellett, hogy az nem az ő gyereke. Anyukád megesküdött, hogy Ken hónapok óta nem ért hozzá – vállai megremegnek kissé, ahogy egy nyilvánvaló borzongás fut rajta végig. – Ott álltam az öltönyömben a kis esküvőjükön, mint Ken tanúja. Tudtam, hogy ő megadná Anne-nek, amit én nem tudok. Még azt sem terveztem, hogy egyetemre menjek. Csak azt csináltam az időmben, hogy egy házas nő után kuncsorogtam, és oldalakat jegyeztem meg régi regényekből, melyek soha nem váltak az életemmé.  Nem volt tervem, pénzem, Anne-nek pedig mindkét dologra szüksége volt.
- Szóval lényegében anya arra használt fel téged, hogy szórakoztasd őt, aztán félredobott, mert nem volt pénzed? – nem ismerem fel a hangomat, miközben felteszem a kérdést.
- Nem. Nem használt fel – fúj ki egy mély levegőt. – Tudom, hogy úgy tűnik, és ez egy olyan elbaszott helyzet, de rád és a jövődre kellett gondolnia. Én egy csőd voltam, semmim sem volt.
- Most meg millióid vannak – jegyzem meg keserűen. Hogy védheti anyát ez után az összes szarság után? Mi baja van Vance-nak?
- Igen, de nem lehetett tudni, hogy mi lesz belőlem. Kennek egyben voltak a dolgai, nekem pedig nem. Pont.
- Amíg el nem kezdett bebaszni minden este – haragom újra megemelkedik. Úgy érzem, soha nem fogok megmenekülni ettől a dühtől, ahogy az árulás éles szúrása belém vág. Egy kibaszott részeggel töltöttem a gyerekkoromat, míg Vance élte a magas életet.
- Ez az egyik elbaszott dolog tőlem – feleli Christian. – Sok szarságon mentem keresztül, miután megszülettél, de felvettek egyetemre, és messziről szerettem Anne-t…
- Amíg?
- Amíg körülbelül öt éves lettél. A szülinapod volt, és szaladva jöttél be a konyhába, apukádért kiabálva – hangja megtörik, én meg jobban ökölbe szorítom a kezemet. – Egy könyvet szorítottál a mellkasodhoz, és egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem hozzám beszéltél.
- Engedj ki a kocsiból – követelem. Nem tudom ezt tovább hallgatni. Ez annyira elbaszott. Ez túl sok nekem, hogy egyszerre felfogjam.
Vance figyelmen kívül hagyja kérésemet, és tovább vezet a lakóutcában.
- Kiakadtam aznap. Követeltem, hogy anyukád mondja el Kennek az igazságot. Elegem lett abból, hogy figyeljelek téged felnőni, és addigra már biztossá tettem a terveimet, hogy elköltözöm Amerikába. Könyörögtem Anne-nek, hogy jöjjön velem, és hogy hozzon téged, fiam.
Fiam.
A gyomrom felfordul. Csak ki kellene ugranom a mozgó autóból. Bármelyik nap inkább a fizikai fájdalmat választom, mint ezt.
- De Anne visszautasított, és azt mondta, csináltatott valami tesztet és… és mégsem vagy a gyerekem.
- Mi? – nyúlok fel, hogy megdörzsöljem a halántékomat.
- Bepánikolt, azt hiszem, nem tudom. Tudtam, hogy hazudott, sok évvel később bevallotta, hogy nem volt semmilyen teszt. De akkor hajthatatlan volt, azt mondta nekem, hogy hagyjam és bocsánatot kért, amiért elhitette velem, hogy az enyém vagy – Vance átmegy minden jelzőlámpán, biztos vagyok benne, hogy ő így biztosítja azt, hogy nem ugrom ki az autóból. – Újabb év telt el, aztán elkezdtünk beszélni ismét… – valami furcsa a hangjában.
- Megint elkezdtetek dugni – feltételezem.
- Igen… minden alkalommal, amikor egymás közelében voltunk, ugyanazt a hibát követtük el. Ken sokat dolgozott, tanult a vizsgáira, Anne pedig otthon volt veled. Mindig annyira hasonlítottál rám, minden alkalommal, amikor átmentem, a könyvek oldalit bújtad. Nem tudom, hogy emlékszel-e, de mindig vittem neked könyveket. Neked adtam A Gatsby példányomat.
- Hagyd abba – megrezzenek a hangjában lévő imádaton, miközben eltorzított emlékek homályosítják el agyamat.
- Tovább folytattuk ezt az oda-vissza dolgot évekig, és azt gondoltuk, mindenki elfelejtette. Az én hibám volt, soha nem tudtam nem szeretni Anne-t. Nem számít, mit tettem, kísértett engem. Közelebb költöztem a házukhoz, közvetlenül az utca túloldalára. Az apád tudta, nem tudom, honnan tudta, de nyilvánvalóvá vált, hogy tudta. Akkor kezdett el inni.
- Szóval te otthagytál engem egy alkoholista apával, aki csak miattad és anya miatt volt alkoholista? – forrongok.
- Megpróbáltam meggyőzni Anne-t, Harry. Nem akarom, hogy őt hibáztasd, de megpróbáltam elmondani neki, hogy hozzon el téged, hogy velem éljetek, de nem tette – kezei beletúrnak hajába, és meghúzza a végét. – Ken ivása egyre komolyabb és gyakoribb lett minden héttel, de Anne még mindig nem vallotta be, hogy te az enyém vagy, még nekem sem, így elmentem. El kellett mennem.
Vance abbahagyja a beszédet, majd amikor átnézek rá, szemei gyorsan pislognak. A kilincsért nyúlok, de lábával a gázra tapos.
- Amerikába költöztem, és évekig nem hallottam anyukádról, amíg Ken végül elment. Anne-nek nem volt pénze, és halálra dolgozta magát. Nekem már kezdett befolyni a pénz, közel sem annyi, amennyim most van, de volt elég, hogy félretegyek. Visszajöttem ide, vettem magunknak egy házat, hármunknak, és vigyáztam Anne-re Ken távollétében, de ő egyre jobban eltávolodott tőlem. Ken válási papírokat küldött onnan akárhová a fenébe is futott, Anne pedig még mindig nem akart semmi tartósat tőlem. Tulajdonképpen megtettem, még mindig nem voltam elég – ráncolja a homlokát Christian.
Emlékszem arra, hogy tudtam, befogadott minket és vigyázott ránk, miután apa elment, de soha nem gondoltam bele túl sokat. Fogalmam sem volt, hogy múltja van anyával, vagy hogy a fia lehetek. A már így is megtépázott nézetem anyáról teljesen szét lett tépve most. Minden tiszteletemet elvesztettem felé.
- Szóval amikor visszaköltözött abba a házba, még mindig gondoskodtam rólatok anyagilag, de visszamentem Amerikába. Anyukád elkezdte visszaküldeni csekkjeimet minden hónapban, és feltételeztem, talált valaki mást.
- Nem talált. Csak minden nap minden órájában dolgozott – jegyzem meg. A tinédzseréveim magányosak voltak otthon. Ezért találtam meg a rossz társaságot.
- Szerintem várt Kenre, hogy visszamenjen – feleli Vance. – De soha nem tette meg. Részeges maradt évről évre, amíg el nem döntötte, hogy elege van. Évekig nem beszéltem vele, amíg fel nem vette velem a kapcsolatot, amikor az Államokba költözött. Ő józan volt, én pedig nemrég veszítettem el Rose-t – magyarázza. – Rose volt az első nő anyukád óta, akire rá tudtam nézni és nem Anne arcát látni. Ő volt a legédesebb nő, és boldoggá tett. Tudtam, hogy soha senkit sem fogok annyira szeretni, mint anyukádat, de megelégedettem Rose-zal. Boldogok voltunk, és elkezdtünk felépíteni egy életet, de átkozott lettem azzal, hogy ő beteg lett. Életet adott Smith-nek, és elvesztettem őt.
- Smith – tátom el a számat. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy megpróbáljam összerakni az elbaszott darabokat ahhoz, hogy egyáltalán a fiúra gondoljak. Mit jelent ez? Baszki.
- Úgy gondoltam rá, mint a második esélyemre, hogy apa legyek. Tőle újra egész lettem, miután az anyja meghalt. Mindig eszembe jutottál kisfiúként, ő éppen úgy néz ki, mint te, amikor kicsi voltál, csak világosabb a haja és a szeme.
Emlékszem, hogy Louis ugyanezt mondta, miután találkoztunk a fiúval, de én nem látom ezt.
- Ez… ez elbaszott – ez minden, amire gondolni tudok, hogy kimondjam. Telefonom rezeg a zsebemben, de úgy tűnik, nem tudok megmozdulni, hogy felvegyem.
- Tudom, hogy az, és sajnálom. Amikor Amerikába költöztél, azt gondoltam, képes leszek közel lenni hozzád anélkül, hogy apafigura lennék. Kapcsolatban maradtam az anyáddal, alkalmaztalak a Vance-nál, és megpróbáltam olyan közel kerülni hozzád, amennyire engeded. Rendbe hoztam a kapcsolatomat Kennel, még akkor is, ha mindig ott lesz az ellenszenv, megsajnált, miután elvesztettem a feleségemet, és olyan sokat változott. Csak közel akartam lenni hozzád, bármit elfogadtam, amit kaphattam. Tudom, hogy utálsz most, de szeretném azt gondolni, hogy megvalósítottam ezt, legalább egy kis ideig.
- Egész életemben hazudtál nekem.
- Tudom.
- Ahogy anya is és ap… Ken is.
- Anyukád még mindig tagadásban van – keres neki még egy mentséget. – Alig fogja bevallani most, Ken pedig mindig gyanakodott, de anyád sosem erősítette meg. Ken még mindig kapaszkodik abba a kis esélybe, hogy az ő fia vagy.
- Azt mondod nekem, hogy Ken Styles elég hülye ahhoz, hogy elhiggye, az ő gyereke vagyok, annyi év után, mikor a háta mögött dugtatok?
- Nem – áll meg végre a kocsi. – Ken nem hülye. Reménykedik. Szeretett téged, még mindig szeret, és te vagy az egyetlen ok, amiért abbahagyta az ivást és visszament, hogy befejezze a diplomáját. Még akkor is, ha tudta, hogy ott van a lehetőség, mindezt érted tette. Az összes poklot bánja, amin miatta mentél keresztül, és az összes szarságot, ami anyukáddal történt – megrándulok a kísértő képeken, amik a szemeim előtt úsznak fel.
- Semmilyen teszt nem volt csináltatva? Honnan tudod egyáltalán, hogy az apám vagy? – nem tudom elhinni, hogy feltettem ezt a kérdést.
- Én tudom. Te is tudod – feleli. – Mindenki mindig azt mondta, mennyire úgy nézel ki, mint Ken, de tudom, hogy az én vérem folyik az ereidben. Az időrend nem áll össze ahhoz, hogy ő legyen az apád. Kizárt dolog, hogy Anne tőle lett terhes.
A telefonom tovább rezeg.
- Miért most? Miért mondod el ezt nekem most? – kérdezem tőle, hangom megemelkedik, alig létező türelmem párolog.
- Mert anyukád paranoiás lett. Ken említett nekem valamit két héttel ezelőtt, megkérve téged, hogy csináltass meg valami vértesztet, hogy segíts Karennek, én pedig felhoztam ezt anyádnak.
- Milyen teszt? Mi köze van Karennek ebből bármihez is? – a kitartó rezgés a zsebemben nem állt meg.
- Fel kellene azt venned. Kimberly is hív engem – pillant a konzolon pihenő mobiljára. Megrázom a fejemet rá. Felhívom Louis-t, amint kint vagyok ebből a kocsiból. – Tényleg nagyon sajnálom mindezt. Nem kellett volna elmennem a házába tegnap este. Nem tudom, mit gondoltam. Anne felhívott, én meg csak… nem tudom, mi a fenét gondoltam. Kimberly a feleségem lesz. Bárminél jobban szeretem őt, még jobban, mint anyukádat valaha is szerettem. Ez egy másfajta szerelem, viszonzott, és ő minden nekem. Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy újra találkoztam anyáddal, és azzal fogom eltölteni az életemet, hogy ezt rendbe hozzam. Nem leszek meglepve, ha Kim elhagy engem, de megteszek, amit tudok, hogy megelőzzem azt, hogy ez megtörténjen.
- Valószínűleg nem kellett volna megpróbálnod megdugni anyát a pulton.
- Tudom ezt. Pánikoltnak hangzott, és azt mondta, meg akar bizonyosodni róla, hogy a múltja a múltban marad az esküvője előtt, én pedig a szörnyű döntések plakátja vagyok – ütögeti ujjaival a kormányt, a szégyen tiszta a hangjában.
- Ahogy én is – motyogom magamnak, aztán a kilincsért nyúlok.
- Harry – nyúl a karomért.
- Ne – húzom el a karomat, majd kiszállok az autójából.
Időre van szükségem, hogy felfogjam mindezt a sok szarságot. Az előbb túl sok válasszal lettem lebombázva olyan kérdésekre, melyekről sosem tudtam, hogy egyáltalán fel kell tennem. Lélegeznem kell, le kell nyugodnom, el kell húznom Vance-tól és eljutnom Louis-hoz.
Körbenézek az utcán, azonnal felismerve azt. Csak néhány háztömbnyire vagyok anya házától. Vérem lüktet a füleim mögött, miközben a zsebembe nyúlok, hogy felhívjam Louis-t. Hallanom kell a hangját, szükségem van rá, hogy visszahozzon a valóságba.
Démonaim harcolnak bennem, a kellemes sötétségbe húzva. A húzás erősebb és mélyebb minden egyes fel nem vett csörgéssel, lábaim levisznek az úton és át a háztömbön. Visszateszem a telefonomat a zsebembe, aztán besétálok múltam ismerős díszletébe.

Louis szemszöge
- Hol van ő? – törött poharak ropognak a lábaim alatt.
- Elment Christian Vance-szal – feleli Robin, szemeiből minden érzelem hiányzik. Ez az esküvője napja, és tönkre lett téve.
- Hová mentek? – lenézek a törött fára, majd figyelmen kívül hagyom a kíváncsi bámészkodóktól jövő suttogásokat. A gyomrom csomókban van, és megpróbálom egyben tartani magamat.
- Nem tudom – temeti fejét a kezeibe.
- Itt van a rendőrség – szólal meg Kimberly, megütögetve a vállamat. Oda-vissza pillantok az ajtó és Robin között, mielőtt követem Kimberlyt kintre, hogy elkerüljük a hivatalos személyek rám irányuló figyelmét.
- Megpróbálnád Christiant megint? Sajnálom, csak beszélnem kell Harryvel – borzongok meg a meleg, tavaszi levegő ellenére is.
- Megpróbálom újra – ígéri meg, majd átsétálunk a parkolón az autóhoz.
Egy lassan süllyedő érzés ül meg a gyomromban, miközben figyelem az egyik rendőrt belépni a felvágós bárba. Meg vagyok rémülve Harryért, nem a rendőrség miatt, hanem mert félek, hogy hogyan fogja kezelni ezt az információt, főleg amikor egyedül van Christinnal.
Smith csendben ül a hátsó ülésen a kocsiban, én pedig a könyökömre hajolok a csomagtartón és lehunyom a szememet.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod? – kiabálja Kimberly, kiszakítva engem a gondolataimból. – Akkor keresd meg – csattan fel, majd véget vet a hívásnak.
- Mi történik? – kérdezem tőle. A fejem olyan hangosan lüktet, hogy félek, nem fogom hallani válaszát.
- Harry kiszállt az autóból, Christian meg nem tudja, hol van – fogja össze a haját lófarokba. – Majdnem itt az ideje annak a rohadt esküvőnek – feleli a bár ajtaja felé nézve, ahol Robin áll, egyedül.
- Ez katasztrófa – nyögök fel, egy néma imát intézve, hogy Harry úton legyen ide. Újra megfogom a telefonomat, aztán egy kicsit csökken a pánik, amikor meglátom a nevét a nem fogadott hívások listáján. Remegő kezekkel hívom őt vissza és várok. És várok. Visszahívom, újra és újra, csak hogy minden alkalommal a hangpostájára kapcsoljon.