Chapter 263

Helló! 😊

Bocsánat, hogy későn, úgy látszik, olyan ez a félév, hogy egy percnyi szabadidőm sincsen, kicsit kinyír már mindenkit az évfolyamomban... Na mindegy, a lényeg, hogy itt a fejezet. Elég szomorúan indul az eleje, a szívem szakadt meg 💔 Zárójelbe tettem pár helyen, hogy he, him és she, attól függően, hogy éppen férfiról vagy nőről volt szó, neveket nem mertem írni, mert az eredetiben sem volt, és nem kockáztattam, hogy rosszakat írnék. A fejezet többi része pedig... hát szavakat sem találok, ekkor döbbentem meg, de nagyon, másodszorra, nem tudtam elhinni, kemény lesz, készüljetek fel mindenre. De mindenre. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek ezek után. Találkozunk jövő héten!

Kellemes olvasást! 😊😘

U.i.: Lehet drukkolni, hogy a hétfői és csütörtöki vizsgám sikerüljön 😅💗

Chapter 263

 
Harry szemszöge
- Hol vagy? – zeng végig mérges hangja a folyosón, behallatszódva a konyhába.
Becsapódik a bejárati ajtó, mire leugrok a konyhaszékről, kezeimben fogva a könyvemet. Vállam nekiütődik az asztalon lévő üvegnek, amitől az túl sok darabra törik a padlón. Barna folyadék fedi be a padlót, én pedig sietek, hogy elrejtsem azt, mielőtt ő megtalál és meglátja, hogy mit csináltam.
- Anne! Tudom, hogy itt vagy! – kiabálja megint. Hangja most már közelebb van.
Kis kezeim lehúzzák a rongyot a tűzhelyről, aztán a padlóra dobom, hogy eltakarjam a rendetlenséget, amit csináltam.
- Hol van anyukád? – visszarándulok hangjára.
- Ő… ő nincs itt – mondom neki lábra állva.
- Mi a faszt csináltál? – kiabálja, elsietve mellettem az általam okozott nagy felforduláshoz. Nem akartam rendetlenséget csinálni. Tudtam, hogy mérges lesz. – Az az üveg skót whisky idősebb volt, mint te – feleli.
Felnézek vörös arcára, ő pedig botladozik.
- Eltörted a kibaszott üvegemet – apa hangja lassú. Mindig így hangzik, amikor hazajön mostanában.
Hátrálok, kis lépéseket téve. Ha csak el tudnék jutni a lépcsőhöz, el fogok tűnni. Túl részeg ahhoz, hogy kövessen engem fentre. Leesett a lépcsőn legutóbb.
- Mi az? – mérges szemei a könyvemre fókuszálnak. Szorosabban ölelem azt a mellkasomhoz. Ne. Ne ezt is. – Gyere ide, fiú – köröz.
- Kérlek, ne – könyörgök a férfinek, miközben kitépi a kedvenc könyvemet a kezeimből. Miss Johnson azt mondja, jó olvasó vagyok, jobb, mint bárki más az ötödikesek közül.
- Eltörted az üvegemet, így én eltörhetek valamit, ami a tiéd – mosolyodik el.
Én hátrálok, miközben kettészakítja a könyvet. Eltakarom a füleimet, és figyelem, ahogy Gatsby és Daisy fehér rendetlenségben lebegnek körbe a helyiségben. Elvesz néhány papírt a levegőből, majd kis darabokra szakítja őket. Nem lehetek kisbaba, nem sírhatok. Ez csak egy könyv. Ez csak egy könyv. Szemeim égnek, de nem vagyok kisbaba, így nem sírhatok.
- Éppen olyan vagy, mint ő (him), tudod? A hülye, kibaszott könyveiddel – mossa össze a szavakat. Éppen olyan, mint ki? Jay Gatsby? Ő (he) nem olvas annyit, amennyit én.
- Ő (she) azt hiszi, hülye vagyok, de nem vagyok – kezei megfogják a szék támláját, hogy ne essen el. – Tudom, hogy mit csinált – hangja elhalkul, és szerintem apa sírni fog. – Takarítsd fel ezt a szart – nyög fel, aztán egyedül hagy a konyhában, belerúgva a könyvem kötésébe, ahogy elmegy…
- Harry! Harry, ébredj fel! – hív egy hang anya konyhájából. – Harry, ez csak egy álom, kérlek, ébredj fel – szemeim kinyitódnak. Aggódó kék szemekkel és a fejem felett lévő ismeretlen plafonnal találkozok. Beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, nem anya konyhájában vagyok, nincs kiöntött skót whisky vagy széttépett regény. – Annyira sajnálom, hogy egyedül hagytalak itt. Csak elmentem, hogy hozzak egy kis reggelit, nem gondoltam, hogy… – hangja zokogásban tör ki, majd karjait izzadság borította hátam köré fonja.
- Shh – simogatom a haját. – Jól vagyok – pislogok néhányszor.
- Akarsz beszélni róla? – kérdezi Louis halkan.
- Nem, nem is igazán emlékszem rá – mondom neki. Az álom homályos lett, tovább halványodva kezének minden egyes simításával a csupasz bőrömön a lapockámon. Engedem neki, hogy öleljen néhány percig, mielőtt elszakadok tőle.
- Hoztam neked reggelit – feleli, megtörölve az orrát a pulóverem ujjával, ami rajta van. – Bocs – mosolyodik el szégyenlősen, feltartva előttem a piszkos ujjat. Nem tehetek róla, de felnevetek, rémálmom elfelejtődik.
- Rosszabb dolgok is voltak már azon a pulóveren – emlékeztetem őt pimaszul, megpróbálva megnevettetni őt.
Gondolataim visszavándorolnak akkorra, amikor kiverte nekem a lakásban, míg az említett pulóver volt rajtam, és elég nagy rendetlenséget csináltunk. Arca elpirul, én pedig a mellette lévő tálcányi ételért nyúlok. Magasan felhalmozta különbözőféle kenyérrel, gyümölccsel, sajttal és még egy kis doboz Frosted Flakes gabonapehellyel is.
- Azért egy idős nővel kellett harcolnom – vigyorodik el a gabonapehely felé intve.
- Nem csináltál ilyen dolgot – ugratom el, miközben egy szőlőszemet tesz az ajkaihoz.
- Megtettem volna – vallja be. A hangulat drámaian megváltozott az éjszakai középen való megérkezésünk óta.
- Megváltoztattad a jegyeket? – kérdezem tőle, majd kinyitom a doboz gabonapelyhet, nem zavartatva magamat azzal, hogy a kis tálba öntsem.
- Akartam veled beszélni ezzel kapcsolatban – halkul el a hangja. Nem változtatta meg a jegyeket. Felsóhajtok, aztán várok rá, hogy befejezze. – Beszéltem Christiannal tegnap este, vagyis ma reggel.
- Mi? Miért? Mondtam neked, hogy… – állok lábra, a tálcára dobva a gabonapelyhet.
- Tudom, hogy mondtad, de csak hallgass meg – könyörög.
- Rendben – ülök vissza az ágyra, majd várok a magyarázatára.
- Azt mondta, nagyon sajnálja, és hogy el kell magyaráznia neked ezt az egészet. Megértem, hogy ha nem akarod hallani. Ha egyikükkel sem akarsz beszélni, felmegyek a netre és megváltoztatom a jegyeket most, először csak meg akartam adni neked a választási lehetőséget. Tudom, hogy törődsz vele – kék szemei megint elkezdenek könnyezni.
- Nem – biztosítom őt.
- Akarod, hogy megváltoztassam a jegyeket? – kérdezi.
 - Igen – mondom neki. A homlokát ráncolja, majd odahajol, hogy felemelje a laptopomat az ágy mellett lévő éjjeliszekrényről. – Mi mást mondott még? – kérdezem habozva. Nem számít, de kíváncsi vagyok.
- Még mindig meg lesz tartva az esküvő – tájékoztat Louis. Mi a fasz? – És azt mondja, el fog mondani Kimberlynek mindent, és hogy jobban szereti őt, mint a saját életét – Louis alsó ajka elkezd remegni becsapott barátjának említésére.
- Akkor Robin kibaszott hülye, talán mégiscsak az anyámhoz tartozik
- Nem tudom, mitől bocsátott meg neki ilyen gyorsan, de megtette – áll meg Louis, hogy felmérje a hangulatomat. – Christian megkért, hogy vegyelek rá, hogy legalább köszönj el az anyukádtól, mielőtt elmegyünk. Tudja, hogy nem fogsz elmenni az esküvőre, de azt akarja, hogy elköszönj tőle – siet a szavakkal.
- Nincs az az Isten. Kurvára kizárt. Felöltözök és elhúzunk a picsába ebből a szarfészekből – intek körbe a kezemmel a túlságosan drága hotelszobában.
- Oké – egyezik bele. Ez könnyű volt. Túl könnyű.
- Hogy érted, hogy oké? – kérdezem tőle.
- Sehogy. Csak úgy értettem, hogy oké. Megértem, ha nem akarod – vonja meg a vállát.
- Igen?
- Igen – villant egy gyenge mosolyt. – Tudom, hogy kemény vagyok veled néha, de ezzel kapcsolatban támogatni foglak. Teljesen indokolt vagy ebben a témában.
- Oké – felelem, jobban megkönnyebbülve, mint egy kicsit. Azt hittem, veszekedni fog velem, és hogy még kényszeríteni is fog arra, hogy menjek el az esküvőre. – Alig várom, hogy visszamenjünk – dörzsölöm meg ujjaimmal a halántékomat.
- Igen, én is – válaszolja gyengén Louis.
Hol a faszban fog lakni? Az után, ami itt történt, egyszerűen nem mehet vissza Vance házába, de nem fog visszajönni a Pullmanra velem. Nem tudom, mit fog csinálni, de azt tudom, hogy ki akarom tépni Vance kibaszott fejét a testéből, amiért ilyen komplikálttá tette ezt Louis-nak. Bárcsak szerezhetnék neki állást a Bolthouse-nál velem, de ez lehetetlen. Ő még nem másodéves, és egy fizető gyakornoki állás nem jön mindennap, még azoknak se, akik lediplomáztak. Kizárt, hogy másik állást fog kapni, főleg Seattle-ben, nem amíg nem ér közelebb a diplomájához, vagy akár amíg nem végez.
Elveszem a laptopot a kezeiből, hogy befejezzem a jegyeink megváltoztatásának feladatát. Abba se kellett volna beleegyeznem, hogy eljöjjünk. Vance beszélt rá arra, hogy hozzam el Louis-t ide, csak azért, hogy tönkre tegye az egész rohadt hétvégét.
- Csak össze kell szednem a cuccokat a fürdőből, aztán mehetünk a reptérre – feleli Louis, a bőrönd felső részébe dugva a piszkos ruháimat.
Egy legyőzött homlokráncolás van az arcán, szemöldöke összehúzva, el akarom simítani a mély aggodalomvonalat közülük. Utálom, ahogy a vállai le vannak roskadva, és kétség nélkül tudom, hogy a gondjaim terhét cipelik. Szeretem Louis-t és szeretem az együttérzését, csak azt kívánom, bárcsak ne cipelné az én problémáimat is az övéivel. Vihetem én azokat magam is.
- Jól vagy? – kérdezem tőle. Felnéz, aztán a leg-nem-meggyőzőbb mosolyt pakolja az arcára.
- Igen, te? – kérdezi, elmélyül az aggodalomvonal.
- Nem, ha te nem. Louis, ne aggódj miattam.
- Nem aggódom – hazudja.
- Lou – megyek át a szobán, majd megállok előtte, elhúzva kezeiből a pólót, amit az előbb figyeltem őt legalább tízszer összehajtani az elmúlt két percben. – Jól vagyok, oké? Még mindig mérges vagyok meg minden szar, de tudom, hogy aggódsz, hogy fel fogok csattani. Nem fogok – nézek le sérült kezeimre. – Vagyis még egyszer nem – javítom ki magamat egy kis nevetéssel.
- Tudom, csak olyan jól irányítottad a haragodat, és nem akarom, hogy bármi veszélyeztesse ezt a folyamatot.
- Tudom – túrok bele kezemmel a hajamba, és megpróbálok tisztán gondolkozni, düh nélkül.
- Nagyon büszke vagyok rád, még most is, azért, ahogy kezelted a helyzetet. Christian volt az, aki megtámadott téged – feleli.
- Gyere ide – tárom ki a karomat, ő meg kedvesen közéjük lép, mellkasomhoz simulva fejével.
- Még akkor is, ha nem jött volna rám, a verekedés, akkor is megtörtént volna. Tudom, hogy megtettem volna az első lépést, ha ő nem – mondom neki. Kezeim a pólója széle alá vándorolnak, mire megrezzen hideg érintésemtől hátának meleg bőrén.
- Tudom – ért egyet.
- Mivel szerdáig szabad vagy, az apám házában fogunk maradni, amíg te… – mobiljának rezgése szakít félbe. Mindkettőnk szeme az asztalra villan.
- Nem fogom felvenni – ígéri meg. Elengedem Louis-t, aztán felveszem a telefont az asztalról. A névre nézve veszek egy levegőt, mielőtt fogadom a hívást.
- Kurvára ne zaklasd Louis-t, ha beszélni akarsz velem, akkor felhívhatsz engem. Ne rángasd őt bele ebbe a szarságba – szólalok meg, mielőtt egyáltalán köszönhetne.
- Felhívtalak, kikapcsoltad a telefonodat – feleli Christian.
- És mit gondolsz, miért van ez? – fújtatom. – Ha beszélni akartam volna veled, megtettem volna, de nem akarok, kurvára ne zavarj engem.
- Harry, tudom, hogy dühös vagy, de beszélnünk kell erről.
- Nincs semmi, amiről beszélhetnénk! – kiabálom. Louis aggódó szemekkel figyel, ahogy megpróbálom irányítani haragomat.
- De igen, van, sok minden van, amiről beszélnünk kell. Csak tizenöt percet kérek – hangja könyörgő.
- Miért kellene?
- Mert tudom, hogy úgy érzed, elárultak, és meg akarom magyarázni magamat. Fontos vagy nekem és az anyukádnak – feleli.
- Szóval most ti valami egyesült mozgalom vagytok ellenem? Menjetek a picsába – kezeim remegnek.
- Viselkedhetsz úgy, mintha mindkettőnket leszarnál, de a mindebből fakadó haragod azt mutatja, hogy ez nem így van.
- Le sem szarhatnálak jobban titeket! – veszem el a telefont a fülemtől, és megállítom magamat attól, hogy darabokra törjem a falhoz vágva.
- Tizenöt perc – ismétli meg. – Az esküvő még nem kezdődik néhány óráig. Az összes férfi a Gabriel’s bárban találkozik ebédre, találkoznod kellene velem ott.
- Azt akarod, hogy egy bárban találkozzak veled? Kibaszottul hülye vagy? – egy ital jól hangzik körülbelül most, a whisky forró égetése a nyelvemen…
- Nem azért, hogy igyunk, csak hogy beszéljünk. Egy nyilvános hely jobb lenne nekünk a találkozásra, nyilvánvaló okok miatt. Találkozhatunk valahol máshol is, ha akarod – sóhajt fel.
- Nem, a Gabriel’s rendben van – egyezek bele.
Louis szemei kitágulnak, és kissé megdönti fejét, nyilvánvalóan összezavarodva azon, hogy meggondoltam magam. Nem a szeretet az, ami miatt meg akarom hallgatni őt, pusztán kíváncsiság. Azt állítja, hogy van magyarázata minderre, én pedig hallani akarom. Különben az alig létező kapcsolatom az anyámmal teljesen el fog tűnni.
- Oké – meg tudom mondani, hogy nem számított arra, hogy beleegyezek. – Találkozunk ott egykor, most dél van.
- Persze – csattanok fel. Nem tudom, hogy ez a kis találkozás hogyan maradhat erőszakmentes.
- El kellene hoznod Louis-t a Heath-hez, ott lesz Kim és Smith, csak néhány mérföldre van a Gabriel’s-től, és Kimberlynek nagyon jól jönne most egy barát – figyelmen kívül hagyom a sűrű szégyent a hangjában. Kibaszott seggfej.
- Louis velem fog jönni – mondom neki.
- Tényleg egy lehetséges erőszakos helyzetbe akarod őt elhozni, megint? – kérdezi. Igen, igen, akarom. Nem, nem akarom. Nem akarok távol lenni tőle, de elég erőszakot látott tőlem, hogy az egy életre kitartson.
- Csak ezért mondod ezt, mert azt akarod, hogy menyasszonyodat vigasztalja, miután kurvára megcsaltad őt – morgom.
- Nem – áll meg Vance. – Csak egyedül akarok beszélni veled, és nem hiszem, hogy jó döntés lenne, ha bármelyikük jelen lenne.
- Rendben. Kurvára találkozok veled egy óra múlva – teszem le a telefont, majd Louis-hoz fordulok. – Azt akarja, hogy Kimmel lógj, amíg mi beszélünk.
- Kim tudja? – kérdezi halkan.
- Azt hiszem.
- Biztos vagy benne, hogy találkozni akarsz vele? Nem akarom, hogy úgy érezd, muszáj.
- Úgy gondolod, hogy találkoznom kellene vele? – kérdezem tőle.
- Igen – bólint.
- Akkor fogok – lépkedek át a szobán. Louis feláll az ágyról, aztán karjait a derekam köré fonja.
- Szeretlek, annyira nagyon – feleli csupasz mellkasomba
- Szeretlek – soha nem fogom megunni azt, hogy halljam őt kimondani a szavakat. – Öltözz fel, kevesebb mint egy óra múlva el kell indulnunk.

…

Amikor kilépek a fürdőből, majdnem megfulladok a levegővételnél.
- Baszki – megyek át a szobán három lépéssel.
- Ez jól néz ki? – kérdezi Louis, megfordulva egy lassú körben.
- Uhm, ja – fuldoklok. Jól? Kibaszottul őrült Louis? A fehér nadrág, ami korábban volt rajta, most még jobban néz ki rajta, mint akkor.
- Alig tudtam becipzárazni – mosolyodik el zavarában. Megfordul. – Van ez a felesleges gomb izé a nadrágom hátsó részén, ami zavar… Ki tudnád vágni?
Imádom, hogy már láttam minden centijét százszor, mégis az arca még mindig elpirul, és még mindig kapaszkodik valamennyi ártatlanságába. Még nem fertőztem őt meg teljesen.
- Meggondoltad magad? Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad – Louis hangja lágy.
- Nem, biztos vagyok benne. Csak annyit teszek, hogy adok neki tizenöt percet, hogy meghallgassam azt az akármilyen baromságot, amit el kell mondania – sóhajtok fel.
Az pokolian biztos, hogy sehová sem akarok menni, kivéve a rohadt repülőtérre, de miután láttam a kifejezést az arcán, míg újrapakolta azt a bőröndöt, meg kellett tennem ezt, nem csak érte, hanem magamért is.
- Úgy nézek ki, mint egy kibaszott tróger melletted – mondom neki, mire elmosolyodik, szemei végigszaladnak az arcomon és a testemen.
- Kérlek! – nevet fel. Lenézek a fekete pólómra és a szakadt farmeremre. – Megborotválkozhattál volna – mosolyodik el. Meg tudom mondani, hogy ideges és megpróbálja enyhíteni a hangulatot. Nem is lehetnék messzebb az idegességtől, csak túl akarok esni ezen a szarságon.
- Neked tetszik ez – fogom meg a kezét, majd végighúzom azt az állkapcsomon lévő borostán. – Főleg a lábaid között – teszem kezét a számhoz, és megcsókolom az ujjbegyeit. Elrántja a kezét, ahogy ajkaim közé veszem a mutatóujját, aztán megüti a mellkasomat.
- Te soha nem állsz le – szid le játékosan, és egy pillanatra elfelejtem az összes baromságot.
- Nem, és soha nem is fogok – nyúlok körbe, hogy megszorítsam a seggét mindkét kezemmel, Louis felkiált.
Az út a parkhoz idegtépő, Louis a körmeit piszkálja az anyósülésen és az ablakon néz ki.
- Mi van, ha Christian nem mondta el Kimnek? Meg kellene tennem nekem? – szólal meg végül, miközben bekanyarodok a kapun. Aggodalma ellenére figyelem, ahogy szemei befogadják Hampstead Heath festői látványát. – Wow – mondja sok évvel fiatalabbnak hangozva.
- Tudtam, hogy tetszeni fog ez a hely – felelem.
- Gyönyörű. Hogy lehet ez London közepén? – tátja el a száját az érintetlen vidéken, ez az egyik egyetlen hely a városban, ami nincs szmoggal és gyárakkal szennyezve. – Ott van.
Lassan vezetek a padon ülő szőke nő felé. Smith egy másik padon ül körülbelül húsz lépésnyire, egy darab játékvonattal az ölében. Ez a kisfiú olyan furcsa.
- Ha bármire szükséged van egyáltalán, kérlek, hívj fel. Megtalálom az utat hozzád – ígéri meg Louis, mielőtt kiszáll az autóból.
- Neked is viszont – húzom őt óvatosan át a konzolon, hogy megcsókoljam őt. – Komolyan gondolom, ha bármi rosszul sül el, azonnal hívj fel – mondom neki.
- Jobban aggódom érted – suttogja az ajkaimnak.
- Én rendben leszek, most pedig menj, mondd el a barátodnak, milyen nagy szarfej a vőlegénye – csókolom őt meg úra. Egymás szemeibe nézünk egy pillanatra. Aztán a homlokát ráncolja rám, de csendben marad, miközben elhagyja a kocsit és átsétál a füvön Kimberlyhez.

Louis szemszöge
Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, ahogy átmegyek a füvön, hogy találkozzak Kimberlyvel. Nem tudom, mit mondjak neki, és meg vagyok rémülve, hogy talán nincs tudatában annak, hogy mi történt tegnap éjszaka. Nem akarok én lenni az, aki elmondja neki, ez Christian feladata, de nem hiszem, hogy van bennem erő ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha semmi se történt volna, ha nem tudja.
Kérdésem azonnal megválaszolódik, amikor megfordul, hogy szemben legyen velem. Szemei, bár elég füstösre vannak sminkelve, duzzadtak és szomorúak.
- Annyira sajnálom – felelem. Leülök mellé a kőpadra, majd körén fonja karjait.
- Sírnék, de attól tartok, teljesen kiszáradtam – próbál meg kikényszeríteni egy mosolyt, ami nem találkozik a szemeivel.
- Nem tudom, mit mondjak – vallom be, átpillantva Smith-re, aki szerencsére hallótávolságon kívül van.
- Nos, kezdheted azzal, hogy segítesz nekem kitervelni egy kettős gyilkosságot – szedi össze vállhosszúságú haját Kimberly, és az egyik oldalra löki azt.
- Ezt megtehetem – nevetek fel félig. Bárcsak akár Kimberly erejének a fele meglenne bennem.
- Jó – mosolyodik el, majd megszorítja kezemet az övéi között. – Nagyon dögösen nézel ki ma – dicsér meg.
- Köszönöm. Gyönyörűen nézel ki – mondom neki. Halványkék gyöngyös ruhája csillog a napfény alatt.
- Elmész az esküvőre? – kérdezi.
- Nem, csak jobban akartam kinézni, mint ahogy érzem magam – válaszolom. – Te mész az esküvőre?
- Igen – sóhajt fel. – Nem tudom, mit fogok csinálni az esküvő után, de nem akarom összezavarni Smith-t. Ő egy okos fiú, és nem akarom őt kitenni semminek, ami történik – szemei a kisfiúra és a vonatára fókuszálnak. – Ezen kívül Sasha feslett segge itt van Maxszel, és átkozott legyek, ha adok neki bármit is, amiről pletykálhat.
- Sasha idejött Maxszel? Mi van Denise-szel és Lilliannel? – Max hűtlensége nem ismer határokat. Nincs irányítása felette.
- Pontosan ezt mondtam én is! Sasha nem szégyelli magát, idejön egészen Angliába egy házas férfivel. Szét kellene őt vernem a fenébe, hogy kiadjam magamból ennek a haragnak egy részét – feszül meg Kimberly.
Nem tudom elképzelni a fájdalmat, amit most biztosan érez, és csodálom, ahogy egyben tartja magát.
- Te… nem akarok kíváncsiskodni, de…
- Louis, én csak kíváncsiskodok, neked is meg van engedve – feleli egy meleg mosollyal.
- Christiannal fogsz maradni? Ha nem akarsz beszélni róla, nem kell.
- Beszélni akarok róla. Beszélnem kell róla, mert ha nem teszem, akkor félek, nem leszek képes olyan dühös maradni, mint amilyen vagyok – csikorgatja a fogát. – Nem tudom, hogy vele fogok-e maradni. Szeretem őt, Louis, – néz Smith-re ismét – és szeretem ezt a kisfiút, még akkor is, ha csak egy héten egyszer szól hozzám – egy gyenge nevetés hagyja el kifestett ajkait. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy meg vagyok lepve, de őszintén, nem vagyok.
- Miért nem? – kérdezem gondolkodás nélkül.
- Nekik van múltjuk, egy mély múltjuk, amivel csak nem vagyok biztos benne, hogy versenyezni tudok – fájdalom tölti meg a hangját, én pedig visszapislogom a könnyeimet.
- Múlt?
- Igen. Elmesélek neked valamit, ami Christian mondott el nekem, hogy várjak, amíg elmondhatja Harrynek, de szerintem tudnod kellene.

Harry szemszöge
A Gabriel’s egy kérkedő bár, mely Hampstead leggazdagabb kerületének a közepében található. Persze, hogy itt akar találkozni velem. Leparkolom a bérelt autót a parkolóban, aztán az ajtó felé sétálok. Amikor belépek a dohos helyre, szemeim átvizsgálják a helyiséget. Egy kör asztalnál ül a sarokban Christian, Robin, Max és az a szőke nő. Mi a faszért van ő itt? És ami a legfontosabb, miért ül Robin Vance mellett úgy, mintha Christian nem akarta volna megdugni a menyasszonyát kevesebb mint tizenkét órával ezelőtt?
A helyen mindenkin rohadt nyakkendő van, kivéve engem. Remélem, piszkot is hoztam be magam mögött. Egy hostess próbál meg hozzám szólni, ahogy elmegyek mellette, de lekoptatom.
- Harry, jó látni téged – áll fel először Max, aztán kinyújtja kezét, hogy megrázza az enyémet. Figyelmen kívül hagyom őt.
- Beszélni akartál, beszéljünk – csattanok fel Christianra, amikor elérem az asztalt. Poharát, tele itallal, a szájához teszi, és ledönti azt, mielőtt feláll.
Robin szemei továbbra is az asztalra fókuszálnak, és az összes erőmbe beletelik, hogy ne mondjam el neki, mennyire kibaszottul hülye. Ő mindig csendes férfi volt, a megbízható szomszéd, akit anya mindig nyaggathatott tejért vagy tojásért, amikor kifogyott belőlük.
- Milyen a kirándulásod eddig? – szólal meg Stacey. Ránézek, megdöbbenve azon, hogy egyáltalán hozzám szólt most.
- Hol van a feleséged? – vetek haragos pillantást Maxre. Mellette Stacey mosolya leolvad túl sminket arcáról.
- Harry – meri megpróbálni Christian azt, hogy elhallgattasson.
- Menj a picsába – felelem nyers hangon. Lábra áll. – Biztos vagyok benne, hogy hiányolják őt, míg itt parádézik egy rib…
- Elég – szakít félbe Christian hangja, aztán gyengéden megfogja a karomat, megkísérelve elvinni engem az asztaltól.
- Kurvára ne mondd nekem, hogy elég – rántom ki karomat fogásából.
- Nem így kell bánnod az apáddal most, nem? – vágja át Stacey hangja növekvő haragomat.
- Mi? – mennyire kibaszottul hülye ő? Az apám Washingtonban van.
- Hallottál. Tényleg több tisztelettel kellene lenned az apád felé – mosolya megnő.
- Sasha! – fogja meg Max agresszíven vékony karját, majdnem lehúzva őt lábaihoz.
- Hoppá, ezt nem kellett volna elmondanom? – hangzik nevetése a bárban. Ő kibaszottul idióta.
Összezavarodva nézek Robinra, akinek nem maradt szín kerek arcában. Úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban elájulna. Agyam elkezd gondolkozni, majd átnézek Vance-ra, aki ugyanolyan sápadt és oda-vissza járkál. Miért viselkednek ilyen drámaian valami ostoba kis csaj random képtelensége miatt?
- Fogd be, most – viszi el Max a nőt az asztaltól, és áthúzza őt a báron.
- Nem neki kellett volna… – túr bele kezével a hajába Vance. – Én akartam… – ökölbe szorítja kezeit az oldalainál. Mit nem kellett volna a csajnak? Valami hülye megjegyzést tennie arról, hogy Christian az apám, amikor nyilvánvalóan az apám…
Az előttem lévő bepánikolt férfire nézek, zöld szemei égnek, és tomboló ujjai beletúrnak a hajába. Beletelik egy pillanatba, hogy rájöjjek, kezeim pontosan ugyanazt a dolgot csinálják.