Chapter 220

Helló! 😊

Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, túlságosan is lefoglalt ma egy hülye beadandó, meg egyéb dolgaim voltak, és majdnem elfelejtettem, hogy új részt kell hoznom 😅 Ez a fejezet sajnos eléggé... lehangoló, legalábbis én így éreztem, mire a végére értem. Kíváncsi vagyok, mit szóltok majd a fejleményekhez. Egy hét múlva jövök ismét.

Kellemes olvasást, szünetet és húsvéti ünnepeket! 😊😘💖🐥🐇🍫🎉

Ui.: A lányoknak sok locsolót, a fiúknak sok tojást! 😄🥚🍫*parfüm emoji*

Chapter 220

 
A cipőm kaparó hangot hallat a keményfapadlón, miközben arra koncentrálok, hogy eljussak az étterem hátsó ajtajához. Ha közelebb lennénk az otthonhoz, elmennék most, összepakolnám a csomagjaimat Seattle-re, és egy hotelben maradnék, amíg nem találok lakást. Annyira elegem van már abból, hogy Harry ezt a szarságot csinálja velem, ez fájdalmas és kínos és összetör engem. Harry tör össze engem, és tudja ezt. Pontosan ezért csinálja.
Végre elérem az ajtó, aztán kinyitom azt, remélve, hogy nem kapcsolok be valamilyen riasztót. Meg kellett volna bizonyosodnom róla először is, hogy nem vészkijárat volt, de nem tudok tisztán gondolkozni. A hűvös esti levegő beborít abban a pillanatban, hogy kilépek. Megnyugtató ez, betakarva engem valami másba, mint áporodott levegő és kínos feszültség.
Könyökömet a párkányon pihentetem, majd kinézek az erdőbe. Sötét van, majdnem koromfeketeség odakint. Az étterem pont egy erdős terület közepén helyezkedik el, így elhagyatottabb hangulatot kreál. Ez működik, de most nem ideális nekem, amikor már amúgy is úgy érzem, csapdába estem.
- Jól vagy? – szólal meg egy hang mögülem. Amikor megfordulok, a pincér, Robert áll az ajtóban, egy halom tányért fogva egy kezében.
- Uhm, igen, csak levegőre volt szükségem – válaszolom őszintén.
- Ó, egy kicsit hideg van idekint – mosolyodik el. Mosolya udvarias és valójában nagyon megnyerő.
- Igen, egy kicsit – felelem. Az étteremben lévő fojtogató levegőhöz képest nagyszerű érzés kint lenni.
Mindketten csendben állunk, kissé kínos, de nem bánom. Semmi sem annyira kínos, mint annál az asztalnál ülni. Néhány perccel később Robert megszólal.
- Még nem láttak korábban errefelé – teszi le a tányérokat óvatosan egy az ajtó melletti üres asztalra, aztán közelebb sétál hozzám. Könyökét a párkányra teszi, csak néhány lépésnyire arrébb tőlem.
- Látogatóban vagyok, még soha nem voltam itt.
- Nyáron kellene látogatóba jönnöd, február a legrosszabb idő erre, vagyis kivéve a novembert és a decembert, talán még a januárt is – pirul el az arca, ahogy hebeg. – Érted, hogy mit akarok mondani – nevet fel. Meg tudom mondani, hogy zavarban van.
- Fogadok, hogy gyönyörű itt a nyár – próbálok meg nem felkuncogni rajta, mire piros lesz az arca.
- Igen, az vagy – tágulnak ki a szemei. – Úgy értem, az – javítja ki magát. – Esküszöm, hogy általában nem vagyok ilyen gáz – húzza végi arcán a kezét, én pedig összeszorítom az ajkaimat, hogy megpróbáljak nem felnevetni rajta, de nem tehetek róla. Egy kis kuncogás kiszökik, mire még megrémültebben néz ki, mint korábban.
- Te itt laksz? – kérdezem, megpróbálva véget vetni zavarának azzal, hogy témát váltok. Társasága felfrissítő, jó valaki olyannal lenni, aki nem olyan félelmet keltő. Harry tulajdonában van minden terem, amiben van, jelenléte nyomasztó az idő felében.
- Igen, itt születtem és nőttem fel, te honnan jöttél?
- Én a WSU-ra járok, jövőhéten kezdek majd a Seattle-i kampuszon – úgy érzem, már olyan régóta várok arra, hogy kimondjam ezeket a szavakat.
- Wow, Seattle. Lenyűgöző – mosolyodik el, mire én ismét felnevetek.
- A bortól sokat nevetek – fecsegem, Robert pedig felkuncog, átnézve rám.
- Nos, örülök, hogy nem én vagyok az, akin nevetsz – szemei az arcomon kalandoznak, és én elnézek. – Be kellene menned, mielőtt a párod megérkezik téged keresve – feleli. Megfordulok, hogy átnézzek az üvegablakokon, Harry feje Logan felé néz.
- Hidd el, senki sem érkezik meg engem keresve – sóhajtok fel, az alsó ajkam megremeg, miközben a szívem elárul engem, mélyebbre és mélyebbre süllyedve.
- Eléggé elveszettnek néz ki nélküled – jegyzi meg Robert. Figyelem a szemeit, ahogy azok megtalálják Liamet, körbenézve a teremben.
- Ó! Nem ő a párom, hanem aki az asztal másik oldalán van, a tetoválásokkal – nézem, ahogy Robert átnéz Harryre és Loganre, zavarodottság árasztja el finom vonásait. Fekete tinta örvényei kandikálnak ki Harry galléros ingjének tetején. Imádom azt, ahogy a fehér kinéz rajta, és imádom, hogy képes vagyok látni a halvány tintát az átlátszó anyag alatt.
- Uhm, ő tudja, hogy ő a párod? – kérdezi, felhúzva a szemöldökét.
- Én is ugyanezen kezdek el gondolkozni – szakítom el szemeimet Harryről, miközben ő elvigyorodik, egy mély vigyorral, az a fajta mosoly, amelyet általában én kapok. Kezeimet az arcomhoz teszem, aztán megrázom a fejemet. – Ez komplikált – nyögök fel.
Tartsd magad, de dőlj be a játékának. Ezúttal ne.
- Nos, ki lenne jobb, akivel beszélhetnél a problémáidról, mint egy idegen? – vonja meg a vállait, visszanézve az asztalra, ahonnan hiányzom. Úgy tűnik, senki, kivéve Liam, még csak észre sem vette.
- Neked nem kellene dolgoznod? – kérdezem tőle, remélve, hogy nem. Robert fiatal, idősebb tőlem, de nem lehet öregebb maximum huszonhárom évnél.
- De, viszont jó viszonyban vagyok a tulajjal – mosolyodik el, úgy tűnve, mintha egy viccet mondana magának, aminek én nem vagyok a része.
- Ó.
- Szóval, ha ő a párod, akkor ki az a srác vele?
- A neve Logan – hallom a mérget a saját hangomban. – Nem ismerem őt, ahogy a barátom sem… vagyis nem ismerte, úgy látszik, most már igen.
- Szóval a párod idehozta őt, hogy féltékennyé tegyen téged? – tekintete találkozik az enyémmel.
- Nem tudom, nem működik ez. Vagyis féltékeny vagyok, úgy értem, nézz a srácra. Még ugyanolyan öltönyt is visel, mint én, és sokkal jobban néz ki benne.
- Nem, nem néz ki jobban – szakít félbe halkan, én pedig elmosolyodom, megköszönve neki.
- Jól kijöttünk egymással tegnapig, illetve magunkhoz képest jól, aztán elkezdtünk veszekedni ma reggel, de mi mindig veszekedünk, úgy értem, folyton veszekszünk, szóval nem tudom, mi van ezzel a veszekedéssel kapcsolatban, ami más, de az. Ez más, nem olyan érzés, mint a többi veszekedésünk, most meg figyelmen kívül hagy engem, mint régen, amikor először találkoztunk – felelem inkább magamnak, mint ennek az idegennek, kíváncsi kék szemekkel. – Őrültnek hangzom, tudom, hogy igen. A bor miatt van – próbálok meg nevetni. Ajkainak a sarkai egy mosolyba húzódnak és megrázza a fejét.
- Nem, egyáltalán nem hangzol őrültnek – ugrat, mire vele nevetek. – A párod téged néz – felkapom a fejemet, hogy benézzek az épületbe. Harry szemei valóban rajtam vannak és az új pszichiáteremen, szemei belém égnek, és szó szerint megrándulok az intenzitáson.
- Valószínűleg be kellene menned – figyelmeztetem Robertet. Arra számítok, hogy Harry bármikor felpattan az asztaltól, hogy kisiessen ide és átdobja Robertet a fedélzeten és ki az erdőbe. De nem teszi, nyugton ül, ujjai a borospohár szára köré fonódnak, miközben rám néz még egyszer utoljára, mielőtt felemeli a szabad kezét és Logan székének támláján pihenteti meg. Ó, Istenem, a mellkasom összeszorul érzéketlen tettén.
- Sajnálom – feleli Robert, majdnem elfelejtettem, hogy mellettem van.
- Semmi gond, tényleg. Hozzá kellene már szoknom. Ezeket a játékokat játszom vele már hat hónapja – borzongok meg az igazságon, fejben leszidva magamat, amiért nem tanultam meg a leckét az első hónap, vagy a második, vagy a harmadik után, erre itt vagyok a fedélzeten egy idegennel, Harryt figyelve, aki szégyentelenül flörtöl valaki mással. – Nem tudom, miért mondom el neked mindezt, sajnálom.
- Hé, én voltam az, aki megkérdezte – emlékeztet kedvesen. – Még több borunk van, ha szeretnél még – mosolya kedves és játékos.
- Biztosan többre lesz szükségem – mosolyodom el. – Sokszor előfordul ez veled? Hogy félrészeg emberek nyafognak a kapcsolatukról?
- Nem, igazából általában gazdag öregemberek panaszkodnak, hogy a steakjük nem közepesen átsült – kuncog fel.
- Mint a férfi az asztalomnál, aki piros nyakkendőben van. Az egy bunkó – mutatok Maxre.
- Igen, az, nem bántásból, de bárki, aki visszaküld egy salátát, mert túl sok rajta az olívabogyó, alapból bunkó – mindketten felnevetünk, én pedig eltakarom a számat a kézfejemmel.
- Pontosan! Még túl komoly is, mintha ilyen hatalmas beszédet tartott volna nekünk az érveléséről és az olívabogyókról utána – mélyítem el a hangomat, hogy megpróbáljam leutánozni a goromba férfiét. – „Ha túl sok olívabogyó van benne, a savanyú íz elveszi a jégsalátáét” – gúnyolódok, mire Robert hisztérikus röhögésben tör ki. Nevetése megduplázódik, kezei a térdein vannak, miközben felnéz.
- „Kaphatnék négyet? A három egyszerűen nem, az öt pedig túl sok, nem illik az ízhez” – feleli, hangja sokkal jobban hasonlít Maxéhez, mint az enyém.
Hasam fáj a nevetéstől, amikor az ajtó kinyílik, Robert és én mindketten abbahagyjuk a nevetést, majd Harry felé nézünk, aki az ajtóban áll. Egyenesen állok fel, kisimítva az öltönyömet. Nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha valami rosszat tettem volna, még akkor is, ha tudom, hogy nem.
- Félbeszakítottam valamit? – szólal meg Harry nyers hangon, követelve az összes figyelmet.
- Igen – válaszolom, hangom olyan tisztán jön ki, mint amilyennek reméltem. Légzésem még mindig ingatag a sok nevetéstől Maxen és azokon a rohadt olívabogyókon, a fejem úszik a bortól, a szívem pedig fáj Harry miatt.
- Úgy tűnik – néz Harry Robertre. Robert arcán egy mosoly van, szemeiben humor ég, miközben Harry megpróbálja megfélemlíteni őt, de Robert nem inog meg, még csak nem is pislog.
- Mit akarsz? – kérdezem Harrytől, amikor a hozzám fordul, szája egy kemény vonallá préselődik.
-Menj be – követeli, mire megrázom a fejemet. – Louis, ne játszd ezeket a játékokat velem, menjünk – nyúl a karomért, de én elrántom.
- Azt mondtam, nem – állok ki a véleményem mellett, Harry bosszúsága pedig megnő. – Te menj vissza, biztos vagyok benne, hogy a barátod hiányol – sziszegem, mire összeszűkülnek a szemei.
- Neked – néz Harry vissza Robertre – neked kellene annak lennie, aki bemegy, az italainkat újra kell tölteni – csettint az ujjaival a lehető legsértőbb módon.
- Igazából én végeztem, de biztos vagyok benne, hogy el tudsz varázsolni valaki mást, hogy csinálja meg – von vállat a szőke. Figyelem Harry hozzáállását megbicsaklani egy pillanatra, nem szokott hozzá ahhoz, hogy visszabeszélnek neki, főleg nem idegenek.
- Oké, hadd fogalmazzam ezt meg újra… – lép felé Harry. – Húzz a picsába Louis közeléből, menj be és kurvára csinálj valamit, mielőtt megfoglak a nevetséges gallérodnál fogva és ahhoz a párkányhoz verem a fejedet – fenyegetőzik.
- Harry! – szidom őt le, kettejük közép lépve.
- Rajta, de tudnod kellene, hogy ez egy nagyon kis város – feleli Robert Harrynek. – Apám a seriff, nagyapám a bíró, szóval ha élni akarsz a lehetőséggel, hogy beverd a fejemet, hajrá – von vállat Robert, nem befolyásoltan Harry gyilkos nézésétől. Az én szám tátva van, és úgy tűnik, nem tudom becsukni.
Úgy látszik, Harry magában mérlegeli a lehetőségeit, ahogy oda-visszanéz Robert, én és az étterem belseje között.
- Menjünk – mondja nekem ismét.
- Én nem megyek – felelem hátrálva, miközben Harry felém lép. – Adnál nekünk egy percet, kérlek? – fordulok Roberthez, mire ő lassan bólint, megajándékozza Harryt egy utolsó haragos pillantással, aztán visszasétál bentre.
- Akkor mi van, megdugod a pincért most? – fintorog, én pedig még jobban hátra lépek, megparancsolva magamnak, hogy ne törjek meg nézése alatt.
- Egyszerűen csak abbahagynád már? Mindketten tudjuk, hogyan fog ez menni, te tovább sértegetsz engem, én elsétálok, te utánam jössz és elmondod, hogy nem leszel többet goromba, visszamegyünk a kabinba és együtt alszunk – forgatom a szemeimet, Harry meg teljesen elveszettnek néz ki.
A szokásos Harry-módján gyorsan összeszedi magát, majd hátra veti a fejét nevetve.
- Hamis – lép az ajtó felé. – Nem fogom ezt csinálni, úgy tűnik, elfelejtetted, hogyan megy ez igazából, kiakadsz valamin, amit én mondok, elsétálsz, én meg csak azért megyek utánad, hogy megdughassalak, mindig megengeded – elszörnyedve esik le az állam, kezeim pedig a gyomromhoz vándorolnak, hogy egyben tartsam a testemen hasító szavai után.
- Miért? – zihálom, sehol sincs már hideg levegő, ahogy megpróbálok hozzájutni.
- Nem tudom, mert nem tudsz távol maradni. Valószínűleg mert én jobban duglak meg, mint bárki más – hangja vágó, míg én még mindig küzdök, hogy levegőt vegyek.
- Miért most? – javítom ki korábbi kérdésemet. – Úgy értettem, miért csinálod ezt most? Azért van, mert nem fogok veled menni Angliába?
- Igen és nem.
- Nem fogom feladni Seattle-t érted, ezért nekem támadsz? – szemeim égnek, de nem fogok sírni. – Te felbukkansz vele – mutatok Logan felé, aki az étteremben van az asztalnál. – És mindezeket az utálatos dolgokat mondod nekem, azt hittem, már túl vagyunk ezen. Mi történt azzal, hogy nem vagy képes nélkülem élni? Mi történt azzal, hogy megpróbálsz minden tőled telhetőt, hogy úgy bánj velem, ahogy kellene?
Harry elnéz tőlem, és egy pillanatra, egy alig felismerhető pillanatra érzelmet látok utálatos nézése mögött.
- Van egy nagy különbség aközött, hogy nem vagy képes valaki nélkül élni, és hogy szereted is őt – feleli, majd elsétál, elvéve magával az iránta érzett tiszteletem maradékát.